Ott ültünk talpig genderben, és felmerült a beszélgetésben, hogyan kellene fokozni a tudatosságot, hogyan lehet a nőket jobban megmutatni a médiában, hogy ne csak cicababákként, degradálóan, vágytárgyként legyenek jelen.

Többféle női szerep van, mondta az egyik résztvevő, és fontos, hogy ne csak az önálló nő jelenjen meg…

Én tudom, hogy vannak családanyák. De megkérdeztem: milyen további női szerepet tudsz még elképzelni? A függőt?

Szerintem ez megint olyasmi (a gazdaságilag nem függő, maga lábán is megállni képes nő), ami origó, nulla, ami alatt nem is tárgyalunk. Must have, sine qua non.

Miért van annak előjele, hogy önálló nő? Miért külön jelző? Ez a minimum volna, minden felnőtt lény ki sem különösebben emelt tulajdonsága: megáll a maga lábán, nem kell, hogy kitalálják, eltartsák. Ehelyett az önmegvalósító, karrierista, szingli stb., amelyekkel leírjuk ezt az életmódot, gyakorlatilag szitokszavak, ha nőre vonatkoznak: mintha az, aki tanult, önállóan él, pénzt keres, még vagy egyáltalán nincs gyereke, valami gonosz, kíméletlen, túlzásba esett valaki volna, akinek valójában nem ez volna a dolga, elfajult, divatot követ. És ha tartós kapcsolata sincs, hát akkor aztán…! Az egyszemélyes háztartások, amelyekben magukat eltartani képes emberek élnek, hasonlóképp gyanúsak.

Teljesen általános a közbeszédben, újságírásban, társadalmi vitákban azt hibáztatni, aki nő létére komolyan veszi a tanulmányait, nem adja magát olcsón a munkaerőpiacon, vannak céljai, nem fő projektje huszon- és kora harmincéveiben a családalapítás, magánéletében nem elégszik meg akárkivel, illetve nem köt kompromisszumot csak azért, hogy legyen párkapcsolata. Gúnyos lesajnálás az osztályrésze, ha így nem talál párt, mert “túlzó elvárásai vannak”, ha “lekésik a gyerekprojektről”, holott a magyar férfiakról szegénységi bizonyítvány, ha az önálló keresetű, magukat becsülő, neadjisten világlátott nőkkel nem tudnak mit kezdeni. Megy a maszatolás az ideális barátnőről-feleségről, hogy gyengéd meg nőies meg nem uralkodó meg házias meg hagyományos értékrendű, esetleg keresztény, a lényeg az, hogy a méltó partner szemébe nézés nem megy valahogy: ha komolyan kell venni a másikat, akkor mintha elvették volna a játékukat. Az majd esetleg többet ér el a munkahelyen, többet keres, vagy jobban érzi magát szabadidejében, van mozgástere, vannak igényei, saját lénye, és akkor mi lesz, uramisten, távozz tőlem, sátán. Az majd esetleg észrevesz más embereket, más létezési módokat, más is érdekli, nem csak a családi tűzhely. Eleve, családi tűzhelye elektromos, és képes lesz megszerelni, ha zárlatos. Az majd esetleg nem áll feltétel nélkül rendelkezésre mint szexpartner. Nem szül, vagy nem annyit. Az majd esetleg elválik. Csóválják a fejüket fölötte: hát az évezredes értékek, a gyermekszülés, a hagyomány, nagyszüleink milyen szépen élnek.

Az önálló nő iránti homályos indulatok árnyékában tenyészik az érvelés, hogy a családanyák meg otthon lébecolnak, semmit nem csinálnak, nem tudják, mi a valódi élet, minden a seggük alá van tolva, szegény keményen dolgozó férj, aki kint harcol az élet zivatarában. E kettőből, az önálló nő iránti gyanakvásból és a családanyák lesajnálásából aztán biztosak lehetünk, hogy potenciális partnereink mint társadalmi csoport féltik az előnyeiket. Szeretnének nem aggódni, biztos pontként tekinteni a nőre, aki olyan, amilyen nekik jó. Közben, részben a privilégiumok miatti elkényeztetettség, részben az anyakomplexus eredményeként szűkölnek nő után, józsefattilásan. Kívülre helyezték a tengelyüket, és extrém mértékben függenek attól, hogy legyen nő, mert a nő a legfőbb jó, akit áhítunk és gyűlölünk, mert nem adja magát, mert nem olyan, mint amilyen nekünk kényelmes volna. Hallgasson, végezze azt, ami a dolga, és mindenekelőtt: legyen.

Hogy én hogy képzelem? Férfi egy egység, nő egy egység, egymáshoz tartozásuk nem önálló identitásuk, életprojektjük (“XY felesége vagyok”). Mindkettő komolyan veszi magát, nem egymás kiegészítői, felmutatható teljesítményei. Nem használják a kislányt a komoly báty kiscselédjeként, nem neki kell engednie a civakodásban, nem az ő kétkilós hízása a poén a vasárnapi ebédnél. Tanul, és nem környékezi meg az adjunktus. Teljesítményét méltányolják, biztonságban van, de lazulhat is, lehet kicsit vagy nagyon renitens, nem lesz kurva, nem kezdik el azonnal a diszkóvécéket emlegetni, ha akar, belemehet olyan kapcsolatba, ami egy fiúnak sem ciki, nem firtatják az erkölcseit, és nem rá van tolva a fogamzásgátlás. Egy egység a munkaerőpiacon, emelt fejű, nem kell elszámolnia, van-e barátja, nem teszi a főszerkesztő úr a felvételi beszélgetésen a térdére a kezét, nem dicséri, hogy csinos, nem kell megalázó megjegyzéseket hallgatnia. Ha sikeres, ha mámoros a munkájától, senki nem kezd aggódni. Senki nem faggatja, mikor lesz már valakid, nem aggódik, hogy le fogod késni a családalapítást, vigyázz a vonalaidra. Ez a nő pénzt keres, éli az életét. Örököl, lakást vesz. Nem ígér alá másoknak, hogy legyen már valakije. Nem csak nős emberek maradnak a kínálatban. Nem kell olyat tennie, amivel megtagadja önmagát, csak hogy ne hagyják el.

Aztán, ha úgy alakul, és ha heteroszexuális egyáltalán, találkozik egy másik egységgel. A másik egység a szemébe néz, méltón. Közel kerülnek egymáshoz, közös célokat fogalmaznak meg. Beszélnek egymással. Ha nem működnek, nem ragadnak érzelmi függésbe, búcsút intenek egymásnak, nincs szemétkurva-mindenférfidisznó retorika. Ha működnek, elköteleződnek, közös életük kezdete csapdát nem rejtő helyzet: nő nem nyögi férfi tartásdíját, korábbi gyerekeit, házassági konfliktusát, nő vagy férfi lakása nem válik közös tulajdonná, férfi nem használja magától értetődően családon belül alkalmazott ingyen munkaerőnek a papíron inaktív nőt. Nő nincs kitéve a férfi családtagjainak sanda méregetésének, ha mégis, a férfi melléáll, nem hozza kínos helyzetbe nőt. Vagy mindketten monogámok, vagy nyitott kapcsolatban élnek.

Gyerekeik is lesznek, lehetnek, gondozásukban közös felelősséggel vesznek részt, nőnek nem lesz identitása és elzárkózásra alkalmas bástyája a gyerek, férfi nem duzzog, nem vonul ki, mindvégig, ezt az előbb elfelejtettem írni, nézik egymást, egymást nézik, elsősorban egymást látják, mert ha ők megszűnnek pár lenni, semmi sincs.

És így is tudják jól, nincs garancia, nem tulajdonuk, teljes létük elhordozója a másik, nincs helye szemrehányásnak. Azért tudják, mert nem mentek bele az egyenlőtlen, a boldogtalanságot szinte garantáló felállásba. Így is lehet, hogy vége van, nem egyfelé alakulnak, mástól boldogok, másféle emberi tartalom tenné őket teljessé. Ezt képesek éretten, játszmák nélkül kezelni, nem tagadva, hogy nehéz.

A pszichológusom szerint tekintve a patriarchátust egyfelől, a monogám, élethosszig tartó házasság intézményét másfelől, ritkán jönnek ki igazságos, minden résztvevőt boldogító megoldások. Ezért jól tesszük, ha nem moralizálunk, hanem a valóságra függesztjük a tekintetünket. Nincs megoldás.

Kiköptem a rágómat a szőnyegre. Az a megoldás, hogy a feminista picsák egyedül maradnak! Igen, Éva, az, mondta valami borzongató nyugalommal. Vagy nem akarnak egyedül maradni, és akkor súlyos kompromisszumokat kötnek a párkapcsolatért. És még a férfiak is szenvednek.

Ha feltesszük a “mit kívánnál a lányodnak” tesztkérdést, amely mindig eltakarítja a mellébeszélést, és éles fényt vet a lényegre, akkor kiderül, melyek a kívánatos, elfogadható, a kölcsönös boldogság esélyét hordozó életesemények vagy helyzetek, és mi az, amit csak megmagyarázunk a saját sorsunkban, mert könnyebb úgy a trauma (nehéz volt, de szép volt), mert futunk a pénzünk után, illetve mert nem becsüljük magunkat semmire.

Úgy szeressük magunkat, ahogy lányainkat szeretjük.

Nők, akiket gyerekkorukban durván megaláztak, megbüntettek a nyiladozó szexualitásuk miatt.

Nők, akik harminc évesek elmúltak, és nem szeretkeztek még senkivel, és sejtik, nem is fognak már.

Nők, akik rájöttek, hogy őket nem csak, sőt, nem elsősorban a férfiak vonzzák, de a vágy alaktalan maradt, csendben türemkedik.

Nők, akik ágyról ágyra jártak, szeretetre éhesen, megkeményített szívvel, isteni szeretőként bármire hajlandóak voltak, és csupa szégyent szereztek.

Nők, akik nem találtak senkit, aki szerette, ne csak használta volna őket, és akiknek a szex soha nem volt áradó önátadás és felszabadult játék, és azt sem tudják, hogy a szex ilyen.

Nők, akiknek soha nem volt még orgazmusuk, sem hüvelyi, sem semmilyen.

Nők, akik nem tudják a világot, nem értik, mitől nő az infláció, mit akart Gandhi, hogyan kell egy csavart meglazítani, akik helyett mindig mindent tudtak és elintéztek, és arra várnak, hogy mondják meg nekik, mi merre, mert a szuverén lét félelmetes.

Nők, akik tanultak, dolgoztak, szerettek és szültek, végigcsinálták a nehéz éveket, és most negyvenezer forintot kell beosztaniuk öt emberre, és az a nagy vágyuk, hogy nyugodtan, bántalmazásmentesen élhessenek, hogy egyszer úgy tehessenek bármit, de tényleg bármit, a cseresznyés pitétől a csekkbefizetésig, hogy nem bántják érte őket.

Nők, akiknek nincs véleményük és nem érdekli őket az egész, elviszi az algoritmus a hátán az életet.

Nők, akik folyton agyalnak, és unják már a saját intellektusukat, önfeledtségeik, érzéseik alig vannak.

Nők, akik az igaz szerelmet kergetik, és társkeresőkön nézelődnek álló nap, és mindig új reményük csúfoltatik meg.

Nők, akik kínos feszességgel alapozzák az arcukat, minden nap vonásokat rajzolnak a semmi helyére, és ki sem lépnek enélkül az utcára.

Nők, akik sosem voltak mások, mint szeretők, akik most is tejben-vajban fürösztik a közönyös és őket soha igazán nem vállaló szerelmüket, és tíz évre prolongálták a reményt.

Nők, akiknek egyetlen másodperc nem volt az életükben, amikor el tudták volna tartani magukat.

Nők, akik akaratuk ellenére lettek anyák; nők, akik nagyon szeretnének gyereket, és nem lesz és nem is lehet már.

Nők, akik hisznek az apró dolgok értelmében, hisznek a családban, józanul, jámborul főznek értelmezhetetlen méretű konyhában öt főre, akik beosztással élnek, és nem esik nehezükre a gyerekfenéktörlés, a sírók vigasztalása, a nagyilátogatás, a férj lelkének ápolása, mindenki nyűgjének elsimítása, és úgy, de úgy vágynának egy műsoron kívül vett sálra, ötszáz váratlanul magukra költött forintra, bármire, és tulajdonképp megtehetnék, de nem és nem engedik meg maguknak.

Nők, akik permanensen iszonyodnak, meg vannak győződve róla, hogy csúnyák és löttyedtek meztelenül, hetente négyszer edzenek, és nem esznek álló nap.

Nők, akik roskadoznak és szégyenkeznek az anyaságban, olyanokat mondanak a gyerekeiknek, amit jobb, hogy senki nem hall, és ott tartanak, hogy még egy ilyen éjszaka, és valami elpattan és kiszaladnak a világból.

Őket emlegetik gúnyos mosollyal, ők az önzők, ők azok, akiknek semmi sem jó, akik megérdemlik a sorsukat, ők verik itt az asztalt, avagy őértük veretik itt az asztal.

Ők a többség.

Férfinak lenni egyszerű: űrhajós akarsz lenni, van nintendód, gyorsan reagálsz, gyorsan futsz, aggódsz a farokméreted és -keménységed miatt, anyád mosolyog rád, rendes inget veszel, szórod a magod felelőtlenül, egy kicsit kipróbálod, amit a nemrendes emberek szoktak, orvosi egyetemre jársz vagy közgázra, kitartó vagy, vizsgát leteszed, nőt kiszemeled, gyengéd vagy, hiszel a házasságban, felelősen is szórsz magot, gyereked lesz, meghatódsz, jóra-szépre tanítod majd, ha jobban ráérsz, családfenntartasz, előlépsz, ha előléptetnek, lelkiismeretes vagy, tolod haza a pénzt talicskában, beosztod, megtakarítod, érdekel a foci, egyre jobb söröket iszol, néha dührohamod van, kopaszodsz, hízol, nem bánod, te nyírod a füvet és hegeszted a garázskaput, titkod lesz, felfénylesz, megcsalod, lebuksz, szégyenkezel, lehajtod a fejed, visszatérsz, szomorúak miattad, szülői értekezletre jársz, tévét is nézel, a sport pedig egészséges; ha úgy érzed, ez valahogy mégse az igazi élet, elhessegeted, netán gyorsan olvasol valamit a buddhizmusról, férfinak lenni egyszerű.

Nőnek lenni egyszerű: rendezett az írásképed, iskolaújságot szerkesztesz, befonod a hajad, mosolyod takaros, nem árulod el, hogy neked is tetszik ő, elárulja ő, megcsókol, érzed, nem jó, de meg vagy tisztelve, aggódsz a nadrágjaid és a körmöd miatt, meghízol, lefogysz, egyenesíted a hajad, szerelmes vagy a földrajztanárba, szertárrendezésre vállalkozol, tanulsz, büszkék rád, tudod, mitől jön föl a piskóta, elhagynak, elcsábítod, kínlódsz a hormontablettával, lefogysz megint, végre egy komoly is jön, identitásod lesz, mindjárt utána még orgazmusod is, igent mondasz, lakást béreltek, babaprojektbe vágsz, ráizgulsz, fórumozol, anya leszel, csíkos leszel, csúnya a cicid, befonod a lányod haját, petúniát ültetsz, rájössz, hogy nem ezt akartad, bánt a némasága, elhessegeted, szépen éltek, óvod a családod, megveszed Soma Mamagésa könyvét, megtanulod a színeket kombinálni, hiszel a homeopátiában, horgolsz, kívánnak, de te már nem, érzed, hogy téged átvertek, elkaminózod magad, kened a szemkörnyéked, kinézed a nagyobb házat, nem is kívánnak, megcsalnak, sírsz és számonkérsz, inkább nem is bánod, jógára jársz, összenézel a kollégával, nem is csúnya a cicid, átéled az igazi orgazmust, hőhullámaid vannak, tudod, anyádnak még rosszabb, segítesz másokon, anyádat ápolod, más is ápolja az anyját, nőnek lenni egyszerű.

Embernek lenni bonyolult, saját utakat keresni, a véleményedet vállalni, egyedül merengeni, hatot szülni meg egyet se, visszaszólni, elhallgatni, nemet mondani, igent mondani, csak figyelni, érdek nélkül, meghallgatni, nem ítélni, kívülállni, belemenni, nem visszaélni, összenézni, együtt rebbenni, padlón feküdni, önmagadnak megbocsátani, újrakezdeni, hétszerte szebbnek lenni, sárkánytejet egy hajtásra lehúzni, mindent vinni, mindent bukni, egy perc alatt dönteni, életbe belehalni, halált túlélni, meg nem elégedni, mindig találni, mindig elhajítani, embernek lenni bonyolult.

— a kék résszel frissítve, illetve a végén Papp Réka Kinga sorai —

Erről az ügyről bő másfél évig hallgatott a sajtó. Mi az ügy? Híresembert (közszereplő) volt élettársa, az anya feljelent óvodás kislányuk elleni szexuális visszaélésért. Most, a feljelentés után másfél, a kislány által elmondottak után két évvel jelent csak meg a történet az atv.hu-n és a nol.hu-n, a szereplők nevével. Utóbbi minden tekintetben példaértékű cikk.

Most mi a baj? Most az a baj, hogy ebből médiabotrány lett. A tragédia Mount Everestje mellett állnak, és csóválják a fejüket: szegény apa, az apa jó hírneve, apasága, remek kapcsolata a gyerekkel. A gyereknek mindkét szülőre szüksége van!

Boszorkányüldözést emlegetnek többen.

Miért is kellett a nyilvánosság elé kitenni az ügyet? Azért, mert ez a sajtó feladata. Látható, hogy amíg személyiségi jogokra és jó hírnévre tekintettel volt mindenki (vagy félt az apa reakciójától), tehát csendben és diszkréten nem derült, nem derülhetett ki az igazság. Látható, hogy a hallgatás, a híradások leállítása az apa érdeke. Vagyis ez nem más, mint eltussolás. Annak, hogy 1. nyomást lehessen gyakorolni a közvéleményen keresztül a tehetetlen, totojázó, szakértőket félresöprő, az apát ki sem hallgató hatóságokra, valamint hogy 2. a társadalom lássa a problémát (nem egyedi a történet), az az ára, hogy az apa, aki közszereplő és ekként a felelőssége is más, láthatóvá válik, és választ kell adnia a közvélemény kérdéseire.

A viszontvádak agresszívek, a történet logikája, tétje sajnos olyan, hogy mindent az anyára kell tolni, befeketíteni őt, éppen azért, mert nagyon kiélezett a helyzet. Akkora a reakció az apa védelmében, amennyire döbbenetes eseményekről van szó. Minél élesebben fogalmaznak a barátok, minél világosabb, hogy érte és nem a kislányért aggódnak (érte csak akként, mint aki elvesztette az apukáját), nekem annál gyanúsabb a nagy magyarázkodás.

Álljon ki az apa, és mondja a világ szemébe: azzal szemben, amit a kislányom állít, a testi tüneteivel és a szakemberek véleményével szemben nem tettem ezt meg azt (konkrétumok a szakértői vélemények alapján). És mondja el ezt hazugságvizsgálaton is, mégpedig önként. Mert nem az számít, hogy ki a haver, és kinek a szimpátiáját bírja az apa, vagy hogy mit gondol a szakértők jogosultságáról, szakértelméről.

A kommentelők meg hagyják abba az egymondatos, siralmas nívójú, tudatlan és nőgyűlölő ítélkezést. Ahhoz, hogy felelősséggel szólaljanak meg, elsősorban meg kéne ismerni a szakirodalmat, a jelenséget: hogyan működik az abúzus, mi történik az áldozatban és hogyan mosdatja magát és vádolja a feljelentőt az elkövető. Aztán meg kellene fontolni a kislány, a szakértők, a gyermekkel kapcsolatban lévő felnőttek és az anya szavait. És itt csak a pozitív jelzések számítanak: az, aki nem vett észre és nem jelzett semmit, nem ellenérv, ha egyszer világos tünetek és szakvélemények vannak.

A médiakampányt az apa kezdte, igen, név nélkül, de ezrek tudták már akkor is, kiről van szó. Erre más válasz, ha az anya meg akarta védeni magát a hazudozás, bosszúállás, elmebetegség vádja alól, és megvédje a kislányát, nem lehetett, mint hogy bemutassa a szakértői véleményeket.

*

Én az anyával kerültem egy civil szervezeten át kapcsolatba még tavaly tavasszal. Sokáig hallgattam, vártam, de nyáron megrázó események történtek, és amikor már ő se bánta, akkor amennyire tudtam, összeszedtem és név nélkül bemutattam az ügyet.

Tehát bizonyos értelemben én beszéltem először erről a nyilvánosság előtt úgy, hogy azt később is lehetett olvasni: a Bors májusi híradását és annak átvételeit sietve törölték. A bejegyzés megjelenése (2013. szeptember 18.) után nekem magyarázták okos, liberális sajtómunkások és más értelmiségiek, hogy milyen felelőtlen vagyok, amiért ezt megírtam. Nem értek a szakmához, ezt így nem lehet, hát mit tudhatom én, ők se tudják, de az anya hazudik, ez csak bulvár és feltűnéskeresés, valamint szegény gyerek, rá nem gondolok? Bizonyos szempontból ott lett végem ígéretes bloggerként, mert elküldtem őket a búsba.

Én olvastam a dokumentumokat, mégpedig az addig keletkezett összeset, ők nem.

De őnekik a haverjuk! Ők ismerik, már mióta. És el-sem-tud-ják-kép-zel-ni róla.

Ezt a szakértői vélemények sorát idéző, az események kronológiáját tartalmazó bejegyzésemre írták válaszul.

Közvetítették nekem az apa üzeneteit, fenyegetéseit is.

Nekem meg nem haverom. És én mérlegeltem és felkészültem és meg tudtam írni.

Azóta is mindenki mellébeszél.

És neki a haverja, és dehogy!

Az anyát nem ismerték annyira, de azért tele szájjal szidták.

Én ismerem, nem olyan, de ez nem érv, hogy ismerem. Maradjunk a tényeknél.

A sajtó másfél évig hallgatott. Tőlem 2013 őszén a privatkopo.hu-ra és a belvaros.blogspot.com-ra került az ügy, előbbiről később a kuruc.infóra is. Ezeket nem linkelem, mert például a másodiknál az aljas címet a kérésemre átjavították, de a linket nem, és én iszonyodom. Mindhárom megjelenésben szerepelt az apa neve, és érezhető volt, hogy inkább az ő ideológiai alapú kinyírása a cél, mint az áldozatok melletti kiállás, a közvélemény tájékoztatása és a kaotikus, érthetetlen viselkedésű, aktatologató hatóságokra való nyomásgyakorlás (az enyéim ezek voltak). (Ahogy a privatkopo.hu-nak célja Demcsák Zsuzsa és általában a liberális szereplők megszorongatása is, eléggé ízléstelenül, például a férj szavait tényként kezelve, pejoratív minősítésekkel, lejárató fotóval.)

Miért nem írt akkor senki az ügyről a mainstream médiából, annak ellenére, hogy olyan másfél éve beszélik a dolgot?

Kérdezi Szily a cinken.

Én nem vagyok mainstream média, és milyen szabadság és erő is ez! Nekem nem szól a főszerkesztő, hogy ezt inkább ne, nekem nem régi haverom egyik sem, én nem kötődöm egy újsághoz, baráti körhöz sem, nincs emlékem a szívességeikről és nem fordítható ellenem a sajtóetika. Éppen ezért írhattam róla.

Azért nem írt róla más, mert az apa hisztérikusan reagált arra, hogy kipattan az ügy. Szó nem volt itt szimmetriáról, két félről, akiknek a szava egymással szemben áll. Gyerekrablásról, hazug vádról, tönkretett férfiról és elvakult, bosszúszomjas nőről volt szó mindig is. Az apa volt képes hatékonyan elterjeszteni a maga verzióját. Mondatai gyakran önleleplezőek, erőszakosságra, bántalmazásra, lelki sanyargatásra utalnak, másrészt szakmainak tűnő, de könnyen cáfolható részleteket tartalmaznak, mint amilyen a nők általános bosszúszomja, az apa nélkül felnövő gyermekek szomorú kilátásai vagy a szülői elidegenítési szindróma. Ezen kívül jogi lépésekkel fenyegette azokat, akik az üggyel kapcsolatba kerültek.

A széles baráti kört nem zavarta az apa nyilvánvaló túlhatalma, érthetőnek találták a visszás megnyilvánulásait (szegény, milyen idegállapotba kerülhetett! érthető: a gyerekéért küzd!), és nem zavarta őket a rendőrség ifjúságvédelmi osztályának juttatott milliós adomány, sem a hivatali visszaélés, a hatóságok manipulálásának gyanúja.

Ezzel szemben: jó, jó, feljelentést tett az anya, de az megengedhetetlen, hogy a sajtóhoz eljuttatta a szakértői véleményeket, ebből is látszik, hogy csak bosszút akar állni, és ezért nem hiszünk neki… Esetében természetesen nem érthető, hogy szegény milyen idegállapotba került, és az sem, hogy ő is a gyerekéért küzd.

Mégpedig nem csak a felügyeleti jogért küzd, hanem azért, hogy megóvja a borzalmaktól.

Én értelek téged, nem tehettél mást — számomra morálisan értelmezhetetlen mindenki, aki ezt elvitatja tőled.

A szakértői vélemények mondatai, a kislány szavai borzalmasak. Irracionális reakciókat váltanak ki, és ezért nem lehet a tényekről beszélni. Bűnügyekkel naponta találkozó, meglett jogászok és újságírók is inkább viszolyogva hunyják be a szemüket, kétlik, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet, nem, ilyen nincs, ne legyen, el se tudják képzelni, és hát pont ez a derék ember, régi barát…?!?

Miket mondanak most az új cikkekre reagálók, a kommentelők? Félkövér dőlt betűvel a tipikus reakciók:

az ártatlanság vélelme — a kedves olvasó lesz szíves a pletykaszint helyett végigolvasni a cikkeket, amelyek az események (feljelentések, vizsgálatok) sorrendjét tartalmazták, hogy mit mondott a kislány, mit mond az anya és mit a szakértői vélemények.

Nem tudtam kideríteni tegnaptól máig, hogy közszereplőnél is ugyanúgy kezelendő-e a különleges, avagy bűnügyi személyes adat, mint a közönséges halandóknál, vagy esetükben a közérdek indokolja a nyilvánosságra hozatalt, mi a törvény és mi a bírói gyakorlat. Mindenesetre nyomozás alatt álló vagy gyanúsítotti státuszú közszereplők nevét leírni, a zárt tárgyalás iránti kérelmet elutasítani általános gyakorlatnak tűnik nekem, átlagos újságolvasónak.

A közhiedelemmel ellentétben a közszereplőt nem védi az, ami az egyszerű polgárt igen: a véleménynyilvánítás szabadsága róluk szólván fontosabb, mint a személyiségi jogaik. Vagyis egy közszereplőnek sokkal többet kell eltűrnie.

Közszereplő az a személy, aki közhatalmat gyakorol, gyakorolt vagy közhatalom gyakorlásával járó tisztségre jelölték, illetve aki a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítja vagy alakította.

A közszereplést vállaló személyeknek vállalni kell azt is, hogy mind a sajtó, mind pedig a szélesebb közvélemény figyelemmel kíséri minden szavukat és cselekedetüket, így nagyobb türelmet kell tanúsítaniuk a kritikai megnyilvánulásokkal szemben.

(ABH 36/1994)

A MÚOSZ sajtóetikai állásfoglalásának részlete:

A Ptk. szerint amennyiben egy személy nevét egy büntetőeljárás során jogszerűen nyilvánossá tették, akkor az illető személy nevét nem illeti meg olyan védelem, hogy róla beazonosítást megakadályozandóan beszéljenek, írjanak a sajtóban. (Természetesen személyi adataik, pl. adószámuk, stb. nem közölhető.) Egy nyilvánosan folyó büntetőügy tárgyalásáról történő tudósítás esetében Magyarországon – amennyiben a bíróság adott esetben másképpen nem dönt – nemcsak a nevek, de a szereplőkről készült fényképek, tv-felvételek a médiában etikusan nyilvánosságra hozhatók.

Gyakran fordul elő, hogy újságírót perrel fenyegetnek meg, ha nyilvánosságra hozza a különben nyilvános adatokat.

A bűnösségét nem állítottuk, azt bíróság mondhatja ki.

ez nagyon kényes ügy, nem lehet semmit tudni, nem szabad elhamarkodottan ítélni — de igen, nagyon is sok mindent lehet tudni, de ti azt nem veszitek tudomásul, mert az apának falaztok. És azt szabad állítani, hogy itt csak kölcsönös, váláskor szokásos huzakodás van, és ebbe rejtve az anyáról szemét, lejárató állításokat tenni, a szexuális bántalmazás gyanúját semmibe venni, az apa alkalmatlanságáról tudomást sem venni, emellett pedig álságosan sajnálni a gyereket?

hogy az apa mit tett, nem tudjuk, de az anya sokat árt a gyereknek azzal, hogy kiszolgáltatja a médiának — hónapokig várt az anya, figyelte a hajmeresztő hivatali bakikat, időhúzást, élt fenyegetésben, rettegésben, és végül, az apa blogja után (Apaszív), Vig György nevet nem tartalmazó de bántalmazómentegető cikke után (mert az apa haver), a pletykák bőséges áradása után érezte, hogy meg kell védenie magát — ekkor fordult a nyilvánossághoz.

A finnyás ízlésűektől inkább én kérdeném: ti hogy vagytok a gyermek mindenek felett álló érdekével, a nyugodt, bántalmazásmentes gyerekkorral? Ha a ti gyereketekről lenne szó, mit gondolnátok a szexuális abúzusnak akár csak a gyanújáról? Mit gondoltok ti a nemi szerepekről, hatalomról, presztízsről, az emberi jogokról, mit gondoltok a gyereket egyedül nevelő, befolyásos apa által szorongatott anya érdekérvényesítési lehetőségeiről? Minden óvatosnak szánt szavatok, elfogulatlan érvetek azt sugallja, hogy az anya a sáros itt, hogy nem történt abúzus, nem számít az abúzus, és ezt egyszerűen nem állíthatjátok.

nagyon rosszat tesz a szereplőknek a nevesítés — hát a szexuális abúzus és annak emléke mit tesz? A veszély, hogy a gyereket örökké az apához akarják kényszeríteni? Hogy se gyereknek, se anyának nem hisz senki? Hogy ebben az országban az ilyen esetekre egyszerűen nincs válasz és hatékony, humános eljárásjog? Hogy az apa kvázi előkészít egy gyerekrablást, lesben áll, ráncigálja a gyereket, fenyegetően viselkedik, és mindenkit, aki nem a szája íze szerint viselkedik, feljelent és beperel?

Az elfogulatlan óvatosak, akik ugye “nem tudhatják, mi is történt”, ugyanakkor tényként állítják, hogy

az anya neurotikus, bosszúszomjas, tönkre akarja tenni az apát, ez a motivációja — Szily László is tényként kezeli ezt.

Egy pár drámája, ahonnan a nő lelépett, majd nem engedte, hogy a férfi láthassa a közös gyereküket, aztán a legdurvább vádakkal állt elő.

(A nő lelépett! Finom hibáztatása annak a félnek, aki bár sok pénzt tett bele, otthagyta a közös otthont. Majd bosszút áll, mintha elhagyták volna? Egyébként törött kézzel.)

Az ügy azért is taszított engem és több kollégámat, mert nyilvánvaló volt, hogy – bármi legyen is az igazság a zaklatásról – az anya nyílt, megsemmisítő szándékú hadjáratot folytat az apa ellen, ráadásul olyat, hogy egyáltalán nem nézi a saját kislánya érdekeit. Az eddig megjelent jegyzőkönyvrészleteket ugyanis senki más nem szivárogtathatta ki, csak az anya. Ő fordult a sajtóhoz, csak tippelni tudok, hogy azért, mert nem volt elégedett a nyomozással, és feltétlenül azért, hogy örökre befeketítse a volt pasija nevét. Ez persze nem jelenti azt, hogy az anyának ne lehetne igaza az alapügyben, de azt feltétlenül jelenti, hogy egy, a másik felet irracionálisan utáló, az ő rossz színben való feltüntetéséért konkrétan bármit megtevő szereplőről van szó. Mondhatod, hogy ezt a hozzáállást bőven megindokolja, ha az apa tényleg zaklatta a kislányukat. Ez igaz, de a kislány borzasztóan nyomasztó vallomásának kiszivárogtatása az anya részéről mindennél durvább merénylet a gyerek ellen. Aki ilyet csinál, azt egy becsületes riporternek illik fenntartással kezelnie.

Hogy Szilyt mi taszítja, az szerintem nem annyira profi szempont egy neves internetes tartalomgyárostól, magyarázkodik is, hogy ez az az egy eset a tízezerből, amit nem kell megírni. (Talán mert… haver?)

Bármi legyen is az igazság a zaklatásról? Ez bizony nem ilyen félretehető valami, mint az a mondatszerkesztés sugallja, hanem a témának a legközepe, ami mindent eldönt. Amit állítunk, amit az anya és a szakértők is állítanak: hogy itt komoly gyanú van. És erről a komoly gyanúról és az apa azóta tanúsított viselkedéséről is igenis beszélni kellett volna nyíltan, felelős sajtómunkásként, nem sugdosni a pletykákat. De tudom, ő haver, tőle vagy körétől veszi Szily is az anyáról írottakat.

Szét lehet simán is menni, vagy csúnyán is, nem kellenek ahhoz ilyen vádak. Gondoljatok bele: senki nem akar ilyen indíttatású és ilyen befolyású partnert holdudvarostul magára szabadítani, annak minden egzisztenciális és lelki következményével.

Aki ilyesmit csinál. Szily ránézésre mondja ezt, vagy felül a kíméletlenül nő- és áldozathibáztató közbeszédnek. Nem nézi a kislánya érdekeit. Nyilvánvaló volt. Mindennél durvább merénylet. Uramisten. Pöttyet elfogult a szerző.

Halkan kérdem: az nem tesz rosszat a gyereknek, hogy az anyjáról írnak ilyeneket? A nevesítés elleni tiltakozás miért csak az apát védi (noha sietve hozzáteszik, hogy egy gyereket nem kéne kitenni ennek, egy életre besározódik a neve)?

Nem egyszerű nőgyűlölet-e mindez, azaz: bizonyos tipikus helyzetekben akár minden alap nélkül is, reflexesen állítanak szemétségeket a nőkről? Szilynek milyen az általános nőképe, mire tartja képesnek a nőket?

Akikkel én beszéltem, az apa ismerősei, vagy akik ide kommenteltek az apa védelmében, és voltak vagy húszan, azok mind ugyanazokat a szavakat használták. Mind említették a bosszúfaktort, a szülői elidegenítési szindrómát és Vinterberg Vadászat című filmjét, amely egy elismerten hazug abúzusvádról szóló, megrendítő dráma a Bojárnál sokkalta jóképűbb Mads Mikkelsennel, és a miénknél sokkal figyelmesebb és felelősebb országban, ahol kizárólag a kislány szavai alapján ítélik meg a helyzetet.

Itt van egy szakmai összefoglaló arról, mi a helyzet a hamis vádakkal.

A hamis vád és a “szülői elidegenítés szindróma” mítosza

Én tudom, hogy velünk ilyesmi nem fordulhat elő, de mit tenne vajon Szily, ha az óvodás lánya fura és aggasztó tüneteit valószínű szexuális visszaélésnek tulajdonítaná több szakember? Az egyetlen felelős lépés az volna, hogy nem hunyja be a szemét, hanem további vizsgálatok után feljelentést tesz. Az anya pont ezt tette, és nem tehetett mást. És meghurcolják és tönkreteszik.

Ja, mondtam már, hogy az apát ismerik és haver és jó fej?

Őt sokan ismerik, kedves, joviális fickó, jól kommunikál, tipikusan az, akiről el sem lehetne képzelni ilyesmit.

ez férfigyűlölet, átestetek a ló túlsó oldalára, nem kéne elvtelenül védeni a nőket — mondják a tankönyvi nőgyűlölők, akik látatlanban gyomorforgató aljasságokat tulajdonítanak az anyának. Köztük neves feministák is. Körmük szakadtáig fognak ragaszkodni az álláspontjukhoz, soha nem ismerik be, hogy hibáztak.

nem tudhatjuk, a gyerek igazat mond-e: gyerekeket könnyű befolyásolni, a szakértők felelőtlenek, a gyerekek gyakran képzelődnek vagy a bosszúálló szülőnek megfelelve állítják a szörnyűségeket, Vinterberg — ha egy szakértő azt mondaná, hogy nem életszerű és koherens, amit a gyerek mond, akkor viszont hinnétek neki? Ha ennyi különböző jel utal az abúzusra, akkor nem egyértelmű, hogy feljelentést kell tenni?

Nézzék meg a Vadászat után Vinterberg másik kultikus filmjét, a Születésnapot is. Miért és meddig hallgatnak az áldozatok, és milyen az, amikor elmondják és nem hisznek nekik.

Legyen mindenki nyugodt, ha ennek az ügynek vége lesz, nem fognak a fanfárok szólni. Legfeljebb keveslik a bizonyítékot, négy új ránc lesz a bíró homlokán, de hogy mit nem tett az apa, az kétséget kizáróan soha nem fog kiderülni.

Ellenben csak Móricka képzeli azt, hogy egy ekkora gyerek így végig tudná csinálni ezt, ha nem az igazat mondaná, és hogy ennek kockázatát az őt “betanító” anya vállalná hazugságvizsgálatostul, simán bosszúból, ha nem a gyerek legelemibb érdekét nézné.

persze csak a liberálisokra szállnak rá ilyenek miatt, a jobbikosok ügyeit eltussolja a média, nácul az ország — na persze, az atv.hu meg Ónody-Molnár Dóra egész munkássága pont erről híres, és én is. Amúgy én hiszek abban, amire például a Magyar Narancs hajlamos: a bukott szereplőknek ne legyen sehol biztonságos akolmelegük, szedje csak szét őket elsősorban a saját közegük. Vesse ki őket magából, határolódjék el, mutasson álljt, a maga érdekében. Egyáltalán: kit érdekel ma már az SZDSZ, ma, amikor az MSZP sem tényező?

bulvárosodik a nol.hu is, jellemző — Murányi Marcell a Blikktől jött, augusztus 3. óta főszerkesztő, és pontosan úgy tudja, mit kíván a másféle orgánum műfaja, célcsoportja, szándékai, mint a séf, amikor sültet avagy desszertet készít. Akinek ez bulvárhír, az elég fontos dolgokat nem ért a világból.

Ha egy közszereplő évek óta áll ilyen ügyek miatt eljárás alatt, az sem nem magánügy, sem nem pletyka, sem nem bulvár.

Ebben a társadalomban liberális, emberi jogokra is érzékeny emberek is szöges bakanccsal taposnak nőket a sárba, ha érdekeik, kötődéseik úgy kívánják, vagy ha az apa haver (mondtam már, hogy én is ismerem, és mosolyogni szokott, egyáltalán nem gonosz?).

Gondolnak-e arra a kommentelők, hogy hány gyermekáldozat lehet, és hányan mernek feljelentést tenni az ilyen áldozathibáztató reakciók után?

Vagy szerintük egyáltalán nem létezik gyermekek elleni szexuális abúzus? Netán létezik ugyan, csak ha előttünk van a konkrét ügy, akkor az anyát hazugnak és bosszúszomjasnak nevezzük, stigmatizáljuk?

Riasztó látni a sok félreértést, mellébeszélést, az ügy polarizáló hatását. Nagy társadalmi tabuk ezek: igazi félelmeink, kényelmetlenségeink kíméletlenül mutatkoznak meg az ilyen történetekben. És persze a sajtó felelőssége.

Hallgattak sokáig a szembenézésre sokkal inkább hajlamos Németország polgárai, az egykori áldozatok is a molesztáló papokról, aztán megindult a lavina. És hallgattak az elrabolt gyerekek szülei Spanyol- és Írországban is évtizedekig. Aztán megszólaltak.

Ők, anya és gyerek kipottyantak a szerencsések piksziséből, már a diszfunkcionális család miatt is. A nevük besározódott, borzalmas, erőszakos emlékeik vannak, félnek a bosszútól. A bíróságra járkálás, az állandó stressz, a fenyegetettség, az örök átmenetiség, a százezreket emésztő perek miatt ellehetetlenült az életük. De ügyük és Sipos Pál ügye után talán elindul valami a társadalomban. Talán megnyílnak azok, akik eddig hallgattak, egyre többen, és akkor nem lesznek többé félresöpörhetők.

*

Papp Réka Kinga:

INCESZTUS — Szinte mindenkinek az az első gondolata, hogy ez nem lehet igaz, meg hogy nyilván az anya akarja lejárati a volt pasiját, kitalálta, fú de gonosz. No, ilyenkor kell nagyon gyorsan összeharapni a szátokat és elszámolni kétezertizennégyig! Ez iszonyú fontos!
Az áldozathibáztatás bennünk van, belénk nevelik, a nyelvünkben, az intézményeinkben, a hatalmi struktúráinkban megörököljük, nem is érzékeljük. Amikor valaki előáll a bántalmazása történetével (és a BojárIvánAndrás ügyben vannak látleletek az asszonyról is, aki meg volt verve) a tagadásunkkal és a kétségbe vonásunkkal újra traumatizáljuk azokat az embereket, akik éppen segítséget kérnek, és arra nagyon nagy szükségük is van. Az ártatlanság vélelmét a feltételezett bántalmazónak szánjuk, és megtagadjuk azt az áldozatoktól.
Amikor az ember nem tudja, mit gondoljon; amikor nem fér a fejébe, annyira felfoghatatlan, hogy egy tiszteletreméltó ember szexuálisan zaklatta a gyerekét, megverte az élettársát (ahogyan Woody Allenről se akartuk elhinni, mert hiszen ő olyan cuki meg hát miért is tenne ilyet, nincs ő erre rászorulva), vagy hogy megvert, megerőszakolt, munkahelyen zaklatott vagy bántalmazott valakit, akkor tessék venni egy nagy levegőt és nem elmondani azokat a reflexszerű mondatokat, hogy “te amúgy hajlamos vagy túldramatizálni a dolgokat, nem?” meg hogy “de hiszen te mentél fel hozzá”, illetve amit Szily László ír a cinken, hogy bosszúhadjáratról van szó. No, ezeket a fájdalmasan bántó és igaztalan kijelentéseket nem mondjuk el, hanem csendben maradunk és gondolkozunk egy ideig.

http://muszajmunkacsoport.hu/ha-on-szeretne-segiteni/higgyen-az-aldozatnak/aranyszabalyok

Nem jó fej, mert fáj a foga, kiszakadt a mosógép csöve a falból, és attól fél, hogy terhes megint.

Nem jó fej, mert tizenegy hónapja nem aludt öt órát egyhuzamban.

Nem jó fej, mert szédül az éhségtől, és húsz perc múlva indul a vonata.

Nem jó fej, mert ami nekik viháncolás, az neki takarítás.

Nem jó fej, mert annyiszor elmondta már, és ideges tőle, hogy hiába.

Nem jó fej, sejti, hogy te lélekben már rég máshol jársz.

Nem jó fej, mert hónapok óta mindenki őt basztatja.

Nem jó fej, mert annyiszor volt már jó fej, most inkább az életet élvezi, és egészen komolyan leszarja, te ehhez mit szólsz.

Nem jó fej, mert hegynek fölfele teker, esik az eső, és amúgy nagyon bájos a csip-csip-csóka, de most inkább nem kéne, meg ugrálni se, mert leestek, és mert ezt annyiszor megbeszéltétek már.

Nem jó fej, mert a jófejséggel nem ment semmire, háromszor annyi meló, összeszorított fog és más balhéjának elvitele járt vele, és amikor már rendszeresen voltak palpitációi, úgy döntött, ezt befejezte.

Nem jó fej, minden bizonytalan, stresszes, fenyegető, és ő csak egy kis nyugalmat szeretne, hogy senki se várja tőle a jófejséget.

Nem jó fej, nem is tudja, milyen az, sose volt vele senki jó fej, csak elvárta és zsebre tette a munkájának hasznát.

Nem jó fej, mert gyűlöli magát és retteg az öregedéstől.

Nem jó fej, kicsinyes, pótcselekszik, visszavág, elege van.

Nem jó fej, pedig ő is szívesebben lenne bizakodó, derűs, ifjú leány.

Nem jó fej. Ne basztasd, hogy legyen jó fej. Te sem vagy jó fej.

Ez a bejegyzés jelszóval védett. Add meg a jelszavad a tovább olvasáshoz.

melléknevek sorozat 3.

Elleptek engem a spamek. Valahol nagyon értékes jószágnak számít a blog: százasával ömlenek. Most épp hatszáznegyvenegy darab van; a rendszer két hét után törli ezeket automatikusan.

Megnéztem már, ki ez, mi ez, az egyik linket mármint, mert itt az a lényeg, hogy nagy forgalmú helyekre linkeket nyomjanak.

Ez pont egy gyerekpornót ajánlgató oldal volt.

Néztem a hason fekvő, mit sem sejtő, épp serdülni kezdő leánykát a képen, térdzokniban volt, és azon gondolkodtam, mi lehet ebben a vonzó az idősebb férfiaknak.

A Lolita is eszembe jutott. Ez a letiprási hajlam és a titok édessége.

Miért nem a kölcsönös öröm (vagy annak az illúziója) az, amire gerjednek? Tudja a férfi, hogy a dolog egyoldalú, tudja, hogy itt nem a leányka öröméről — avagy, pornóról lévén szó, annak illúziójáról — van szó. Épp a leselkedés, gyanútlan lány, a rábírás szerepel ezekben a történetekben. Miközben a saját lányát nem látná szívesen valami nyálcsorgató, harmatosan új testre vágyó férfi prédájául.

Mindenekelőtt pedig tudja, hogy amit oly izgatottan néz, azt büntetőjogilag és erkölcsileg is durva szankció illeti.

Azon gondolkodtam múlt pénteken az uszodában is, két szauna-szessön után bágyadtan, hogy mi a titka ennek a nagy fiatalságőrületnek. Már tudniillik annak, hogy ennyire mindenki a fiatal csajokat stíröli.

Nem hódolatra vágytam én, csak szemlélődtem. Fogyatékosságaim megértő, emelt fejű tudatában én újabban meglehetős öntudattal vagyok fürdőruhás a korábbi elásom-magam évek után, és rajongásból sincsen hiány. Fiatalon volt hiány belőle, húsz meg tizenöt éve. Nem is volt most fiatal csaj épp a közelemben az élménymedencénél, az idősebbeket néztem épp. Hogy milyen szépek. (Meg a vízilabdás fiúkat.)

Egyébként jól le lehet mérni azt, hogy milyen nő tetszik a társadalomnak, az úgynevezett többségnek: a köztéri fehérnemű- és fürdőruhareklám-plakátokon. Az eszményt szélsőségesen mutatja meg ez a műfaj.

Szóval, nagyon fiatal, hosszú hajú, dús ajkú, elég magas, telt mellű, kontrasztos derekú, gömbölyű fenekű, újabban pedig barna hajú nők.

Az evolúciós magyarázat szerint a vékony derék, a nagy mell, a karcsúság, a dús haj termékenységjel, és Desmond Morris is ezt mondaná… na, engem ezzel hagyjatok. Ki akar itt gyereket? Miért nem a labdaszerűen gömbölyű has a termékenységszimbólum? A vékony nő meddő is lehet. Volt is termékenységszimbólum a gömbölyded nő, egyébiránt.

A mi civilizációnknál a testkép alapja az antik művészet eszménye, talán. A férfiaknál mindenképp. Azt a női alkatot pedig kis módosítással folytatta a reneszánsz festészet. De azok a nők kicsit kúpmellűek, elég hasasak, gömbölyű arcúak, és nem nagyon fiatalok.

finom tokája van, elég nagy orra; a haja göndör és feltűzve

Akkor még korán haltak az emberek, és rövid volt az ifjúság, a játszadozás időszaka. Harmincéves korukra nem sok foguk maradt az embereknek. Aki fogamzóképes volt, a párválasztás kora után egymás után szülte az utódokat. (Bár én nem hiszek abban, hogy ne lett volna valami termékenységkontroll.)

De ma…? Annyival rondábbak a negyvenesek?

Az a rusnya, ha nem elég sportos a testük, de az a fiatalokon is, éppen úgy. Ha valaki vékony ugyan, de nem jó formájú, görnyedt, tónustalan, puha, az nem szép.

Két dolog teszi a jó nőt szerintem, női szemmel, de általában a szép testet is: 1. olyannak született, 2. kisportolta magát, minimalizálta az évek és az életmód nyomokat hagyó hatását. De a testek úgy általában nem tökéletesek, fiatalon sem. És sokan nem is akkor a legszebbek, hanem amikor magukra találnak, és sugározni kezdenek.

A szüzességfétist sem értem.

Szokás ezt a preferenciát simán pedofíliának nevezni és egyéni torzulásnak tartani. Én viszont megint nem hiszek a lélektani magyarázatban: társadalmi folyamatokat sejtek. A szomorú gyanúm pedig az, hogy a hatalomról van szó. Amennyiben a nagyon fiatal lányok vonzóak, ott a tudás és nemtudás különbségéről van szó. A célok határozottságáról, meg a hazugságok megevésének hajlamáról. És a tulajdonosi szemléletről: kié lesz előbb a vágytárgy, és legyen minél megkíméltebb állapotban.

A negyvenesek tudnak már valamit, és nem veszik be a tündérmesét. Tudják például, mi vonzó nekik, és tudják, legalábbis nagyobb számban, hogy milyen a jó szex. Hallottak már mindenféle szövegeket, látják, mi a lényeg, nem bűvöli el őket a felszín, valamint kénytelen volt kialakulni valamiféle önértékelésük és stratégiájuk.

A nagyon fiatal nő, az tapasztalatlan, befolyásolható, nincs összehasonlítási alapja. Ha megszerezhető, könnyű vele. A hatalom nem nála van.

Ne dőljünk be az ifjúság diadalának: rengeteg gyönyörű, fiatal lány vergődik örömtelen, akár egyenesen bántalmazó kapcsolatban. És ezek a korai tapasztalatok mély, sokszor élethosszig ható traumákat okoznak.

Na most az a helyzet, hogy én, az úgynevezett közfigyelemnek örvendő úgynevezett feminista úgynevezett blogger (még az “örvendő” is úgynevezett), a sokak szerint panaszos, keserű, hibáztató, traumatizált nő sok tekintetben jobb véleménnyel vagyok a férfiakról, mint egyes kommentelőim, sőt: mint ők, tehát “a” férfiak magukról, amikor sértetten és vezetéknév-keresztnév nickkel ideírják a kilométeres okfejtéseiket.

Ez bőven kiderült két és fél év alatt. Nem is elsősorban azért, mert volt nekem egy csodálatos, érzelemdús, intelligens férjem. A kommentelőkkel folytatott beszélgetésekből döbbentem rá: mindig azt mondják, hogy én lesújtó véleménnyel vagyok róluk — találva érzik magukat –, pedig én nem vagyok, és nem írtam azt, amit nekem szegeztek. Azoknál a férfiaknál, akiknek a viselkedéséről írtam, ők, az engem vádlók is különbnek gondolják magukat (noha van, amikor tévednek).

Mindenekelőtt: nem tartom őket eleve és lényegileg különbözőnek magamtól. Emelt fő, intellektus, gazdag szív, játékra-örömre való hajlam: ez tesz emberré, érdekessé, potenciális partnerré férfit is, nőt is, úgy értve, hogy én ekként, erre szüntelenül törekedve érzem magam a kiteljesítő kapcsolatra késznek, és csak az ilyen férfival tudok mit kezdeni. (És én csak férfival, legalábbis eddig nem történt még velem más, de nem akarok heteronormatív állításokat tenni csak azért, mert a heteroszexuális önmagamról írok. Kéretik ezt figyelembe véve olvasni.)

Nem tartom őket bűnösnek sok olyasmiért, amiért mások annak tartják őket. Nem gondolom, hogy “férfiból vannak”, hogy nekik minden könnyű, hogy ők reménytelenül otrombák, hogy minden közönyük és figyelmetlenségük bántás, hogy elvárható dolguk lenne mindaz, ami nekünk jólesne, hogy arra valók, hogy megváltsák a mi szenvedéseinket, és azt sem, hogy a hűtlenségük feltétlenül passzió.

Nem gondolom, hogy ne lennének nagyon komoly elakadásaik, hiányaik, tragédiájuk, méretes szenvedéseik. Némelyikük elég sajátságosan, rombolóan kezeli ezeket, és a társadalom az elhibázott, másoknak ártó megoldási kísérleteikkel elnézőbb, mintha nők fordulnának hasonló zsákutcába. De ettől még az okaik, gondjaik súlyosak tudnak lenni.

Nem tartom őket eleve (tehát mondjuk genetikai okokból vagy agystruktúrájuk, hormonjaik miatt) dimenziótlanoknak, kifinomultságra kevésbé hajlamosaknak, szavakat nehezen találóknak, a dolgokat szívesen leegyszerűsítőeknek. De megjegyzem, az, hogy valaki mennyire árnyalt, hogy milyen sok kérdése, kételye, szégyene van, mennyit vergődik, mennyit beszélne, ha hagynák, leginkább azt mutatja, hogy mennyire kell résen lennie. Akinek nehéz, akit bántanak, akit traumatizálnak, aki felé összeegyeztethetetlen elvárásokat szegeznek, az “bonyolítani” fogja a dolgokat, mert nem engedheti meg magának az egyszerűség luxusát, a félvállról vevést, a gondolattalan, önműködő életet. Ha így nézzük, ez a hagyományosan nemekhez kötött különbség is (“a nők túlbonyolítják a dolgokat”) is hatalmi kérdésnek bizonyul.

Én nagyon-nagyon cizellált voltam kamasznak és fiatalon. Aki lehet önfeledt, aki megspórolhatja a melót egy-egy helyzetben, mert garanciái vannak, hogy működik anélkül is, annak könnyebb. És igen, férfinak lenni könnyebb. De nem azért viselkednek így, akik így viselkednek, mert ők eleve olyanok, mint a faék, és képtelenek volnának másra.

Nem tartom őket ösztönlényeknek. Nem hiszem, hogy ne lenne bennük bőven morál, intellektus, belátás, kétely, szégyen, igény a tisztánlátásra. Nem hiszem azt sem, hogy ne hibázhatnának. Jóérzésű férfi nem hiszem, hogy tárgynak kezeli, guvadt szemmel stíröli a nőket, sőt, van olyan is, hogy észre se veszi őket. Az stíröli, aki erre van szoktatva, aki eltompul. Aki meg akar felelni a nemének előírt szerepnek, aki ráér és aki megteheti, hogy nincs tekintettel a partnerére.

A nemi éhezés, a szex körül forgó tudat, a frusztráció gerjesztett, sérült állapot. Egyáltalán nem minden férfi kattog folyton a szexen: van, aki elégedett azzal, ami van (és van köztük, aki azért, mert jól választott, nem csapott le az első kínálkozó lehetőségre, valamint sokat tett azért, hogy szép és kielégítő legyen a szexualitása), másokat nem is érdekel annyira az egész szextéma.

Nem tartom őket szexszel rángathatónak, akiket átűz a világon a hiány. Akiknek bármi jó, csak lyuk legyen. Akik ellen fegyver lehetne a szex ígérete. Nem használom annak, mert nem gondolom, hogy ők ezzel beérik, és mert ez az egész nem méltó.

Nem tartom őket hűtlenségre ab ovo hajlamosabbnak. Az biztos, hogy sokaknak nem jó az a kapcsolat, ami van, de szerintem a nők is elvágyódnak éppen olyan gyakran, mint a férfiak. És az is biztos, hogy a férfiaknak több lehetőségük van illőbb, problémátlanabb, szívüknek-szemüknek kedvesebb partnert találni, és ha lesz nekik, akkor kevesebb szankció éri őket, mintha nőként csalnák meg a partnerüket, de ez megint csak hatalmi kérdés (szabadidő, jogosultságérzet, belső gátlások).

Nem tartom őket sztereotípiákkal leírhatóaknak. Nem gondolom, hogy “a férfiak a nagy mellet szeretik”.

Én mindig is borzadtam az “a férfiak” emlegetésétől, tiltakozni támad kedvem a buta mondatok miatt. Továbbá mindig is borzadtam a testnek az emberről, az egyes testrészeknek az egész testről való leválasztásától. Hogy én hogy tekintek a számomra szexuálisan vonzó testre, azt megírtam már itt: imádom a szőrös férfitestet.

Szerencsére sok férfi van ezzel hasonlóan: vagyis, fontos nekik a külső, de az ember számít, nem a fotózható, plakátszerű szépség mint különálló lényeg. Az egyediség számít, a megismételhetetlenség, az a történet, ami azzal az emberrel, akinek a testéről szó van, kialakult.

Olvasgattam a hétvégén a Men.hu-t, és ott sokat írnak a cicikről. (Érdekes a magazin szex- és nőképe egyébként, amely az illusztrációkban is tükröződik. Kedvem támadt azt is elemezni.) A csodálatosan sokszínű valóság ezzel szemben a következő.

Van, aki a partnere bármilyen mellét meg tudja szeretni, a meztelenség mint olyan hozza tűzbe.

Vannak férfiak, akik az egész női testre gerjednek, nem szedik szét testrészekké, esetleg a testhez tartozó nő szexuális viselkedése, netán a személyisége a vonzó nekik, nem a test.

Vannak kifejezett mellfetisiszták, és ezen belül van, aki inkább a nagyobbat, a kifejezetten peckesen állót, a lógót, a közepeset, az egész kicsit kedveli.

Van, akinek mindegy, csak arányos/feszes legyen.

Vannak a torzak, akik ragaszkodnak hozzá, hogy a mell csak egyféle lehet.

Ennyit a mellről és a férfiakat is, nőket is sértő feltételezésről, hogy a férfiaknak mindig és mindenképp kocsányon lóg a szemük. Akinek kocsányon lóg, és aki ennek leplezésére nem is talált valamilyen stratégiát, azt mondjuk nem tudom komolyan venni.

Amikor tipikus férfiviselkedéseket, férfiakkal való kapcsolatunkban gyakran felmerülő problémákat taglaltunk, mindig is egyfajta viselkedésről, jellemző helyzetről és nem személyiségjegyekről beszéltünk. E viselkedések irányába erős nyomás taszítja a férfiakat, de ettől még e viselkedés egyáltalán nem férfias és főleg nem esszenciálisan meghatározott.

Nem tartom őket diadalmas örök győzteseknek. Ismerem és elismerem szégyeneiket, szorongásaikat, sérülékenységüket és szenvedéstípusaikat.

Továbbá nem leszek az anyukájuk, nem áll módomban minden tettükre felmentést, igazolást találni. Bízom abban, hogy a saját problémáikra saját választ fognak találni, és nem számítanak örökké a nők tűrőképességére.

Más helyzetű, gyakran minket nem értő lényeknek tartom őket, akikkel szerencsés találkozásokban, kölcsönös akarattal, tiszta szívvel, az intellektust a másik megértése érdekében bevetve, és főleg: stabil, szuverén egóval felcsillanhat az, amiért megéri… amiért nem hagytuk még ezt az egész párkapcsolat-dolgot rég a …-ba.

Ültünk az asztalnál, a kis kolbászt, amit eddig rejtegettem, nem is vettem elő. Itt nevetségesnek tűnt. Nyelv volt paradicsomszósszal. Ámultan néztem és csendesen ettem.

– Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel. – Nálatok is? – kérdezte anyám. – Igen – mondtam –, nálunk is. – De téged nem vittek el? – kérdezte anyám. – De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább. Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad? – Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek.

Erre valaki könnyedén és tréfásan kérdezte: sokan? – Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább. – És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám. – Nálunk is – mondtam én. – Te csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám. – De igen – feleltem én. – Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám. – Mindenféle – mondtam én, és ettem tovább.

Aztán más dolgokról beszélgettünk.

Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik! Ránéztem: anyukám, ez igaz! – Anyám sírni kezdett és megölelt. Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket. Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Jó – mondtam –, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni.

Ez még egy szép darab, a saját erőszakosságukkal, folytathatatlan viselkedésükkel szembesített férfiak viszontvádja: a gyerekeket leggyakrabban a nők bántalmazzák, ugye, számítsuk be ezt is a családonbelülierőszak-statisztikákba.

Ez az érv antifeminizmusban (itt és ezen a blogon mindig = nőgyűlölet, mert az) fogant, és visszavágásként szokott elhangzani.

Az állítás egyébként igaz. De mondjuk érdekes lenne összehasonlítani tízezer, gyermekével életvitelszerűen foglalkozó nő és tízezer ugyanilyen férfi bántalmazási hajlandóságát. Mert jelen helyzetben az állítás emlékeztet “a nőket jobban sújtja a petefészekrák” állításhoz, amely szintén kétségtelen tény. Továbbá vizsgáljunk meg csak otthon levő tízezer apát és anyát, hogyan bánik a gyerekkel, meg tíz-tízezer olyat, aki egyedül tolja az életet pénzkeresetestül, gyerekestül, igazi segítség nélkül, és persze ítéljék meg őket egyenlő mércével, várjanak el ugyanannyit az apáktól is, nincs maszatolás, hogy ösztön meg természet adta feladat meg genetika. És hasonlítsunk össze olyanokat is, akik úgy nevelnek gyereket, hogy közben napi szinten nyelik egy náluk hatalmasabb bántásait, tűrik hatalmaskodását, alkoholizmusát, miközben ki is vannak szolgáltatva neki — hasonlítsuk össze a kigúnyoltakat, leszóltakat, ha férfiak és ha nők: hogyan kezelik a frusztrációt, meglátszik-e a mentális állapotukon, energiaszintjükön, jövőbe vetett hitükön, gyereknevelési teljesítményükön, hogy bántalmazottak?

Szóval van abban valami mélyen elkeserítő, hogy a nőkre a gyerekezést előbb rátolja mindenestül a társadalom, kijelöli neki feladatként: ilyenkor a gyerekvállalás közügy. Ezen kívül bűntudatot kelt bennük és változatos módokon szankcionálja őket, ha nem tesznek eleget e szép hivatásnak. Apaként meg leginkább ájfonos fotómutogatásban jeleskedik a férfiú a haveri körben, mert ugye ő hozza a pénzt, meg kell néha lazítani, teljesen magára hagyja őket és megúszásra játszik: majd jövök, drágám, fontos dolgom van; ritka jelenlétei alatt pofákat vág, nyomatékosan és mártírarccal felemlegeti, ha a gyerekkel volt, nem tartja tiszteletben az anya kéréseit (a gyerek szimpátiájának elnyerése érdekében jó zsarut játszik az anya rovására, őrületes kupit csinálnak boldog hancúrozás közben, nem törődik a kötelességekkel, csak az örömmel, vagy épp a kötelességek mániákusa, “kemény kezű”, szigorkodik és büntet), folyamatosan kritizálja az anya teljesítményét, és a pénzpórázt rángatja, örökké emlékeztetve az anyát arra, hogy ki van szolgáltatva, a gyerekkel való otthonlétet élősködésnek tartva. Mindeközben dohog, hogy nincs rend, nincs nyugalom, nincs szex, és menekülőutakat keres. Államilag-társadalmilag meg nem becsüli meg azt a munkát, amellyel e nők a társadalom működéséhez hozzájárulnak, képmutató ítéletekkel sújtja őket, nem nyújt nekik segítséget, ellenben ítélkezik, amikor munkát keresnek, amikor a gyerek tartósan beteg vagy gond van vele a suliban, ha az anya kiégett, ha szétcsúszott az anyaságban. Az anyát hívja fel a munkahelyén, ha a gyerek leesett a mászókáról, és az anyát sújtja az ítélete, ha baj van a sarjjal (Beszélnünk kell Kevinről). A gyerekvállalás ilyenkor — virtuóz trükk! — magánügy, mégpedig a nőé: hát te akartál gyereket, minek az ilyennek gyerek.

Az a nagyon furcsa, ahogy elképzeli az anyaságot az, aki sosem foglalkozott gyerekkel tartósan.

Miszerint aki anya, az teljes erejéből, mosolygó derűvel, egyenletes helytállással, minden másról lemondva, áldozatkészen, tökéletes kompetenciával legyen anya, és ez legyen az élete értelme, öröme is, ennyi legyen neki elég — olyan mércék szerint képzelik el az anyaságot, amilyeneket ők maguk elé sosem állítanának a szoftverfejlesztésben, cégvezetésben, tetőfedésben, akármiben. Ítélnek, rajtakapnak, hibáztatnak.

Ez az egyik oldal, a másik szerint nem kell azt a gyereket annyit tutujgatni, felnő az magától is, ellenben sportolni kell, csinosnak és izgalmasnak maradni és a férjjel is foglalkozni (érdekes, hogy nem arra biztatják a nőt, hogy legyen kiteljesítő, családfüggetlen hobbija, vagy bármi, amiben jól érzi magát).

Mindez rettentő igazságtalanság, és e keretek között jelenik meg a sok, általam is rendszeresen bírált női magatartás: a gyerekkel való játszmázás az apa rovására, az anyaságba való, pótcselekvésszerű beleborulás, az elváró magatartás, a kiüresedés, a gyermeket nem vállaló nők fölötti képmutató ítélkezés, a nem szuverén létezés és a gyermekbántalmazás.

Ennyire vannak túlterhelve a nők, ilyen szar mentális állapotban vannak, hogy van, aki bántalmazásig jut — amire nincs mentség –, és ilyen éles az ítélet néha, hogy a nem egészen türelmes anya is könnyen számíthat bántalmazónak az Oly Szigorúak szemében, míg apunak elnézik a nyílt erőszakot, teljes nemtörődömséget és felelőtlen bénázást is (nekik van mentség), és tapsikol mindenki, ha kicsit is normálisabban állnak hozzá: milyen jó apa.

Ez az egész nagyon szomorú.

Meg az is, hogy még olyankor is, ha mindenki egészséges, ha nincs sorsdöbbenet, függőség, nyomor, haláleset, ha az anyaság nem megfeszített szerepjáték, hanem valóban való a nőnek (ez egyébként csak évek alatt derül ki), akkor is olyan nehéz még jó fejnek maradni is. A zokniteregetés, az elfelejtett befizetnivalók, az iskolával való kapcsolattartás, a felvételipontszám-hajsza közepette, meg a gyerek lelkére beszélésben, hogy édes fiam, szedd össze a szétdobált ruháidat, kezdd el az angolleckét, ugye nem a szomszéd néni vázájának felhasználásával játszottatok célbapisilőst… ó, istenem, olyan nehéz jó fejnek maradni, felszabadultnak, lazának, egész embernek, homlokránctalan.

Kérdezi az olvasó.

Sokat gondolkodom ilyesmin mostanában, és a felvetés ürügyén ma több mindenről elmélkedem.

A kérdésre csak annyit írok, hogy nem, nekem nem megy, és ez egyértelmű. Amikor azt mondom, hogy kilencvennyolc százalékos heteró vagyok, én akkor engedékeny és jófejkedő vagyok, mert igazából mondhatnám, hogy száz, de nem hagyom ki a dévaj kacsintást, hogy “azt a kettőt meg fenntartjuk váratlan esetekre”, mert ettől nyitottnak és viccesnek tűnök, és hát én az vagyok, és semmiképpen nem homofób meg eleve elutasító.

De én nem tudom, milyen az a világ.

Tök nagy nyomás van rajtam egyébként, hogy szépítsek, játsszam az olyat, amilyennek elvárnak, ne okozzak csalódást, példakép legyek, de ellenállok, és őszinte leszek.

Ha magamba nézek, az én píszím — szóhasználat, mondanivaló, viselkedés — kudarca leginkább elitizmusban (szegénység-, képzetlenség-ellenesség) nyilvánul meg, talán a második legsúlyosabb az inherens homofóbia, jó, nem akarok hatásvadász lenni: homofób reflexek, heteronormatív, a melegeket láthatatlanná tevő attitűd. Most ezt így sorba rakom nektek. Ezt követi a nem-épekkel és nem szépekkel szembeni ítélkező hajlamom, vagy inkább idegenkedésem, majd a rasszista megnyilvánulásaim, és a legkevésbé a nőkkel vagyok előítéletes, de velük is az vagyok, mert ebben a társadalomban élek, és figyelem magam. Biztosan le is hagytam valakiket a listáról, ami külön diszkrimináció. Igen, van ítéletem az abortuszra menőkről, de még az örökbe fogadókról vagy mesterséges-megtermékenyítettekről, az aszexuálisokról és a gyermektelenekről is. Valahogy mindenki gyanús, aki “nem normális”. Valójában csak megtűröm azt, aki más, mert úgy illik, egyébiránt mindenféle látszólagos szuverén döntéseim ellenére nyüszítve tapadok a többséghez, és imádok mások rovására poénkodni. A Krisztián nevűek ab ovo gázak, és azért hova jut a világ, ne legyen kék a hajuk, ne legyenek kövérek, és menjenek haza még a turisták is, de sürgősen. Ezt alterofóbiának hívják.

Szóval én nem mondok olyanokat, hogy egy közeli barátom is homoszexuális, és én nem köptem le, amikor megtudtam, sőt, mélységesen szeretem és szoktam vele egy ágyban aludni, EZÉRT én nem vagyok homofób, pedig mindez igaz, csak éppen az ember nem ússza meg azt, amit belécsepegtettek. Heteronormatív vagyok, nem veszem számításba a szempontjaikat.

Miért? Nem akarok én ilyen lenni, megvetem az ilyen embereket. A gyűlölködőket is, meg azokat is, akik magukat felvilágosultnak tartják, miközben ugyanúgy dől belőlük a kíméletlenség. Azonban még az előtt definiáltak mások, hogy ez a nemakarás előtüremkedett volna belőlem. Az alap az alterofóbia. Egy szennyezett levegőjű városban nem úszom meg én se a szürke tüdőt. Én egy mélységesen tekintélyelvű, rendesemberségben hívő, emellett aktívan vallásos, dohányzást-házasságtörést-nemiidentitás-válságot és más huncutságokat hírből sem ismerő közegből jövök. (Iróniám, ezt is miért írtam hosszú í-vel, nem a homoszexuálisoknak, hanem a családomnak szól.) Nincs lánytestvérem és nincs viruló nőként modellül szolgáló anyám, ellenben három bátyám van, ebből a két kisebbnek a sziklaszilárd heteronormatív elképzeléseit arról, hogy milyen a jó nő, és mit jelent a szexualitás, köztük igen visszaélős történeteket is évekig hallgattam és kitörölhetetlenül elsajátítottam. Volt előtte egy szép, okos, kreatív kislányságom, és ez az átnevelőtábor az én igazi és elemi traumám. Megtanultam, ki normális, mi röhejes, és hogy én jó nő sosem leszek. Erről is írok egy posztot, hogy hogyan tört meg az átok.

Mindezt nem, vagy csak részben tagadtam meg, így is meghasonlás az életem. Igazságos és belátó, másságot tisztelő, egy jobb világ építőköve ezek után nem úgy leszek, ha letagadom lényegi alterofóbiám, hanem úgy, ha tudok ezekről az averzióimról, a “normalitás” (normakövetés) iránti mélységes vonzalmamról, ha ránézek erre kívülről, és akarok nem így gondolkodni, megváltozni, akarok kilépni kényelmes köreimből. Nem lesajnálni, nem alamizsnát adni annak, aki nem ilyen, mint én (vö. “én megértem őket, hogy lopnak”, “nem tehetnek a buziságukról”). Akkor fejlődöm, ha tájékozódom a témában, felismeréseim lesznek, aztán amolyan kis kognitív terápiaként helyzetről helyzetre döntök, és változtatok az ítéleteimen, szavaimon és tetteimen.

Ez örök tudatosságot igényel, és igen fárasztó. Naponta megküzdök ezzel, néha lanyhul az éberségem, néha nem vagyok forradalmár, gyakran fáradtan sóhajtok, és élvezem a rendszer előnyeit, amely elismeri és jutalmazza a heteroszexuális, háromgyerekes, fehér bőrű, ép testű, ép gyerekű, képzett, szellemi munkát végző, középosztálybeli, aktív korú nőket, sőt, rájuk mutogatva, őket példának állítva sanyargat és lehetetlenít el másokat. Én, amikor nem figyelek, erénynek gondolom azt, ami előny, hogy van gyerekem, van munkám. Haszonélvező vagyok, és tudok róla. Ez kognitív disszonanciát okoz: a rendszer igazságtalan, és nekem ebből az igazságtalanságból tetemes előnyöm származik. Alkudozom és kiegyezem a patriarchátussal meg a kapitalizmussal is.

Ha nem figyelek, azt kell gondolnom (a saját valóságomból kiindulva, illetve mert nincs közlékeny leszbikus/biszexuális ismerősöm), hogy ezt, hogy ők léteznek és ilyen vágyaik, élményeik vannak, csak úgy mondják, mint a Loch Ness-i szörnyet, de ilyen igazából nincs. Ez a keret, ez a rendszer láthatatlanná teszi az LMBTQIA embereket.

Nem vagyok érzéketlen és buta, de nekem az, hogy ők, az LMBTQIA emberek léteznek, nem más, mint tudás, amelyhez folyamatosan ébernek kell lennem, nem pedig mélységes érzet. Hogy a nálam butábbak-érzéketlenebbek, az igazságtalanságon nem szisszenők mennyire tartják őket nem létezőknek, és emiatt miféle nyavalygásnak érzékelik az elnyomás elleni tiltakozást, vagy akár csak az LMBTQIA emberek elemi szempontjait, az elkeserít.

A rendszer áldozatai vagyunk mindannyian, és nem ilyen lenne a szexualitásunk se, hanem egészen más, ha nem ez a heteronormatív, hatalomalapú nemierőszak-kultúra itatott volna minket át nulla napos korunktól, amely ezt meg azt tartja szépnek, izgatónak, helyesnek, amazt meg torznak, érthetetlennek, furcsának. És mi, “normálisak” gondolkodás nélkül zsebeljük be ennek a kultúrának a hasznait. Ebben lesznek belénk szerelmesek, ebben számítunk jó nőnek, ebben dicsérnek meg az anyaságunkért, és hogy jók vagyunk az ágyban. Nem tudunk nemet mondani, mert annak iszonyú ára van.

A rendszerben olvasok este a lányomnak, és nekem most már ez fáj igazán: a rendszerben muszáj részletezni, hogy a királylány szép volt, és amikor eljött a királyfi (daliás ifjú hős), onnantól boldogan éltek, és ennyi. Lecsukom a mesekönyvet a rendszerben, és azt mondom a lányomnak, aki szintén szép és csupa szép (= legális módon feminin) tündért stb. rajzol a rendszerben, hogy a szépség nem ennyire fontos ám, mint a rendszerben, és majd mesélek neki olyan lányokról, akik önfeledten táncolnak, meséket találnak ki, ügyesen horgásznak, vagy elmentek messzi vidékekre, és legyőzték a nehézségeket, megoldották, hogy ne legyen járvány, de legyen ivóvíz, és remélem, rájuk akar majd hasonlítani a rendszerben, és nem lesz az átszexualizált rendszer áldozata a rendszerben. Megsimítom szív alakú arcát, odaszorítom az enyém.

Aztán villanyoltás előtt még bekenem a hámlasztó bőrradírtól bársonyos arcbőrömet intenzív éjszakai krémmel, mert nekem olyan van, és elégedetten nyugtázom, hogy szép maradt a francia manikűr a zavaróan felfelé álló nagylábujjamon is, a rendszerben.

Ha én olvasom a nagy internetet, mémet nézek, vagy valakivel beszélek, aki tapasztalt és jó emberismerő, mindig megtudom, milyenek a nők. Pedig állatira nem kérdeztem. És mivel én nő vagyok, akkor én is? Haj, de nőies vagyok én!

Van az örök sláger, a cipőtéma, például.

Megtudom, hogy a nők egyre-másra veszik a cipőket és a táskákat, lázba jönnek a leárazásoktól. Halmozzák ész nélkül, AHELYETT, hogy a lényeggel foglalkoznának. Hogy mi a lényeg, azt a férfi (a mémkészítő entitás) definiálja. Biztosan nem a cipő. De legalábbis nem olyan cipő, hiszen az csak egy (öt, tizenöt) női cipő. Kell valami kifejezőeszköz, hogy általa megfoghatóvá, átélhetővé tegyék, hogy lenézik a nőket, és nem tartják a szempontjaikat, döntéseiket, témáikat és kedvteléseiket érvényesnek. Egyébként a nőknek a valóságban nem is pont ezek a szempontjaik, döntéseik, témáik és kedvteléseik, de ez nem számít, mert valahogy ki kell fejezni, hogy a nők mások, mint miférfiak, érthetetlenek, felszínesek, és ez nem a miférfiak hibája. Ha viszont tényleg nem ilyen egy nő, akkor meg miért nem érdekli a divat, miért nem csinos, tán nem igazi nő? Mert ők furcsállják és imádják azt a mémnőt, az új tűsarkújában. Vágynak rá, a tenyerükön hordozzák, megvetik és nem értik.

Meg amúgy nem is ennyire egyfélék a női szempontok és satöbbik, volna többféle nő is, többféle attitűddel a cipők iránt, de így kell lennie, azt mondták, hogy nekik egyszerű legyen, és főleg milyen vicces a mém.

A lábamon új cipő, tavasz van. Én egészen odavagyok. Az a fajta szandál, amelynek felvétele előtt sürgősen elmész pedikűröshöz. Igen szép darab, Milánót dicséri. Megtekinthető a dedikáláson és a blogbulin. Ez a cipő nekem öröm volt, megvettem, és ez az én döntésem, az én örömem, és az én pénzem. Én kerestem a pénzt, és nem apu cégében. Sok cipőm van, merthogy igazi nő vagyok. Hisztérikus ízléssel, jó drágán veszem, aztán évekig hordom őket, majd ha megkoptak, de igazán, mert én extrém hűséges vagyok, jönnek az újak. Képes vagyok kettőt meg hármat is venni egyszerre, és sztereotipikusan lóbálom a zsinórfüles, dizájnos szatyrot. És nem érdekel, ki szerint milyen vagyok ettől, nincsen rajtam ilyen tekintet sem. Mert csak ezek a mémek vannak, de nincsen olyan ember az életemben, aki engem besorolna. Nem függetlenül attól, hogy saját döntést hozok, és nem kell a pénzt kérnem se, alkudoznom se.

Aztán megtudjuk, hogy a nők hisztisek, mindenen elsírják magukat, mestruálnak, szeszélyesek. Maguk sem tudják, mit akarnak. Ha A van, akkor B lenne jó, ha B van, akkor C, de még inkább A. Ki érti ezt? Sose jó semmi. Bonyolítják itt a dolgokat. És rengeteget beszélnek. De nem mondják a lényeget, köntörfalaznak, sejtetnek és megsértődnek. Ki igazodik ki rajtuk?

A valóság az, hogy a nők szarul vannak, éspedig nagyon szarul. Nem azért labilisak és sírósak, mert nők, és nem tudnak uralkodni magukon, dobálják őket a hormonok, vagy nem tudják megtalálni a megoldásaikat, hanem mert be vannak szorítva helyzetekbe, és extrém mérvű krónikus stressznek vannak kitéve. Alacsony az önértékelésük, feszesen élnek, ellentmondásos szerepekben, kényszerek között lavíroznak. Vissza kell nyelniük a stesszt, mások helyett is diplomatikusnak lenni. Nem ők viharzanak el nagy dérrel-dúrral, nem ők csapják be az ajtót és hagyják otthon a másikat két meg három lefektetendő gyerekkel.

Beszélni meg azért beszélnek így, mert

• az egyenes igazságért szankció jár, a nő fél megmondani, nem volna hatékony, ezért lavíroz és kavar. Ez se hatékony, de így legalább elkerüli az azonnali ítéletet, nemleges választ, támadást.
• te baszol odafigyelni, belegondolni a helyzetébe, pedig, ugye, ő a társad. Ha egy kicsit érzékenyebb lennél, ha nem csak a magad logikáját érzékelnéd, akkor még csak “a nők” nyelvén sem kéne érteni, elég volna a sima érzelmi intelligencia: belegondolás, kommunikáció, nyíltság, átélés, és aztán véleményezési kényszer nélküli békén hagyás. Olyan szép volna. De az itt a bibi, hogy te mindenképpen jobban akarod tudni, ettől érzed magad nyeregben. Ez se hatékony.
• a nő ugyanattól a szégyenalapú, hierarchikus, elhallgatós társadalomtól és a passzív-agresszív, önsajnáltató, burkoltan hibáztató szülőktől tanulta a béna kommunikációs technikáit, akiktől te. Légy erős, téged sem lehet megérteni, főleg, ha nem is akarnak.

Nagyon csúnyán kiosztottak a minap, hatalmi helyzetből, és akkor jöttem rá, hogy nekem hatalmi helyzet sincs az életemben már mióta. Azért volt olyan furcsa. Mindez zaklatott, mert kialvatlan idegrendszerre érkezett, élével. De nem borultam ki, nem indulatoskodtam. Összegörnyedős traumalenyomat szűkölésem, értetlen csodálkozásom másfél órája után minden sírás, illetőszidás, önkárosítás, lélekkönnyítő barátnői beszélgetés nélkül folytattam a dolgomat. Tényleg meg sem rezzentem. Ez van, akkor ő is olyan, hallgat, aztán robban, agresszíven kommunikál, elidegenít, nem a megoldás érdekli, hanem a hatalomdeklaráció. Jó. És persze nem tagadtam, se neki, se magam előtt, hogy van felelősségem a dologban. Csak így nem kommunikálunk.

És akkor jöttem rá: én nem vagyok nő. Amint kiveszed a csak nőknek szánt (odakészített!) hurokból a fejedet, olyan nyugis leszel, magad is megdöbbensz.

Ha megengedheted magadnak, hogy ne kelljen foglalkoznod az irritáló történelemtanárral, az osztálypénzzel, a lefekvés időpontjával, a vízóra ügyintézésével, a tízóraimaradékkal, a nyűgös-beteg anyóssal — úgy értem, hogy ne neked kelljen ezekkel foglalkoznod, akkor luxusbékét élhetsz meg. Ha van hatalmad, hogy következmény nélkül kerüld ki a sok kicsinyes helyzetet, akkor nem leszel ideges. Én nem mondom, hogy van, mert anyaként aligha van, beosztottként aligha van, menyként aligha van, csak jelzem: ez itt a bibi, a szerep, a teljesítés, nem az, hogy irracionális nő vagy. Ha tisztán látod a határokat, ki miért felel, mi kinek a problémája, mikor van magával baja, és tolja rád, és mi jogos észrevétel, akkor nem lesznek pusztító körök a kapcsolatban. Ha pedig, és ez az igazi luxus, nem mész bele olyan szorongató felállásokba, megfelelési játékokba, amelyekben a másik fél majd később majd jól lebasz, megszégyenít, visszaél, akkor nem kell megtapasztalnod az örök meg nem felelés erodáló élményét. Tökéletes persze nem leszel, de valamivel jobban teljesítesz abban a nyugalomban, és főleg: nem koppintanak folyton az orrodra, ad absurdum diadalmas sikerélményeid is lehetnek, és zavartalanul megélheted, hogy ezt te hoztad össze, és jó vagy. És ha nincs kedved mindig engedni, nyelvedbe harapni, és ezért egyre több mindent kizársz az életedből, valamint az ebből szükségszerűen következő magányt is elbírod, ha nem sírsz, nem dörömbölsz a világ magadra zárt ajtaján, nos, akkor senki nem fog többé felhúzni. Ez maga a zen.

És ezt férfiként nagyon könnyen megteheted.

De az uniszex, hogy ha megerősödsz, megvan a lelki békéd, elkerülöd az érzelmi függést és az érzést, hogy a másik az adósod, akkor konfliktushelyzetben sem fogsz őrjöngeni, sem tönkremenni. Attól még szar a konfliktus, persze.

Tovább. A nők a testüket, vonzerejüket, szexualitásukat fegyverként vetik be, ha érdekükben áll.

És ti megveszitek. Nektek így is kell. Nektek nem kell, hogy a nő akarása igazán önkéntes legyen. Hogy ő is élvezze, igazán szeressen. Nektek kell a hatalom, az élmény, hogy a nő rábírható. Én mondjuk nem értem, ebben mi a jó. És hogy milyen alapon tesztek szemrehányást, ha egyszr ti vagytok a nők közelségének, hajlandóságának így kiszolgáltatva, az is érdekes.

Hatalomhoz csakis a hatalomért dörgölőzünk, félelemből és jutalomfalatért, nem azért, mert tetszik nekünk a hatalmas. Ennyit az alfákról. De a hatalomhoz mindenki odakurvul, és a szeretetreméltóságért feladja önmagát férfi is, nő is, mert az nagy luxus, hogy önmagad lehess. Viszont egyszer kérdezzétek meg attól a nőtől, akinek módja volt egyáltalán megélni a csodát, hogy ki, mi az, aki-ami igazán. A feledhetetlen. Akiért a falon át. Meg fogtok lepődni. Nem az alfahím lesz az. A vezérigazgatók feleségei nem boldogok. Azt kell felmutatni, és az véd meg a világtól, de nem az a boldogság.

Tovább. A nőknek irreális elvárásaik vannak, aztán sírnak, hogy egyedül maradnak.

Fú, ezt a hoxán olvastam, jött onnan egypár kattintás ide. És nekem ismerős a figura sítlusa, a fickó, aki nem talál nőt, és a nőket ostorozza, amiért nekik senki sem elég jó. Szerinte be kellene érniük valaki olyannal, aki nem kell nekik. Pedig ez önszabályozó, mint a közgazdaság: ha csak olyan jó neki, akinek ő nem kell, ha nem éri be a reálissal, akkor majd nem lesz senkije, és akkor úgy járt. Neked akkor sem lesz nőd, és nem leszekl vonzóbb. Nem kell sajnálni a nőt, és nem kell kontrollálni a választásait. Azt felejti el a hoppon maradt, kínjában a nők párválasztását elemző kommentelő, hogy a nők nem minden áron akarnak valakit. Annyira biztosan nem, hogy a minimumot is elengedjék. Azt, ami számukra a minimum. De ez az férfi a minimumot maximumnak gondolja.

Én nem haragszom a férfiakra, hogy nem olyanok, ami nekem megfelel. Egy kicsit kár, hogy nem úgy alakult, nagyon sok öröm, egymás gazdagítása rekedt bennem. De ha nem, nem. És tudom, miért nem, és nekem mégis fontosabb, hogy olyan lehessek, mert én csak szabadságban tudok, és igazán.

És azt is tudom, mert megéltem, hogy ha mégis igen, akkor az a férfi olyan, hogy új tejútrendszert lövell.

*

Jaj, és a taxis. Abból is megtudtam, milyenek a nők.

A minap csak gépjárművel sikerült a reggeli nagy kör és a feszes teendők. Kérdezi az út végén (a Flexnél egyébként) a taxis, hogy kérem-e a nyugtát. Kértem, és hozzátettem, mert kényszert érzek, hogy kiszóljak a hétköznapból: ki tudja, miféle gyilkosság gyanúja alól tisztáz majd ez a kis papír. De tényleg nem én öltem meg. A fickót nem Örkény István méhe nevelte, úgyszólván, és hozzátette: meg kell a férjnek is, elszámolni.

Szóval nekem csak férjtől lehet taxira pénzem, és olyan pénzem lehet csak a férjemtől is, amellyel el kell számolnom.

Vagy bizonyítani, hogy tényleg ott voltam és oda mentem, amit állítok.

Eleve: van férjem.

Teherán ragyogott a kora reggeli napfényben.

melléknevek sorozat 29.

Tegnap volt a könyvbemutató. Nagyon örülök, hogy a sűrű életetekből el tudtatok jönni! Nekem az volt az álmom, hogy egy nap ott és pont ott lesz a könyvem bemutatója. És lőn.

Nem olyan lett persze, pont majdnem összeomlottam az egész napi gyerek után szaladgálásban, időre odaérésben, amikor betoppantunk, szóval ez ilyen, de ott voltunk, találkoztunk, és nagyon jó volt mégis-végül.

Köszönöm a vendégkönyvbe írtakat, a virágot, a kedves szavakat, a zsírdús ajándékokat és a segítséget!

kultikus dedikálószék és -pulpitus

Straszer Zsuzsanna, a Kiskapu kiadó szerkesztője, aki életet lehelt a könyvbe. Ha póz, akkor nyomjuk keményen!

igen, ez ugyanaz a ruha, sötétkékben

Akinek még sűrűbb az élete, azt azzal biztatnám, hogy a kiadó szervez a Könyvhétre is egy dedikálást. Majd hírt adok róla. A Könyvhét a Vörösmarty téren lesz június 9. és 13. között.

*

Az igazságosság! Annnnnyira szeretem ezt az ismétlődő élményt, ahogy a szimmetriát keresik és erőltetik minden áron, mert akkor van egál, ugye. Amikor szót emelünk az elnyomottakért, mondjuk van valami nőkért való kampány, és akkor azonnal ott tolonganak az egyenlőtlenség haszonélvezői, hogy de akkor ők is. Ne feledkezzünk meg a férfiakat ért hátrányokról, és legyen valódi egyenlőség, mert jó, a nők, de a férfiak is! És megy a műsor, hogy nekik milyen rossz. Hát őket kirekesztenénk? Miféle igazságosság ez?

Etiópiában csokit osztanak, és félrelökik a kiéhezett gyerekeket a behízott nyugatiak.

Irigyen? Félelemből? Hogy lehet, hogy nem értik? Miért csak reagálnak, miért másoknál szaglásznak, vitatkoznak? Miért nem jók a saját kampányaik? Hogyan lesznek hirtelen ők a jogfosztottak, elnémítottak?

A sértődött gőg, a rebbenő jogosultságérzet. Szót kérnek — azoktól, akiket elhallgattatnának szívük szerint. Én leszek a cenzor. Nekik jár a kommentelés joga, hát hiszen a kiegyensúlyozottság fontos, és ők tágítják a látókörömet. Nem is tudnám nélkülük, mit kell gondolni…

Én is ott nőttem fel, mondaná Lobster. Pontosan ismerem a szar, önigazoló, arrogáns kliséiteket. És aki valódibb életet akar, nem ragadhat beléjük. Ezek elől menekültem, ezek ellen kezdtünk itt beszélgetni.

De magamat is hunyorogva figyelem. Hányszor, de hányszor akartam elvi lenni, erőből, agyasan-képzetten, a magam rovására is igazságos lenni!

Továbbképzésekre jártam, magyarnarancsot olvastam, tanárként kínlódtam azokkal, akik az agyamra mentek, de ugye nem rekesztünk ki és nem alázunk meg senkit. Nehogy már azért, mert ő más, én elutasító legyek, és ő meg szomorú legyen. Rettegtem attól, hogy önző és igazságtalan vagyok. Senki nem kérte ezt számon rajtam, sőt, a tanárkollégáim például nem értették, minek ez a nagy terézanyaság. Én mindig a gyengébb mellé álltam, látványosan. És rezzentem, ahogy záporoztak az ítéletek, ahogy leírtak embereket, ahogy nem adtak esélyt. Ahogy a nyelvek köszörülődtek azokon, akiknek amúgy is szar volt.

Nem tudom, hogyan kell jól csinálni, nekem nem volt ehhez stabil énem. Hihetetlen módszerekkel szívattam magam. Én mindenit megértek, én a lúzerek pártján állok, én nem a primer vonzalmaim és érdekeim után megyek. Jaj.

Én privilegizált vagyok. Nekem van miből. Én segítek.

Nagyon jaj. Hányszor lettek piócák. Mindig az lett, hogy a lúzer irigy, és gonosz is, és mivel én álltam szóba vele, rajtam áll bosszút. Hányszor érezték, hogy akkor hát végre velem lehet. Részemről élethiány volt, nem becsültem meg az életemet, az időmet, a figyelmemet.

Ma már szeretem magam, jót akarok magamnak, és nem megyek bele lehúzó, erőfeszítést kívánó helyzetekbe. Ami feladat, kötelesség, ilyen magamra testált fajta, azzal nagyon kritikus vagyok. És nem azért, mert kiábrándultam és önző lettem, nem romlottam én el, hanem mert ez önsorsrontás. A pátyolgatott embered végül megharap, és ott találod magad kifosztva, úgy néznek rád, hogy de hát te ezt szereted, neked ez jó, te ilyen segítős meg meghallgatós vagy, nem?

Nem. Az énképemhez kellett a nagy jóság, és fogösszeszorítás volt.

Nincs kedvem és kész. Nem szép tőlem, hogy nem akarok már ügyeket. Nem akarok megfelelni semmilyen eszmének, nem akarom kitenni magam annak, hogy vajon elég feminista vagyok-e, ha hiszek abban, hogy egyéni utakon van csak kisurranás, és nem tudok mit kezdeni a nem mozdulókkal, akik azt mondják, hogy nekem könnyű. Ők, akik a rendszerről beszélnek, annak a mozdíthatatlanságáról és megváltoztatandó voltáról, húznának vissza abba, hogy nekem is legyen szar, tiltanák le és rosszallják, amit valahogy összeraktam magamnak. Eleve: azt gondolják, megítélhetik az én utamat, meg kell ítélniük. Az utamat, amelyet nem ők éltek meg, és nem értik.

Én már nem tudok mindenkit a keblemre ölelni, akinek rossz. És riasztó volt megtapasztalni, hogy neheztelnek rám.

Én nem látok megoldást, és nem is ígértem kiutat, legfeljebb felvázoltam, milyen lenne, lehetne egy szebb jövő. Nem tudok mások helyett megváltozni, működésmódokat és érdekeket átírni. Ez naivitás. Nem tudok eszmei és elvi se lenni, ugyanakkor ezt nem gúnyosan vagy lekicsinylően írom: ismerek tiszta-elvi embereket, de nekem nem megy.

Csak a tudatosítást, figyelemfelkeltést, a gondolatcsírákat tudom, a szavak erejét. Azt, hogy mondatok, állítások, témák terjednek, szöget ütnek, és majd nem igazolják legalább nők tovább azt, hogy de hát apa sokat dolgozik, meg szegény férfiak, nekik fontos a szex, ki vannak éhezve, valamint poligámok. lesznek érveik, alakul az érzékenységük.

Nem tudom, hogyan látjátok, ha visszaolvastok régebbi, egyenlőség-témájú posztokat: én soha nem borongtam azon, hogy jaj, miért ilyenek a pasik, de szörnyű ez meg az. Csak megállapítottam, hogy ilyenek, hogy mi minden tipikus, és mik az összefüggések. Nem tudok sorstársként írni többé ezekről a helyzetekről, mert az életem alakulása egyfelől, a felismeréseim másfelől olyanná tettek, aki, ha lehet, nemet mond. Így én nem veszek részt egyenlőtlen párkapcsolatban, nem hergelem magam a nagyfiam apjával szemben sem. Magamban is felszámoltam elég sok olyan működést, ami miatt ilyesmiben találnám magam. Én nem akarom őket rávenni, hogy ne legyenek olyanok, és amíg olyanok, elkerülöm őket, illetve őket nem teljesen, sőt, de velük azt a helyzetet, ami bizonyosan olyanná hizlalja őket.

Ehhez az kell, hogy ne függjek az elvárásoktól, amelyek jegyében naponta kérdezik meg tőlem, van-e már valakim, és én nem mondom el nekik, ha van is, se azt, hogy nincs, csak azt, hogy ez egy nagyon hülye kérdés. És az kell, hogy ne függjek se anyagilag, se érzelmileg (ez a fontosabb) valakitől. Az énemet élem meg, az élményeimet a másra való cuppanás, a követelőzés helyett, ahelyett, amit sokan pasiügynek gondolnak, pedig nyomi játszma csak.

Nem vagyok igazságos. Nem vonz a deficit. Nem akarom jutalmazni a nyomort, mert az újratermeli.

Körülbelül fél órát írnám, csiszolgatnám még a posztot, mert kicsit ömlős és többfelé indulós lett, nem kellően logikus, de igényelnek a kicsik, és szeretném, ha lenne ma estére poszt. Talán holnap.

Most volt a lányom tornabemutatója. A konferáló lány, akinek rózsaszín volt a haja, idén is elmondta, hogy a különböző korcsoportokon láthatjuk, évről évre hogyan alakul a nőies mozgás. Maga a sportág inkább testtudatot és ritmusérzéket fejlesztő gimnasztika, némi gyógytornászi beütéssel. Nincs leválogatás, se idomítás, és szereplés és koreográfia is csak év végén, amúgy csak gyakorlatok. Hetente egyszer járnak, ezért bájosan nem egyszerre és nem is ámulatba ejtően csinálják a mozdulatokat: nem spárgáznak, nem ugranak nagyokat, nincs feszes spicc, se akrobatika, csak érzik a ritmust, és sokféle mozdulatot próbálnak ki, a szerekkel meg ügyesednek, mindezt a zseniális érzékű, csupa szeretet Rita néni vezeti.

Na, a lányomnál eggyel idősebbek (alsó tagozatosok) csoportjában van egyetlen fiú, aki a testvérével együtt jár évek óta. Rajta nem flitteres dressz volt, hanem egy zöld atléta klottgatyával, és volt egy-két szökellés, amit nem csinált a karikagyakorlatban. Nagyon vagány kissrác, tűnődve néztem, hogy akkor ő itt el van-e lányosítva, és mit kap ezért vajon.

És arra jutottam, hogy az alapvetően lányoknak szánt mozdulatokban ő olyan, mint egy tornász, és egy kicsit, mint egy táncos-komikus. Állati vagány, színpadra termett, lenyűgöző sármőr, és egy kicsit máshogy mozog, mint a lányok, akikből azért a balerina türemkedik, és ebben a korban a testük is másféle már.

Levontam a tanulságot, hogy roppantul esetleges, hogy mit tartunk nőiesnek, kislányosnak, mit gyerekeknek való (uniszex) ügyesedésnek, és mit fiúsnak. A mozgékony test, az egyszerűen mozgékony, a koordinált mozgás meg kkordinált mozgás — itt nincsenek kiélezetten nőies mozdulatok.

Nyitott, világlátott, szabad eszű emberek között élek, akik láttak már sokféleséget, és nem akarnak mindenkit rekeszbe gyömöszölni, a maguk verzióját normaként feltüntetni. Tiszteletet és megértést kapok, vagy ha azt nem, békén hagyást. A provinciális, korlátozó penge nem hasít belém, csak tudok a létezéséről (és tudnom kell róla, és empatizálnom azokkal, akikre a kollégák, férjek, főnökök, anyósok folyamatosan teszik a megjegyzéseket). Szóval élőben ritkán találkozom a helyes útra terelgető, intoleráns, tradícióra hivatkozó, erőalapú logikával, amelynek meghökkentő példáit a napokban olvashattátok a kommentekben.

Amikor elpanaszolják, mi a gond a nőkkel, amikor meg akarják szabni, milyenek legyünk, hol a helyünk, amikor felvázolják a nőeszményt, hogy mi lenne előnyös a társadalomnak (nekik — erre kell a kihal-európa-ha-nem-dugtok-velünk zsarolás), ahelyett, hogy arra figyelnének, mi nők milyenek vagyunk valóban (sokfélék).

De azt így is megkapom néha, egyszerűen reflektálatlanságból, hogy milyen legyek. Finom kis megjegyzések: ez nőies?

Nőies-e sportcipőben járni (ezüst rózsákkal ékített streetwear, megjegyzem)? Nőies-e az izmos comb, a kis mell? Nem félek, hogy semmi sem marad?

Nőies-e kontrollálni akarni mindent?

Vagyis, fordítom le: információk és döntés birtokában lehetni AZON HELYZETEKBEN, amelyekben enyém a felelősség, és cselekednem kell, nekem kell, más nem fog. Hát mifaszt csinálnék? Felelősségem van, egyedül vagyok.

Nőies-e harcolni?

Nem harcolok, létezem. A világ az érdes.

Nekem okés a nőiségem, az a furcsa, hogy nekik nem okés.

Elég riasztó ilyeneket olvasni:

Én csak azt tudom, hogy nő vagyok, ez nem kérdés.

1. annak születtem, hormonálisan-szervileg az vagyok,
2. az identitásom is nő, szeretem azt, hogy nem vagyok férfi, másik pólusnak lenni,
3. nőnek is néznek, nőiesnek tartanak (azok, akik szerint nőnek lenni nem egyféleképpen lehet),
4. ezen kívül pedig heteroszexuális az orientációm, szexuálisan csakis a férfitest, szag, állag vonz, esztétikailag nőket is látok szépnek — elsütöm még egyszer: kilencvennyolc százalékban, azt a kettőt meg fenntartjuk váratlan esetekre.

A nőiségem az enyém, én árnyalhatom, szabhatom magamra, és jól működik.

Szeretem magamon azt, amit általában nőiesnek mondanak: a specifikusan női testi élményeket, a női testrészeket, az íveket, a bőr finomságát, az ösztrogén jeleit. A magas tesztoszteront, amivel az edzéseim járnak (vagy amitől nekem ez a fajta mozgás jól megy), a testem magas ösztrogénnel ellensúlyozta — beszédes fiziológia. Szeretem a bjutit, egy visszafogott, sose mesterkélt verzióját legalábbis: a nagyon gondosan ápolt bőrt, a sminket, abban újabban a fénnyel, tónussal való játékot. Ruhában a színeket, az extravagáns, de eegyszerű cuccokat, a testhez állót, a nemi jellegek hangsúlyozását, a nagy, látható bőrfelületeket a kedvenc testrészeimen, mert a testem jelen állapotában sok munka van. Nem érzem, hogy kötelező ez a nőiség, nem érzem, hogy elgyengít, megfoszt valamitől. Egybeesik egyrészt az egészséggel (semmit nem csinálok a “szépségért”, semmi nincs rajtam, ami ellentétes lenne az egészség szempontjával, és itt kiemelem, hogy sok minden, amit szépnek és nőiesnek mondanak, valójában a női test egészségét jelenti, nem patriarchális ármány), másrészt az önkifejezéssel: úgy van királykék melltartóm, mint limezöld töltőtollam. Lipstick feminism? Nekem nincs elnevezési és elméletgyártási kényszerem.

És szeretem, amikor gyengéd tudok lenni, gyanútlanul kedves, úgynevezett befogadó, amikor nem kell ébernek lennem. Ritka, hogy nem kezdeményező üzemmódban vagyok, és az nagyon nagy érzelmi biztonság. Legutóbbi szexuális partnerem valóságos feministapornó-promóció volt, el se akartam hinni, és pont ilyen volt vele: hagyom, hogy azt tegyél velem, amit akarsz, és élvezem. Éppen azért, mert nem tárgyiasított, hanem nagyon szeretett, mint aki kérlel és meg akar győzni, és hálás, és hát engem vele nemigen kellett kérlelni és meggyőzni. (Ha nem lennétek görények, az életetek női sokkal többet lehetnék lágyak és befogadók — erre emlékeztetném azt a kommentelőt, aki itt rikácsoló hárpiákat emlegetett, és láthatólag retteg a valódi nőktől.)

És hát van az a zavarba ejtő érzés, amikor kifejezetten élvezem a hipszter típusú szexizmust — illetve ő komolyan tolja, én meg hipszternek értelmezem. Tudom, hogy eszméimet tekintve nem okés, hogy ez a viselkedés tetszik nekem, de elemien érint. Lehet, hogy ez csak kirándulás az egzotikumba? Nem unom, mert ritkán találkozom vele, különleges élmény. Attól, aki vonz. Ezt élesben csak idézőjelben, nagy megbecsülésben éltem át, a többi nem hasít mélyre.

Én nem voltam sose az a tipikus jó nő, és sok megbecsülést kapok emberként, szinte mindig akként kaptam, a teljesítményemért és képességeimért, emberi kapcsolódásban. Nekem csak mesélték, milyen cicababának lenni, vagy tárgyiasítva, szexuális objektumnak. Így aztán a sztereotipikus nőségemnek szóló macsóság, a szexizmus valójában szórakoztat: nebazz, ez létezik? Rám néz, és tényleg az jut eszébe, hogy bébi? Ez vicces, ez abszurd. (Vagy a jeles énekes a teremben, frankón azt mondja, és erre nem is tudtam reagálni: te mivel foglalkozol, azon kívül, hogy jól nézel ki?)

És van az a helyzet, amikor beindul a rítus, ezt nem tudom másképp írni. Rituális a szerep, patriarchális, ettől ismerős. Akkor lövell a Tejút az égre. Ezek a legnagyobb élmények, a feledhetetlenek.

Nem akarom megváltoztatni azt a másik embert, aki nem reflektál a gesztusaira, nem tud arról, amiről én igen (hogy amit mond, az amúgy tahóság, és illemtudó, művelt, lelkileg gazdag satöbbi ember ilyet nemigen csinál), és nem is kell félnem, hogy agyonnyom vagy korlátoz vele, mert megmarad a függetlenségem. Talán mert olyan ritka az ilyesmi, kulturális egzotikum. Nekem úgyis mindig azért kellett magyarázkodnom, hogy túl intellektuell, elvi, agyalós, bölcsész vagyok, nem életszagú. Én sosem buliztam, lazultam, rettentően puritán voltam. Ez, amit talán nem veszélyes szexizmusnak nevezhetek, a találkozás azzal, amitől mindig is távol tartottam magam, olyasmi, mint a bacchanália. A megmerítkezésem is olyan a nem-értelmiségi, nem-kifinomult élményekben: végre valami más. Eltúlzott derék és mellek, túl hosszú láb, mint a képregényekben.

Ekként és emellett én nyugodtan növeszthetek fiús méretű izmokat, nyomhatok fekve egyedül a csajok közül, szedhetek kreatint, lehetek hangos és duhaj, ha az esik jól, vállalhatok konfliktust, és kerülhetem el azokat a helyzeteket, amelyekben megítélnek — ez sokkal inkább hatalom kérdése, mint a nememé. A hatalom azt jelenti, hogy mennyire tudok szuverén életet élni, nem függeni másoktól semmilyen értelemben, és lelkileg kellően erősnek lenni ahhoz, hogy ne parázzak azon, hogy milyennek látnak.

Szóval nem pörölök a konszenzusosan nőiesnek tartott tulajdonságokkal, ha (és mert) nem kötelezőek, nem korlátozóak, van választási lehetőségem. Én nem szenvedek valódi hátrányt, ha például nem öltözöm “csinosan” (ja, igen, privilegizált vagyok, meg kápó…) — de látom az összefüggéseket, hogy másoknak nincs ekkora mozgásterük, nem áll módjukban tudatosnak lenni. Nagy tömegben és sok nőtársamnak kötelezőek és nyomasztóak ezek a megírt szerepek, és szankciók érik őket, ha nem hozzák a formát. De az nem igaz, hogy egyéni utakon nem tehetünk semmit, csak a rendszer változása hozhatja el a boldogságot. A rendszer változása sem más, mint az egyéni felismerések, megerősödések eredője.

Amúgy meg nem nő vagyok, mert főleg ember vagyok, és az embernek mint olyannak a szabadság a jó, a kompetencia, az inspiráció. Nagyobb a feladat, jobban kell figyelni, de kisebb a feszültség, az ár.

Szeretem, hogy nem tudják belém fojtani a szót. Hogy nem ír felül mindent a békesség vágya, és nem félek a konfliktusoktól. Aktív vagyok, alkotó, kezdeményező, és szeretek döntéseket hozni — a magam ügyeivel kapcsolatban. Ki más dönthetne? Valami, de csak egészen halovány intuícióként azt súgja, hogy általában mindenki jobban szeret a maga ura lenni, hatalommal (power) bírni az életét érintő ügyekben, mindenki jobban szereti, ha van választási lehetősége. Elég furcsa, hogy férfiasnak és önzésnek számít az, ha a magad értékrendje szerint élsz, és fő szempontod az, hogy neked mi a jó.

Én azt szeretném, ha a vagány és bájos lányom úgy lehetne nő, hogy sosem kell átélnie, hogy ő sok. És ha a párkapcsolat reményében nem menne bele olyan helyzetbe, amelyben nem egész emberként, valós érdemeivel van jelen. Ha nem lehetne azzal sakkban tartani, hogy “akkor nem kellesz majd“.

Az “ugyanolyan értékes” befogadó-háttér szerep hatalomfosztott, lefojtós, ezért nem érdekel, hogy nőietlen vagyok, amiért az nekem nem megy, mert csak az önjogú létezés megy, humán, egyenrangú kapcsolódással.

Nekem nem is alkatom a klasszik szerep. Nekem muszáj volt lázadni, olyan szerkezetű családból jövök, és olyanok türemkedtek bennem kiskorom óta. Én nem csak a hiperhajlítóról jövök le kézen átfordulva, már az oviban sem azt csináltam, amit a többiek.

Ha nem lázadtam volna, ha interiorizáltam volna, hogy a fiúk a fontosabbak, őket kell csodálni, én csak csendben mosogatok mögöttük… hogy mi volna akkor, nem tudom. Anyám sem ilyen volt. Anyám, minden rendelkezésre állása mellett, kézzel súrolt tornacipőink mellett önmegvalósító és saját feje után menő asszony volt, nagy igazságérzettel.

Jelen helyzetben, három gyerek eltartójaként, nagyon cikis ügyekben helyt állva, amelyek rendkívüli leleményességet és tudatosságot igényeltek, hogy mondjam szépen, baszhatnám a meleg, elfogadó háttér-szerepemet, a normakövetésemet.

Nem vagyok szokványos szerepű nő, és nem is szeretek semmilyen könnyen leírható csoportban lenni, velük azonosulni. És legyetek erősek: a többi, valódi nő sem olyan, és ha olyanok próbálnak lenni, frusztráltak lesznek és kiégnek. Olyan default ölelő-elfogadó-férfi köré szerveződőnek azok képzelik és áhítják a nőket, akik nem nagyon kerülnek nők közelébe. Nem szeretem, amikor mások, akik nem ismernek, megszakértik, diagnosztizálják és fölém moralizálják normatívan, hogy én milyen vagyok és milyen legyek mint nő, a társadalom érdekében, vagy éppen a felelősségem miatt, mert más nők hallgatnak rám. Úgyis olyan vagyok, amilyen lenni tudok, úgyis süt vagy fakul a nőség, ahogy tud, és úgyis másképp hat arra, akivel kölcsönös az izzás, mint mindenki másra. Én szeretem ezt a magam formálta nőiséget, nőiességet, nőséget.

A többieknek ember vagyok. Nem női szerepemben, hanem mint ember és mint szülő (egyszülő) tökéletesedem, küzdök, vannak céljaim, vállalok felelősséget, állom meg a helyem, gondolkodom.

Így aztán nekem nem kérdés, ki mit tart nőiesnek, én nő vagyok, és annak, akivel kölcsönösen tetszünk egymásnak, nagyonnő, istennő, a többiek meg majd elfogadják, hogy nem vagyunk egyformák (vagy nem). Nagyon szeretném, ha a lányom már olyan világban élhetne, ahol senki nem koppint az orrára, lehet előtte számos út, és eközben senki nem kérdőjelezi meg, se aljas-érzéketlen troll, se müllerpéter, se bagdyemőke, hogy ő nő-e, ha nem hozza azt a szerepet, ami a társadalomnak, a férfiaknak és a következő fészekaljnak oly előnyös volna, de amit ennek ellenére valójában nem becsül meg, hanem anyák napján meg nőnapon intéz el egy-egy szál virággal.

Ha a nagyobbacska gyereked hasonlítani akar rád, ha rád akar hasonlítani, a te értékeidet értéknek tartja, hazugságon nem kap, akkor jól tolod az emberségedet, akár férfi vagy, akár nő, ez biztos.

A Mézesmadzag című Ian McEwan regényt mindenkinek ajánlom, brilliáns e témában is.

Néha komolyan megijedek magamtól.

Hogy akkor én voltaképpen férfi vagyok. Férfi lettem itt a nagy egyedülállóságomban.

Kósza gondolatok, rossz érzések. Régen olyan lágy és rebbenő voltam. Értitek: én, a nagy genderagyammal, ilyen benyomásokkal küzdök.

És ez egyben önvád is. Hát szabad nekem ilyet?

Mert mi történik?

Olyan életet élek, hogy naponta szervezek, intézek. Mert kell, nekem kell. Tudom, mit akarok, tudnom kell, muszáj. Választok, döntök, nemet mondok. Kezdeményezek, érdeket érvényesítek, nem várok sült galambot. Nem tűrök nyüstölést, játszmát, érzelmi zsarolást. Pénzről és évtizedekről döntök. Alkalmanként veszek valamit, ami sokba kerül. Kockázatot vállalok. Keresetet indítok. Túljárok a hivatal eszén, lelketlenségén. Védem az igazamat.

Ó, az elkívánók, megnézegetők, az értetlen rossz nyelvek! Meg a jóindulatúak, akik szerint jobb, ha az ember meghúzza magát.

Egyrészt: nagyon nehéz, hogy nem lehet lelazulni. Mindig észnél kell lenni. De hát nem ez a felnőttség? A sokat emlegetett autonómia? Nincs függés, nincs igazodás. Átlagos helytállás itt nem volna elég. Csak akkor lehet extra életem, ha bátran és eredetien tolom. Az örömeim is olyanok.

Senki nem fogja átkarolni a vállam, füles fotelhez kísérni, aggódó arccal kérdezgetni: jól vagy? nem pihennél? nem sok ez neked?

Utoljára János tette.

És már nem is hiányolom a gondoskodást.

Habár, G. elvitte a szőnyeget a Maros utcába, és vissza is hozza, és valahogy nem szájhúzva. Én ezt már nagyon-nagyon megbecsülöm. Szent Erzsébeték reggeli gyerekfuvarjait is, igaz helytállásukat. Meg azt is, ha nem ázik be a plafon, ha marad tej reggelre, ha sikerül időben befizetni a gázszámlát. Egy-, öt- meg tízezer forintos támogatásokat. Én az elemi létnek anniyra örülök már, hogyaszongya: egészséges-okos-gyönyörűimmel, jó hangulatban, évtizedes barátaimmal, őzek között, nagy csendben, főnök és munkaidő nélkül, játszmák és pitiáner bosszúságok nélkül, nyűgös-nyomasztó párkapcsolat nélkül, egy méltó és szép házasság emlékében, a magam feje után. Nem orvos gyógyít, hanem én magamat.

Annyira örülök ennek az egész túlélésünknek, hogy nincs pofám nyígni, önsorsrontani.

Vállalni kell a felelősséget, természetesen. Mindig. De a jó is mind-mind az enyém. A reggelek derűje, az illy, a serpenyőm, a kúlság. És az egésznek a sajátos öntudata is.

Van benne könnyűség is. Hogy én dönthetek, nem koppintanak az orromra, és megengedhetem magamnak, hogy ne legyek tökéletes. Nem kell mindig jónak, gondoskodónak, lelkiismeretesnek lennem.

Hogy szeretem a magányt, a hektikusságot, a spontaneitást, és egy kicsit jár is nekem. (Nagyon.)

Hogy engem nem lehet zsarolni, nyomasztani.

Hogy tudhatom, értsd, ismét: megengedhetem magamnak, hogy tudjam, mim van, mit adok és mennyiért, és mi az, amibe nem megyek bele, és nem érdekel, mit gondolnak, és nem tudnak bántani, mert nem függök tőlük, se tudatilag, se egzisztenciálisan.

A szabadságfokról van szó, voltaképp.

A monogámiatabu és a komolykapcsolat-giccs letevéséről is szó van. Ez a legnyugtalanítóbb férfi-vádam magam ellen, mert én őket elítéltem. Féltem tőlük, gyanúsnak láttam őket, kíméletlennek.

És most friss szemű élményeim vannak. Eksztázis. Azért is, mert nem volt módom belefáradni, megunni, korrumpálódni. Ujjongó maradtam.

De ez is nyugtalanít. Szabad nekem nem igazi szerelemből? Ennyire kívánni valakit? Többeket, esetleg? És ennyire frenetikusan és szégyentelenül élvezni? Nem gondoskodó-lelkizős-sírighű-társkeresek-árváimapja dimenziókban gondolkodni? Poénkodni akárkivel? Ennyit számít, ha kilátszik a hátam? Ekkora mosolyok járnak nekem? Frankón mellém fekszik a huszonéves vízilabdás, és megkérdi, mi az a lánc a csípőmön?

A választól zavarba jön. Az a mi esküvői láncunk, kettő darab, összekapcsolva. És ahogy fogyok, csúszik lejjebb, talán le is esik egy nap. Körfogata kilencvennégy centi. Ha meg be van durranva az a rész, ráfeszül.

Most nem azért, de fehér bikinivel tényleg jól mutat, és nem éget szaunában sem.

Jaj, de más ez a férfiakkal, mint volt. Milyen könnyű. És ez nem jelenti azt, hogy szemét leszek, vagy lélektelen. Vagy sunyi. Vagy ágyról ágyra járó. Én úgy nem is tudok.

De furcsa vagyok magamnak. Itt, ebben az irodalmias, a könyvbe is beválogatott írásban arról értekezem, hogy nem is vagyok igazán erőteljes szexualitású.

Hát mégis? Gerle Éva egzotikus faj. Ritkán, ám intenzíven párzik.

És gyönyörű utódokat szül.

Ezt nem mondtam neki, ezt csak ide írom.

Hát lehet nekem is ez a nagy, könnyű felszabadultság, a nem-elköteleződés, a be nem vonódottság? És nem nyomor, hanem autonómia és szabadság. És tapintat, mert ő nem olyan. Nem akarok senki vállán sírni. Nem akarok intellektuális beszélgetéseket minden áron, ha nem jön magától. Van nekem olyanom bőven. Nem akarok rábeszélve, megpuhítva, meghódítva lenni, mert nem is kell. Mert én akartam őt, kezdeményeztem, dönthettem. Mert én pont úgy vágyom, várom őt, ahogy ő engem, és pont ugyanazért. Igények és adakozás boldog találkozása ez. Ránézek, és peteérésem lesz.

Nem várok esemeseket. De azért jövögetnek.

Otthagyja a pulton a kávécukor letépett papírját. Eleve, cukorral inni…! És nem kidobni, ez a halálom.

És telnek a hetek, és nem akaródzik kidobni nekem sem a kis tasakot. Innen jövök rá: jé, nekem ez jó. Jó vele. Nincs idegenség.

Kis fejtörés után el is mesélem neki. Nem tudom, érti-e ennek a minitörténetnek a szépségét (és hogy még mindig nem szeretem, nem úgy szeretem).

Nem baj, ha nem érti.

Nem baj, ha nem szeretem teljes szívvel. Holott én aztán tudom: szeretni a legeslegjobb. De a valóság fontosabb. A tapintat és az öröm.

Ami nekem meg van engedve most (én magamnak, a világgal dacolva, mert a világ nekem kevésbé engedi meg), ez a szép, vegyes nagy csomag: viselkedések, attitűdök, döntési jog, öröm, sőt, mulasztások is, az csupa olyasmi, amit én nem éreztem lényeginek magamban. Nőként nem. És fiatal lányként, szüleim gyerekeként, bátyáim húgaként, egyetemistaként, pályakezdő tanárként, kiskeresetűként, élettársként, anyaként sem. Ez a csomag nem számított realitásnak, következésképp nem is vágytam rá. Pláne nem irigyeltem attól, akinek megadatott.

Mi nők nem vagyunk olyanok. Nem is vágyunk ilyesmire. Női természetünkből mindez nem következik. Nem áhítjuk, nem vagyunk csalódottak a hiányában.

Ez a csomag csak másoknak volt megengedve.

Akik azt mondták: nekik könnyen megy. Őnekik ez így működik. Mert ők (  )k. Én nem vagyok (  ).

Rájuk meredtem, amikor ezt mondták, elheverve. A kezemben partvis, a lábfejemmel pöcköltem odébb a szemétlapátot.

Ők tudnak érzelmek nélkül. Ők elfoglaltak. Ők most pihennek. Ők versengőek és ambiciózusak. Ők jól bánnak a pénzzel, és bennük hinni kell. Ők most majd megmutatják. Őbennük van kakaó. Nekik tetszik az a csaj, meg az is, meg amaz is, flörtölgettek is vele, de emezt meg kiröhögik.

Ők most vesznek egy igazán rohadtul drága és márkás akármit.

És: ők most hibáztak, szétestek, kukázza össze valaki őket. Van ilyen.

Nekik volt.

Ma már nekem is lehet.

Fáj a fejem, így is. Nem megy olyan teljesen leszarósan, magamnak követelősen, vállrántósan. Kiröhögősen egyáltalán nem megy, csak felnőtten. Néha még kiszolgáltatottnak, tág és könnyes szeműnek élem meg magam.

Megvisel, amikor belemegyek a cseriti-helyzetbe, még most is. Lepattintok valakit, aki nem, mégsem, eredetileg sem, és ott szurkál, hogy szemét vagyok. Ezen rágódom aztán, mert az igazi kíméletlenség nem megy. Úgy intézni, hogy hihesse azt, hogy ő pattintott le. Nem bántani, csakazértsem. A kíméletlenség sem nem nő, sem nem férfi – az inhumán.

A nemet mondás képessége ez. Az áldozathozatali műsor, a mindenkivel jófejség befejezése. A saját, valóban az énemet fedő döntés. Ez talán a legnehezebb. Megérteni, hogy az nem szemétség. Akárhogy nyomnak, szívnának: nem, nem. És megmagyaráznom se kell.

Ó, hogy én miről maradtam le ennek hiányában. Mitől fosztottam meg magam önként…! Merő tévedésből.

A választások sokféleségéről van szó. Hosszú évek teltek el, nagyon meredek és nagyon sajátos dolgokon mentem át, és nagyon kiabált bennem valami kvalitás, mire megértettem: semmi köze a csomagnak férfisághoz, nőséghez, princípiumhoz, alaptermészethez.

Egy kicsit ahhoz van köze, hogy mihez van pofám. De pofának is csak onnan, a női nagy Jóságból tűnik.

Ön-képviselet, anti-mártírság. Hogy mit engedsz meg magadnak. Ön-elnemnyomás. Hát hol volt nekem ilyen életem lágy és rebbenő koromban?

De nem vált készséggé. Azért mardosom magam.

A faszom fogja magát mardosni.

Az első rész: a gyengéd erőszak 1.

ezt most Lobsternek ajánlom, igen

Szépen vagyunk egyébként: míg ti a lányotokat féltitek a traumától, apák, haverok és puakézikönyvek arra biztatják a fiaitokat, hogy próbálkozzanak, smárolják le a lányt, ne vacakoljanak.

A legtöbbször nem rosszindulatúak az “udvarlók”, nem tudatosan mesterkednek. Csak nagyon akarnak valamit, és az erősíti meg őket, ami a másiknak rossz. A bántalmazók sem mind gonoszak.

Világosítsd föl gyermeked:

a haramiák emberek;

a boszorkák – kofák, kasok.

(Csahos kutyák nem farkasok!)

(Reszketek, ahogy ez meg van írva, a verszenén. Milyen sűrű valóság a jó vers…!

Ó, ezt nem ide. Készítek egy alposztot, egy József Attila-szemelvénygyűjteményt, az 1936-os versekből, mert nagyon érzékletesen adják vissza a dinamikát.)

Hiedelmek, viselkedési sémák és érdekek mozgatják őket egy társadalmi közegben, amely tolerálja, alig ítéli el, megmagyarázza, vagy nem akarja észrevenni a húzásaikat.

Miért nem tartom áldozatnak a csalódott, visszautasított férfiakat?

Annak ellenére nem, hogy a közelség koldusai a hitegető nők áldozatai is. Akivel ezt meg lehet csinálni, azt az erre a típusra utazó nő csúnyán lehúzza, hitben tartja, kihasználja. Miért teszi? Mert előnye származik belőle. Mert a kevéske közelségének a patriarchátus gazdasági viszonyai között ez az árfolyama. A világ tele van számító emberekkel. Ne menj bele az alkuba. Ne hidd azt, és ne állj ott könnyes szemmel aztán. A lelked mélyén nagyon is tudod: nem vonzódik hozzád, azért kell trükközni.

Kezdjük ott, hogy nem egyforma a két fél hatalma. Kinél van a hatalom? És: ez ugyanaz a kérdés-e, mint az, hogy ki szenved kevésbé kettejük közül?

Nem. A másiknak nincs hatalma attól, hogy te vonzódsz hozzá. Általában azt képzeljük, hogy az van fölül az érzelmi libikókán, aki visszautasítja a másikat (ennek még én is, ennyi belső munka és önismeret után is bedőlök: misztifikálom azt, aki nem néz vissza) (de ezt fel tudom ismerni, és leállítom) (és nem kezdem el őt rontani, hogy nem is olyan szépjó).

A gesztusok egyirányúak, a célpont csak hárít. Rajta van a nyomás, ő az, akit nem hall meg a másik, és akinek a nyomakodás nem döntése. Ezért bántalmazási forma a rögeszmés ragaszkodás.

Érzelmi nyomasztásnak kitéve lenni egyáltalán nem jó érzés, és bár végig kerültem az áldozat szót, valójában olyasmi, a dolog egyirányú, kényszerítő jellege miatt. Minden, amit ebben romantizálnak, a “de ez csak barátság”, az “örülj neki” azt szolgálja, hogy az agressziót ne lehessen könnyen felismerni, számon kérni, elutasítani.

Van, hogy a manipulátorok a gyengékre repülnek rá (kommentben olvashattuk: tizenhárom éves, vagy különc, érzelmileg éhes lány), és van, hogy az erősekre, akiket sokan néznek, akiket könnyű idealizálni. Tiszta típus alig van: a legtöbben bizonyos területeken és időszakokban erősek, máshol/kor meg nyomorultak. A célpont lehet vonzó, megható sorsú, épp krízisben levő, vigasztalandó, sérült lélek, akinek annyi a “hatalma”, hogy szexuálisan vonzó.

Az én manipulátorom hangsúlyozta, hogy sérült vagyok, és nekem milyen nehéz, így pozicionálta megát fölém. Utálom, amikor gyengévé értelmeznek. Én nem élvezem a gyengeséget, a rászorultságot. Én a szuverenitást élvezem, a magányt is inkább, mint a függést, és elvárom a tiszteletet.

Mindenkinek vannak nehézségei, de bárki megerősödhet. És senki nem traumatizálhatatlan, olyan erő nincs.

A manipulátor a lúzersége kompenzálásaként fejleszti ki a makacs, rafinált stratégiákat, és ehhez a férfiszerep biztos alap: a hiedelem, hogy a férfi kezdeményezzen, ő ostromolhat egy nőt, a “szerelme” megható, és hogy barátkozni, szolgálatokat tenni ártatlan dolog. A manipulátor érzelmi kullancs; az erős, csapolható gazdatest-célpont valószínűleg hamarabb túllesz a történeten, és az nem mindig zavarja meg az emberi kapcsolatait, boldogságra való képességét. A manipulátor viszont összeomlik, de ahogy sajnáltatja magát, a másikat hibáztatja, az is a kontroll eszköze. Nem szokta elegánsan, magában intézni. Általában magányos marad, van, hogy meg is szégyenül, mert az erőszakot senki nem szereti – de ezt magának, a téves, hatalmaskodó stratégiájának köszönheti.

A manipulátorok anyukája nagyon szokott haragudni a célpontra, ők általában abszolút vakok a dolog erőszakos jellegére, úgy képzelik, hogy ha valakinek az ő szép szál fiuk “udvarol”, az jó érzés.

Neki rosszabb, de ettől még súlyos károkat okoz. Önmagának is, mert egy improduktív, önsorsrontó állapotban konzerválja a lényét. Ő azért nem áldozat, mert mindez a saját döntése volt, nem sorscsapás, és főleg nem a célpont tette vele. Meghallhatta, megérthette volna, hogy NEM. Érteni kéne a csendből, a hárításból, abból, ha a másik sosem ér rá, nem akar a közeledben lenni, nem tesz semmilyen gesztust.

Abból is érteni kellene, ha a partnered egyszer olyan nagyon áradó, ígérget, viszonoz, aztán meg eltűnik, nem lehet rá számítani. Ő is játszmát folytat, ő is bebiztosítja magát. Ha gyanítod, hogy nem vagy fontos, akkor nem vagy fontos, vagy csak bizonyos érdekeket szolgálsz. Ne szívasd magad.

Libikókának pedig nem okvetlenül kell lennie: ne ülj rá. És, csajok, ti is vállaljatok felelősséget, amikor méltatlanért vagytok úgy oda. A te döntésed az emelt fő, a te döntésed a könnyes szemű kiszolgáltatottság. Te is felnőtt vagy, a te döntésed, beleszeretsz-e olyasvalakibe, aki nem nyitott rád teljesen a szívével, elméjével, testével, és az is, hogy úgy maradsz-e, ha látod, hogy nem teszi bele magát. Nincs az az elköteleződés, önfeláldozás, közös múlt, család, ami erősebb, mint a valóság: hogy ti érzelmileg nem vagytok együtt.

El tudom képzelni, hogy a posztot olvasva nők is magukra ismertek. Ne nyugodj meg, hogy te nem mászkáltál utána: manipulatív elemekben a nők is erősek, de ők inkább titokban csinálják, magukat rombolják vele. Kiteljesedett, makacs játszmává ritkán fejlesztik, és a legtöbbször nincs is ehhez hatalmi helyzetük.

De kínos sztorid nőként is lehet. Talán fáj a szembesülés, mert úgy éled meg, hogy te nagyon szereted a másikat, szenvedsz, átvertek, megbántottak az érzéseidben. Amit érzésnek nevezel, az nem az. Érzés például az öröm, a szégyen, a lelkesültség, a csalódottság. Ami a játszmába hajt és benne tart, azok viszont

• hiedelmek (téves meggyőződések),
• viselkedési minták, stratégiák,
• döntések.

Aki nem képes a másikat tisztelve, igazul kapcsolódni, felelősséget vállalni, az úgy értelmezi, hogy ez az egész vele történt, és ő csak reagált. Elsodorták az érzései, a másik viselkedése miatt került ilyen helyzetbe. A kudarcaira, a fájdalmára hivatkozik. Mindenki védi magát, az énképét, annyira, hogy nem is nagyon akarnak kilépni a romboló viselkedésből.

A manipulátor sem tudna együttélni a tudattal, hogy ő egy viszolygást keltő zaklató. Minél messzebbre ment, annál valószínűbb, hogy hazudik. Nem ismeri el, és ha szembesítik, akkor nem a valósággal és a változással, hanem a fájdalmával foglalkozik, mert, mint minden sérült ember, végtelenül egocentrikus.

Valóban ő jár rosszabbul: amikor a játszma folytathatatlan, akkor rettenetes, kifosztott állapotba kerül. Aki szenved, azzal elbántak – így szoktuk gondolni. Sajnáljuk azt, akit visszautasítanak, és megtámogat minket a férfiszemszögű narratíva a nőről, aki pusztán attól szívtelen, hogy szenvednek miatta, ő meg pofátlanul másvalakihez vonzódik, netán még boldognak is.

Ez önsorsrontás, ez rögeszme, ez nőgyűlölet.

De mi lesz azokkal, akiket mindenki elutasít? Hol van helyük a világban? Soha nem lelhetnek boldogságra?

Kitől kérdezitek ezt? Ki osztja a választ? A Jóisten. Aki nem vagyok.

Manipulátorként senki nem lelhet boldogságra, akkor sem, ha célt ér.

Hagyományosan szépnek szokás tartani a viszonzatlan szerelmet, nem pedig erőszakoskodásnak és önsorsrontásnak. Én nem azokat hibáztatom, akik kapcsolódni akarnak, és esetleg ügyetlenebbek. Viszont ha valaki nem hallja meg a másikat, nem őt nézi, hanem az idealizált, fejében élő valakit, akkor ez a probléma, ez az önösség, és nem az, hogy őt visszautasítják.

Én nem szeretném, ha eltaszítanánk őket. Azt sem, ha emberek öngyilkosok lennének, vagy magányosan sorvadnának el. Jó lenne elfogadónak lenni a furákkal, de nem tehetem meg azzal, aki nem tartja tiszteletben a határaimat, a szabadságomat.

Én nem élem meg diadalnak a nőségemet, íróságomat sem. Nem vagyok vamp, nem használom a szexualitást eszközként.

Én azt szeretném, ha mindenki rálátna a viselkedésére, elfogadná a valóságot, nem kínozna másokat, nem lenne érdeke téveszmékben élni, és nem másvalaki önfeladása, lelke megerőszakolása árán teljesülne be az álma.

Nem megyek most bele, hogy a társtalálás nekem sem sétagalopp (de még a jó szex se). Csak annyit, hogy semmi öröm nincs annak a közeledésében, aki nem kell. Nem azt adja, amire szükségem van, ő egy nyomasztó feladat.

Viszont én már tudom és élem az érzelmi függetlenséget. És sokkal korrektebb és örömtelibb egy alkalmi kapcsolat, kedvesen, de be nem kebelezve, minden harag nélkül, a lezárása után is, mint nyaggatva lenni, túldrámázni, avagy könnyes szemmel nyüstölni a másikat, nagy érzelmekre, múltra vagy a szexre hivatkozni, kínlódni és bűntudatot kelteni.

Általában lehet látni előre: a kapcsolat boríték, ritkán kerül bele új elem. Nem lesz kedvesebb, aki már az elején flegma. Nincs olyan, hogy miért nem szeret jobban, meg hogy jó lenne ez, ha… Ha belementem, akkor nem vádaskodom, nem a másik a szemét, hanem úgy fogom fel: ez volt az ára, én döntöttem így. Talán nem okés az árfolyam. Talán túl hirtelen voltam, nem láttam előre, milyen nehéz lesz, de ha nem bánt, akkor nincs miért szemrehányást tennem. A szerelem szabad, önkéntes és önműködő. Nem akarok szenvedni. Tisztában vagyok azzal is, hogy az élet nem igazságos, és nem fog mellém állni a világ, az apukám, az isten, ha szenvedek.

A játszmázásban, titkos sóvárgásban és levélírogatásban pedig nagyon is érintett vagyok, és, jelentem, ki tudtam szállni belőle. Mindannyian, na, ez a mindannyian nem lesz jó, szóval tipikusan és sokan, embervoltunkból fakadóan szeretünk (szeretnénk) szeretve lenni, és dédelgetünk irreális elképzeléseket a szerelemről, mert ugyanott nőttünk fel, ahogy Lobster mondaná. Mindannyian voltunk már oda méltatlanért, idealizáltunk olyasvalakit, aki nem nézett vissza. Gázos dolgokat műveltünk, én például a dátumok helyesírásánál a művész úr születésnapját diktáltam a diákságnak. Szövögettük a dejólennét. Néha tragikus változatban: elképzeltük a temetésünket, satöbbi. Pszichó.

És ez nem bűn, csak nem produktív. Mondjuk huszonöt fölött már illene meghaladni. Úgy értem, nekünk volna jobb, mert azt a sok szenvedést magunknak köszönhetjük.

Szerintem azok tudnak olyan nagyon csüngeni és szenvedni, akik nem azt keresik, amitől a szerelem-szex csomag igazán jó, hanem a csatolt árut: a státuszt, a magányoldást, az önértékelést, az identitást, az eltartottságot, az eseményt. Mindezt nem képesek maguknak, önjogon összehozni. Ők benne maradnak akkor is, amikor már nem jó. Ha élvezed a másik társaságát, egy-egy randit, a testek játékát, és közben megmaradsz önmagad, ha elég erős vagy, akkor nem igényelsz többet, mint amit önként ad, és nem akarod bebiztosítani a helyzeted, sem kiérdemelni a szeretetét. És akkor minden percét bónusznak fogod fel, és jó szívvel gondolsz vissza rá.

Akkor nem is kell kidumálni a bugyidból, mert kiugrasz belőle. Csak azzal szexelj, akivel kiugrasz a bugyidból. Ez azt jelenti, hogy nem vagy kihasználható. Akkora ínség ne legyen. Szexet szexként űzz, ne cserealapként.

Ez ilyen tiszta – de még mindig nem a hepinesz. Ezek, basszameg, nem tudnak skandinávul. Gyanakvóak, a reflexeik mást súgnak. Ne fűzzél már, hát itt vagyok, azért vagyok itt!… Nem hiszi el, hogy nem kell rábeszélni, és nem akarok nagy tanúságtételt (el is röhögném magam).

Átölel, belefúrom magam, egy kicsit bűntudatos, mert olyan nagyon rohan folyton. És, figyeljetek, azt kérdezi: sírsz?

Dehogy sírok, hülye vagy?

Arra számít, hogy sírok, szenvedek, és jön a szemrehányás. Jaj, de zavaros.

Akkor gyere, ha jó neked.

Ezt írtam már? A kávécukrot írtam. Mert az is van, az is ő. Most mondjuk már nemtom, hova raktam ebben a káoszban.

Nagyon erősen tudom, hogy az életnek ezt a területét csak élvezni szeretném. Nem akarok szenvedni. Annyira nem szeretnék, hogy nem is fogok.

Azt a jót kell tudni elfogadni, amit ő adni tud, és akkor nem lesz hazugság, és megmarad az öröm, a lelkesedés. Őszintén, becsületesen. Van kedved? Nekem van. Nem hiúsági kérdés.

Panaszok az eltűnő pasikról. Hát nem világos? Nem akar annyira. Mit akarsz valakitől, aki nem akar?

Engem magányosnak hisznek, mert nem egyesítem a funkciókat. Akkor volnék boldogtalan. Szoktam, mert van kivel (kivel-kivel) nagyokat beszélgetni, ott aludni, mulatni. Baráti segítséggel gyereknevelni, menő helyen ebédelni, felszínesen csetelni, diszkréten gonoszkodni, premieren megjelenni. Megrendítően mély intellektuális viszonyaim vannak, van edzőtársam, művészbarátom, takarítási segítségem, kvázi-gyerekem mentoráltam, van atyai barát, bölcs barátnő, sorstárs, megmentendő. Szétröhögünk egy helyet, ahol nem illik. És szoktam tabutlanul szeretkezni. Nem lenne jó egyik sem olyannal, akinek nem az az erőssége.

*

Ne hergeld magad bele viszonzatlan szerelembe. Én tudom, milyen izgalmas mulatság, amikor nincs más. Micsoda perverz élvezet a gyötrődés! De nem leszel tőle jobban, csak az idődet pocsékolod, és megvakulsz másokra. Azért terebélyesedik ekkorára a “vonzalom”, mert unatkozol érzelmileg, vagy kiürült a házasságod. A plátói szerelem inspirációnak jó, de ha fáj a sóvárgás, akkor baj van. Keress, találj valódi élményt, ne tedd függővé a lelki jóllétedet másvalaki viselkedésétől.

És ne képzeld az emberi kapcsolatokat szociális ellátórendszernek. Nincs igazság és nincs hova panaszt tenni. Fogadd el azt az önmagad, azt a vonzerőt, amennyi adatott. És egyébként fejlesztheted magad.

Úgy képzeled, ígért neked valamit, és majd behajtod rajta, vádakkal, nyomással. De a szeretet, a kapcsolódás önkéntes, szabad valami. A beleszeretés döntés, és aztán még egy döntés, hogy játszmát csinálsz-e belőle. Ha mégis belecsúszol, vannak csíkos füzetek, és vannak pszichológusok, remekül lehet úgy is szenvedni, ha mindenképp ez a cél, hogy nem terheled vele a másikat.

A következő részben kinyírom azokat, akik még mindig nem értik, mi a baj a nyomulással. És lesz egy plusz egy rész is (József Attila).

a gyengéd erőszak 1.

a gyengéd erőszak 2.

ez ritka: csajozási tippek a blogon!

Hát azt ismered-e, amikor tudod, hogy nem kéne, de csak járkálsz valaki után? Ez a valaki lehet a vágytárgyad, és lehet a partnered, aki szakított veled, vagy szünetet kért.

Sajnos, amit te állhatatos, gyengéd szerelemnek vélsz, az a számára határsértés, molesztálás, kontroll. De ezt már tudod, ha olvastad az előző bejegyzéseket.

Azért vagy oly állhatatos, mert nem felel a szándékaidra, és ezt nem fogadod el. Makacs vagy. Addig tolod, amíg hátha.

De sose. Egyre rosszabb lesz. Nem viszonozza, és meg is fog vetni. Lesz egy pillanat, amikor a szíved meghasad, és nem érted, mert olyan kedves voltál vele, ő meg elküld a bánatba.

Ezért szállj ki.

A közeledés nem baj. Próbálkozni lehet egyszer, kétszer. Úgy nézni, várni, helyzetekben együtt lenni, randira hívni. De ha nincs jelzés, vagy ha rákérdezel, és nemet mond, akkor állj le. Ha nem mond biztos igent, akkor is.

Nem igazodsz el rajta, mert ellentmondásos jelzéseket ad? Az igazi vonzalomban nincs ennyi rejtély. A hol kedves, hol elzárkózó nő nem akar téged. Talán csak neked kell a muníció: te érted úgy, hogy kedves volt, kihívó, vagy neked jelzett.

Hagyd békén. Teljesen.

“Nem lelkesedik, békén hagyom.” Ha nem akarod békén hagyni, az a te ínséged, a te agressziód.

Mit akarsz? Őt akarod, értem, szerelmet akarsz. Én azt mondom neked, ez nem realitás, láthatólag.

Mi marad?

1. Lehetsz egy férfi, aki nem kell, de nem neheztelnek rá, nem viszolyognak tőle.
2. Lehetsz megvetés tárgya, meztelencsiga a nyakban.

Melyiket választod?

Azt csináld, amit kér. Ha azt kéri, ne közeledj, akkor ne közeledj. Csak a kölcsönösségnek van értelme.

Ő persze nem csinálja, amit én kérek?, háborogsz most. Nem, mert ő nem akar tőled semmit. Vagy sokkal kevesebbet. És inkább semmit, mint ezt az erőltetést.

Ne deklarálj olyan szándékokat, amelyekkel ő nem viseltetik irántad.

Ne is beszéld ki, ne legyen pletyka, bosszú. Tartsd tiszteletben. Hiszen annyira szereted…! Akit valaha szerettél, azt ne bántsd. Akkor sem, ha elutasít. Joga van hozzá. Becsüld meg a saját történetedet.

Ha kinevet, nevetségessé tesz, az nem szép (tinikorban gyakori). De erre is férfiatlan az erőszakos reakció.

Ha nem tudod, mi van, kérdezd meg. Félsz a választól? Akkor tudod a választ.

Mindannyian voltunk már viszonzatlanul szerelmesek. Az a nem mindegy, hogyan kezeled ezt magadban. Nem a másiknak van vele dolga, hanem neked.

A világot nem fogjuk tudni rábírni, hogy értse meg és méltányolja a kínjainkat. A könnyes szemű lúzerek taszítóak. Nem azért, mert lúzerek, hanem mert közüggyé teszik, a másikra pakolják, hogy nekik rossz. Hiába mondogatod, hogy te mély vagy, különleges és vonzó. Az számít, ahogy a másik érzi magát a közeledben.

Ne élj úgy, hogy téged mindenki félreért. Találd meg a közegedet.

Nem ment fel, hogy magányos vagy. A gazdag lelked. Nem érv az sem, hogy te annyira szeretnéd őt, tejben-vajban fürdetnéd. Hogy annyira szeretnél már valakit. Csak személyek vannak, valakik nincsenek.

Ne áltasd magad: nem vagy nemes, érző lélek, nem azért vagy olyan gyengéd. Te nem engedheted meg magadnak, hogy magabiztos, közönyös legyél. Azért nem, mert nem vonzódik hozzád.

Az előző posztban említettem a lehúzó nőket, akik férfiakra utaznak. Persze te úgy látod, ő utazott. Ő úgy éli meg, te zaklattad.

Nem jár közelség, elfogadás, válasz senkitől. Ezt értsd meg. Nem lehet kiérdemelni.

Ha gyanítod, hogy lehúz, gondold át. Lehet, hogy így van – akkor szállj ki. De ne gondolkodj fekete-fehérben: attól, hogy te nem azt szeretnéd, még létezik barátság, önzetlen segítség, laza ismeretség. Ne neheztelj, ha ő csak ennyit akar. Ha tovább mész, mint ő szeretné, az erőszak. Bármeddig mentél is, bármeddig szeretnél, ne menj tovább.

Mint férfinek ab ovo több hatalmat osztottak neked. A férfit nem tudja manipulálni egy számára nem vonzó nő – fordítva sűrűn megtörténik. Felejtsd el, hogy “náluk van a hatalom, mert náluk van a pina”. Te akarsz pinát, és te erősködsz. Az erősködésed betonozza be azt, hogy a pina fegyver lehet.

Az 1:1 kapcsolatok körében senkinek nincs fölötted hatalma, ha nem akarod. Az nem hatalom, hogy bitangul vonzó. Úgy döntöttél, hogy négykézlábra állsz, szóval ne sajnáltasd magad. Ha felnőtt döntéseket, örömöket akarsz, viselkedj felnőttként. Ne válj lenézetté, kiszolgáltatottá.

Bukszát tényleg nem teszünk farzsebbe (és Valent Gábor nagyon-nagyon rossz példát mutat), mint azt mondják a “kihívóan” öltöző nők kapcsán.

De ez esetben igaz. Ne csüngj senkin. Ne tedd ki magad annak, hogy lehúzzanak, és ne hidd, hogy áldozat vagy, hiszen te kezdeményezted, te nézted ki magadnak a célpontot, tettél az irányába százharminc gesztust – és azokat magad találtad ki. Ez a különbség: a miniszoknyás nők célpontok, és a férfi válastja ki őket, téged viszont nem nézett ki a lieblinged. Ne mondd, hogy naiv vagy, meg hogy azt hitted. Ne legyél naiv, ne hidd azt, ne függj a nő közelségétől. Ha nincs válasz, akkor kapj észbe. Ne tegyél új gesztust. Miért gondolod, hogy erre majd reagál?

Az intimitás nem üzlet. Kávéért kávé jár, nem közelség vagy szex. Vacsoráért vacsora, villanyszerelésért villanyszerelés. Vagy pénz. Vagy köszönöm. Ne hasznád a rászorultságát a hiányaid betöltésére.

Ezért fontos a sokat emlegetett skandináv egyenlőség: felelősen, szimmetrikusan, szabad akaratból kapcsolódjanak nők és férfiak. Ne legyen aktív és passzív fél (vagy: ez a szerep ne nemhez kötődjön, hanem helyzethez vagy lelki alkathoz), ne legyen segítő és segített, hozzáértő és butácska, jól kereső és eltartott, rábeszélő és engedő, lótifuti és díva, mert ebből hatalmi jászma és nyomasztás lesz.

És: ne moralizálj a testével kapcsolatban. Nem igaz, hogy ő kacérkodik. Ő nem akar téged, és te ezt jól tudod. Te kapaszkodsz minden apróságba. Ne vádaskodj, hogy úgy nézett és villantott és izgat. Te követed árnyékként, tetted rögeszmévé, és mohón tanulmányozod a fotóit. Ha szexre vágysz, ne válj hirtelen prűddé, amint elutasítanak. A nők teste nem ellened merénylet, és nem dolguk téged kímélni. (Hány éves is vagy?)

Hogyan gyere ki ebből?

Ki akarsz belőle jönni, vagy ragaszkodsz a felépített játékodhoz? Le tudod győzni az önérzetedet, az önigazoló hajlamot, az elégtétel vágyát? Minden zavaros, hamiskodó, erőszakos késztetésed benne tart a ködben, és meghosszabbítja a kínjaidat.

Legyél tisztában azzal, hogy az egészet te akarod és te építgeted, neked jó. Te akarsz többet, a másiknak ez teher.

Ne hagyd, hogy a sóvárgás elvakítson és igazságtalanná tegyen. Ha kudarcosnak érzed magad, azt ne rajta töltsd ki. Ne egyetlen személyre zúduljon a megváltás-igényed. Keress adekvát segítséget: olvass sokat, menj önsegítő csoportba, fórumozz, építs ki barátságokat, keress terapeutát.

Ne becsüld le mások személyiségének határát, autonómiáját. Gyengédnek, adakozónak, nemesnek érzed magad, de folyamatosan határt sértesz, ha beljebb mész egy emberbe, mint ő szeretné. Ha késztetésed van, hogy mindenkivel beljebb menj, akkor nem csak arról van szó, hogy magányos vagy (az nem jár okvetlen ilyen késztetéssel), hanem súlyos a probléma.

Ne hamiskodj. Ne csinálj olyasmit a háta mögött, aminek nem örülne. Ne meséld el mint alakuló kapcsolatodat.

Akkor menj, ha hívnak. Számodra a főszabály: ne közeledj olyanhoz, aki nem néz rád csillogó szemmel. Másoknak is ez a főszabály, csak nekik nem kell mondani.

És ha senki? Akkor egyedül rohadj meg, csak mert nem vagy jóképű (stb.)? Erről már írtam az előző részben, illetve fent vázoltam a két lehetőséget.

Nézz szembe a valósággal, és fogadd el. A csikarást mindenki unni, gyűlölni fogja, ez biztos.

Társkeresőzhetsz, de valószínűleg ott is kudarcok fognak érni. A problémád nem az igazságtalan világ, vagy az a nő, aki elutasít, és nem is a nők általában, hanem az önbecsülési deficited. És azt nem másokat gyötörve, elméleteket gyártva fogod tudni leküzdeni.

Ne gyűlöld magad, de ne is promózd.

*.

A rögeszmés viselkedést én is produkáltam, önös énhiányomban. Fejben, naplóban, levélben. Nem volt kölcsönösség, és én kéjelegtem a sóvárgásban. Micsoda titkom van! Milyen tragikus hős vagyok én!…

Ma már csak a kölcsönösségben hiszek. De idáig eljutni kemény volt. Bárminek a kölcsönösségében, de csak abban. Tehát nem erőltetek szexet, érzelmet olyan kapcsolatokban, amelyek barátiak, intellektuálisak, és nem szeretek olyanba, aki nagyon is közeledik, de nem lát, nem fogad el mindenestül. És ez döntés kérdése.

Van kétségbeesett történetem nekem is: a művész úr. Akit csak távolról, csak a színházban, csak levelekben, csak intellektuálisan, csak szimbólumként, ellenben hat vagy hét éven át, nem is tudom. Úgy maradtam, semmi sem tompította.

Azt kérdeztem 2006-ban a terapeutámtól: de honnan fogja megtudni, hogy már nem érdekel?

Gyönyörű.

Énhiányból, apahiányból, érzelmi és intellektuális szomjúságból csináltam. Inkább az alkotói lényéhez akartam kapcsolódni, érezvén, hogy én is alkotó vagyok, és kerestem az intellektuális közelséget. Ez nem mentség, ezek részletek.

Mára megértettem, milyen ez onnan. Meggyógyult bennem, nem akarok semmit a tudomására hozni. Sajnálom, hogy ennyire félrement bennem önmagam, és riaszt, hogy nem voltam képes látni és tisztelni a személyiségének határait. Teljhatalmúnak láttam, főjónak, mitikus lénynek, aki vonatkozzék rám. Ez tizenévesen oké, később már terapeuta dolga. Sikerült meghaladnom azt az énemet, és ennek a történetnek nagy része van a bloggerré–önkifejezővé bontakozásomban.

A művész úr platissimo volt: ismertem őt, de alapja nem volt, hogy így tekintsek rá. Ma már a kölcsönösségben is az a célom, hogy ne legyek sok, mert eluntam a nyűglődést. Olyanná neveltem magam, hogy tudjak hallgatni, ne akarjak visszavágni, ha nem úgy alakul, ahogy képzeltem, maradjon örömteli a kapcsolat, ne váljék feladattá. Ne akarjak mindig gesztusokat tenni, ne váljék addikcióvá a közelség. Ne legyen nyomasztás, cirkusz, el tudjak köszönni, ha nem jó. Megoldani se akarjam, küzdeni – ez csak a hiszti másik neve. Lépj tovább! A nagy picsába elküldés, amelyet diadalmasan szoktak elmesélni, nem humán, nem szeretem. Bosszúszagú. Tegnap még odavoltál érte. Ennyire nem lehet félreismerni valakit. Az ember nem tagadja meg a nagy vonzalmait, a rá ható embereket, a blogot, amelyre két évig naponta járt, mert akkor nem marad igaz története, és kilyukad a lelke közepe.

Ez nehéz meló ám, mert nekem is erős mindent-vagy-semmit, idealizáló hajlamom van. Nem is látványos: nem értékeli senki, hogy legyőzöm a démont, hogy nem nyomasztom. Csak én tudom, hogy kicsinyes késztetéseimnek ellentartani is sokkal jobb, mint gyötrődni és nevetségessé válni.

Miért csak a női célpontokról beszélek? A lényeget erről is megírtam már. Sok a válasz nélküli érzelem mindkét oldalon, és volt szó a sóvárgó nőkről is, de mint hatalmi játék, élni nem hagyás a nők irányába tipikus, és romantizálni is ezt szokás. A gyámkodás, a megmentőszerep, a bepróbálkozás, ostromlás, az intimitás megvásárlása is férfijáték: az alapja a jogosultságérzet, amely szerint férfiigény nem maradhat kielégítetlen – ha nem megy, akkor erőltetni kell. Ritka a mániákus nő, aki az álmodozáson túl is rászáll a férfira, őket nevetségessé teszik, és hamar lepattintják. A szexuális erőszak veszélye sem fenyegeti a célpontjaikat. De ha tudtok ellensztorit, amikor nő makacsul zaklatott egy férfit, meséljétek el.

*

Öt bekezdést kihúztam, annyira összevissza írtam ezt a témát, és máshol is rövidítettem, mert önismétlő lenne.

Viszont leírom még két sztorimat azoknak, akik igazságtalannak érzik a visszautasítást.

Mindig az van, hogy először nem vonz a férfi, aztán meglátom egy bizonyos fényben, és beledöbbenek.

1. Gyomorremegtető szaunázás. Három fiú, barátok, az egyik megszólít. Elismerően elemzi a testemet. Nem érzem molesztálásnak, mert a formámért sokat dolgoztam, és ez ilyen közeg. (Tőle tudom meg, hogy hosszú lábam van.) Mikor jövök megint?

Másodszor én edzek, ő már végzett, kérdi, megyek-e. Megvár. Beszélgetünk, kettesben. Elmenet kérdi megint, mikor edzek, ő is mondja, hogy ő mikor.

A harmadik csodaszép. Nálam van a csodahámlasztó bőrradírom, nyomok a tenyerembe, és azt mondom: ennek valahogy a hátadra kéne kerülnie, de isten őrizz, hogy megérintselek. (Én imádnám ezt a nőt!) Na, hát így. Lassan, pórusról pórusra. Százöt fok. Úgy érzem magam, mint egy kamasz. És aztán ő. Egyetlen bugyiban. Kitágul a negyedóra.

Nem tudjuk egymás nevét, semmit. Nem látom egy darabig. Külföldön él.

És egy tavaszi napon belép. Dévaj jókedvem lesz. Olyan ritka a spontán zsongás. Most nem szalasztom el.

Odaül. Leteszem elé a naptáromat: ide írjad, hol talállak, mert megint elutazol nekem.

A nevét írja be. És mintha kelletlen lenne.

Aranyifjú, tengerpart, napszemüveg, alkohol, jóval fiatalabb. Nem az én világom. És most látom csak, milyen kidolgozott és gyönyörű. Mégis írok neki, át sem gondolom: találkozzunk, és hogy zavarban vagyok.

Nem ír.

Hát akkor ennyi. Nem is rágódom rajta két napnál tovább.

2. Egyetemi évekből, könyvtárból ismerős fiú. Idősebb nálam, nehéz szakot végzett. Intelligens és szép, ura az életének, jól áll neki a szakmája. Itt lakik, távolról láttam már futni. Épp én is futok, köszön, megállok, azonosítjuk egymást. Sportról, testről dumálunk, ott ragadunk. Később a fogason látom, odaülök. Megjegyzem a nevét.

E-mailt írok, hogy ha volna kedve kávézni…,. Azonnal felel: sok a dolga most, hetekig semmi lazulás.

Még egy e-mailt írok, hetekkel később, visszautalva egy témánkra, egy linket.

Erre már nem ír. Mindig mosolyog, ha lát, köszön. Mindig pont akkor futok bele, amikor szép vagyok.

Ez is ennyi. Ezer oka lehet: nem történt meg, nem lát engem. Tényleg fura vagyok. Filózom: érezzek szégyent? Annyira ciki ez?

Mit csinálnék másképp? Nem írnék másodszor. Félretenném az egómat, mert hiú voltam, és, mint aki hirtelen serdült széppé, elvártam a viszonzást.

A másik fiúval… nem tudom. Talán hagynám, annyival fiatalabb, ne legyen ízléstelen. (Ez egy falu.) De úgy voltam vele, hogy megéri a kockázatot.

Nekem mint nőnek mást enged meg, mást tolerál a világ. Ha normális (elvárások szerint viselkedő) volnék, más volnék, mint egy normális férfi, de ugye én nem vagyok normális. Egy kicsit izé a két történet, az önérzetem miatt, “ugye milyen vonzó és extra vagyok?”, meg nem szeretnék nevetségessé válni. Sőt, egy kis bűntudatom is volt, hát hogy képzelhettem. És: a víg özvegy! De ezek emberi történetek, ez nem a pokol. Ez ilyen. Azt nem érzem, hogy bántottak.

Te el mernéd mesélni a viszonzatlanokat? Az összes részletet?

Aki hozzám közeledett, az nem vonzott. Nem szeretem a fűzést, bezárulok. Kezdeményezni jó, abban van az erő. A legjobb persze egyszerre villanni, de olyan nem volt. És így esett, hogy másfél évig nem volt semmi. Most sem vagyok all inclusive-ben. De nem kötelező frusztrálódni, illetve feldolgozható a frusztráció.

ja, nem csajozási, hanem visszahúzódási tippek, méltóságmegőrzősek. bocs.

Avagy: miért nem szeret jobban? Most akkor akar valamit, vagy nem? Igazán akar?

Ó, ezt gyakran kérdezzük. Én meg azt mondom, például itt, hogy a szerelem (és a szenvedély) önműködő és egyértelmű, ott nincsenek kételyek, elégtelenségérzés, sőt, valahogy… túl sok is. Eláraszt. Nincsenek előzetes elvárásaid: az ember, a helyzet teremti az igényt, a teljesség igényét, és ki is elégíti, azonnal. Nem is tudtuk, hogy létezik ilyen. Aki megélte, tudja.

A filmek erről szólnak, de nem történik meg mindenkivel. Persze ez nem okvetlen veszteség: nem mindenki ennyire belemenős, nem is érezné magát komfortosan benne. Nincs rá igénye, szeme. Néha nagyon tolom ezt az én eszményemet, elfelejtem, hogy többféle ember van, és akinek nem az a főjó, ami nekem, az attól még nem biztos, hogy hazudik és kompromisszumot köt.

Habár, az emberi létezéssel azt köt, mégis. Vagy nem?

A nem egyértelmű sodrás: az építgetett kapcsolat. Csak szép óvatosan. Nem borulsz bele. Az is lehet örömteli, ha tudatosak, érettek a felek, kölcsönösségben vannak, egyeztetik, hogy mire van szükségük. Igényeikhez keresnek embert, de ebben korrektek, szóval nem gondolom, hogy ők a szerelemtelen nyomorban csak önzőn használják egymást, és átverik az igazi lényüket. De nekem nem voltak ilyen kapcsolataim.

A harmadik változat az illúzió: a teljes sodrás vágyása, igénylése azzal, aki nem azt adja. Miért nem adja? Mert szemét, mert önző, mert átver? Lehet, de nem ez a kérdés. Az a kérdés, te ezt miért akarod ennyire szerelemnek hinni. Az ok: a tudatosság hiánya, az önismeret hiánya. Az ilyenben csak elkopsz, és nagyon meg lehet sérülni. Nem éri meg.

Tényleg pompásan meg lehet sérülni, hiába mondogatod, hogy látommilyen, nemvonódombe. Mert ha nő vagy, és ez önvallomás, akkor csakszexelni sem tudsz megnyílás, nagy bizalom, személyesség, odaszánás nélkül. Nem megy úgy, hogy nem vagyok nagyon tekintettel a másikra. És hogy ne fájjon a közöny. Nekem nem tud üres lenni a szívem. Minimum tapintattal és megbocsátással van tele, ha rajongással nem. Szóval nem háborgok. De azért rossz fej meg igazságtalan ne legyen.

Képtelen vagyok nem bevonódni, és letaglóz az önzés. Igyekszem nem öncsalni, a másikat hibáztatni, de ez nem jön magától, ez feladat.

Megint belenéztem a mélybe. Ki vagyok? Mit akarok? Mi az én valódi igényem? Mikor hiú önérzeteskedés csak a reakcióm? Viszont honnantól önkéntes áldozatiság? Van-e olyan véget vetés, hogy nem mondunk, nem éreztetünk semmit a másikkal, csak hallgatunk? Miért akarom ezt ennyire? Ez is hiúság, az énképemnek kell: én nem cirkuszolok? Vagy azért akarom csak, hogy ne legyen konfliktus, hogy ne vágjon vissza, ne fájjon? Van-e konfliktus, ha csak én tudok arról, miért neheztelek, és nem is beszélünk erről soha?

Miért akarok ennyire jó lenni? Azért, hogy ne kelljen megcáfolnom a meggyőződéseimet? Hogy ne váljak kiszolgáltatottá?

És: manipuláltam, trükköztem én vele valamikor? De istibizi?

Miért gondoltam, hogy tudok majd részlegesen kapcsolódni? Konfliktus nélkül, és olyanokkal, akik tényleg nem az én világom, antiintellektuálisak, nem érzékenyek, szerepekben mozognak? Sőt, miért gondolom szabadságnak és heccnek, hogy “nemet mondok a kasztrendszerre”, hogy a faszomat ebbe a görnyedt értelmiségbe…?

Annyi biztos, hogy dönthetek: a másikra nyomom-e, vagy készpénzfelvétel.

*

Ez a téma már nem a gyengéd erőszak. A háromrészes poszt egyébként (itt, itt és itt, meg még a ráadás: József Attila) kompakt összegzés lett. Hosszan írtam és szerkesztettem, ki akartam írni magamból, és rámutatni az általános tanulságra. Elég nagy visszhangot váltott ki. Ebből az lett, hogy írt néhány férfi, aki még mindig nem érti, miért nem jó erőltetni a közelséget, és miért nem a másik a szemét ilyenkor, tehát a saját felelősségére, a manipulatív és erőszakos viselkedésére nem lát rá, csak elsírta a saját történetét. Én azt mondom, védd magad, egyrészt: ne menj bele, másrészt, ha már belementél, ne őt hibáztasd, hanem revideálj, magaddal foglalkozz, ha azt akarod, hogy ne fájjon. De ehhez az kell, hogy látni akarj bármit is, ne pedig önigazolni.

Ők talán először találkoztak azzal, senki sem szólt róla, hogy a másik oldalnak az ő udvarlásuk nem volt jó. Hanem nyomasztó volt. A célpont-nő nem királynő. Nem a célpont-élményeinkből szerezzük az önbecsülést, azt, hogy jó vagyok, kellek, mert azok pont a szuverenitásomat erőszakolják meg. Az erőszak elgyengít.

A nők másképp reagáltak: felerészben más célpont-nők sztorijait mesélték el a kommentekben, de lényegében önemésztettek, hogy ők is nyomultak cserkész korukban, sokak voltak.

Ha sok vagy, az csak a gyengéd erőszak előszobája. A rögeszmés üldözősdi, amikor követed, levelekkel bombázod, ürügyeket eszkábálsz és behúzod a játszmádba, az nagyon más, mint a sóvár, egyoldalú fantáziálás vagy akár közeledés. Az üldöző nem ért a szóból. Kell hozzá alkat is, de sokkal inkább tanult mintázatok vezérlik, a szexéhes és érzelmi feljogosítottságok, az udvarlós forgatókönyvek (értsd: mi minden fér bele a “kétségbeesett szerelembe”, és az milyen “nemes és szép”).

*

A mai témánk a halovány férfi. Portrénak kezdtem megírni, az viszont karcolatszerű műfaj, ez meg jelenség- és dinamikaelemzés.

A halovány férfi is viszonzatlanság. Ez is tud fájni. Körülbelül erre mondjuk, hogy milyen önző, és miért ilyen. Van kölcsönösség, de nem vonódik be.

Eleinte ő közeledik, azzal nincs gond, de aztán nem azt adja, mint amit a nő hitt vagy vár. Vagy ígérte, de nem teljesíti, és akkor az igények e kicsorbulásától lesz a feszkó és a kudarc.

Érdekes, hogy női oldalról nem kell ahhoz nagy érzelem, vágy, hogy később nagyon lehessen szenvedni.

A nő, aki eleinte talán nem is vonzódott különösebben, mérlegel, “meghódítják” (meggyőzik arról, hogy érdemes belemennie), igent mond. Később kezd elvárásokat támasztani és szenvedni. Nem biztos, hogy erősebben vonzódik a férfihoz, szóval, nem az van, hogy megismeri és megszereti, inkább megszokja, hogy akkor Ő A Pasi, ezt a szerepet most ő tölti be, és eközben folyamatosan a baja van vele. Ha a pasihoz nem is, a pasifunkcióhoz nagyon is vonzódik. Úgy gondolja, illetve nem gondolja, de az mozgatja, azt tartja normálisnak, hogy ha igent mondott, akkor az egy kapcsolat, és a kapcsolatban a férfi csináljon ezt meg azt, mert az a dolga. Ezek nem a saját belső igényei, hanem a világgal egyeztetett feladatlista, de persze aki nem tudatos, az nem tudja megkülönböztetni: nekem az a fontos, hogy egy férfi gyengéd legyen, értsd: naponta többször felhívjon, dédelgessen esemesekben, bókoljon, virágot hozzon, ne felejtse el a szülinapomat, vigyen vacsorázni, ne legyen kanapén döglés, mutatkozzunk együtt baráti társaságban, kézen fogva mászkáljunk, kapcsolatstátuszban jelöljük egymást. Szóval, kapcsolatosdit játszani, mindezt a vonzalom mértékétől függetlenül.

Jelzem: ez nem skandináv, nagyon nem. A kapcsolat nem lehet feladatlista, és amikor intim kapcsolatban vagy, elemi érzéseket és sodrásokat élsz meg, akkor nem sandíthatsz folyton arra, hogy mit szól ehhez a világ. Csak arra, hogy te hogyan érzed magad.

Sok nő hiszi, hogy ezek érzelmek, mert ő érzelmes, mert neki érzelmek nélkül nem megy, mert ő nő, illetve az ember a szeretettség élményére vágyik. De ezek nem érzelmek. Igazából nem tartja szeretetreméltónak sem saját magát, sem a másikat, és nem is érez erős szexuális vonzalmat, illetve érezhet, de nem ezért vágyik a fenti gesztusokra. Hanem mert legyen valaki, aki ezeket előadja, mert ő úgy tudja, hogy ha nem adja elő, akkor nem szereti őt igazán. És ebben a barátnők is egyetértenek. Olyan kapcsolatokat eszményít, tart igazinak, a COSMÓval vállvetve*, amelyekben a férfi ezt profin játssza. És van ehhez sok-sok hollywoodi film.

Nem bírom nem agyonárnyalni: attól még, hogy profin játssza, szerethet a férfi, ezek által is szerethet, ő is tanult eszköztárból szeret, mint mindannyian. De most nekünk módszertanilag kell látnunk: szerep viszont létezik az igazi vonzalom nélkül is. A szerep előadása nem azonos a mély emberi vonzalommal, a kialakuló kötődéssel, a felelősségvállalással.

Eközben a férfiban mi van?

Őt arra trenírozták, hogy törjön arra, ami kell neki, vegye el, az a siker. Ehhez használja fel az eszközöket, a kvalitásait: ha erős, okos, magabiztos, vonzó, jómódú. De nehogy már hagyja magát igába hajtani. Biztosra megy, nem akar alul maradni, szenvedni. Ezért ő nem teszi bele a lényét, ezért csinálja a minimálprogramot, a kontrollt. Ezért lavírozik: épp meglegyen a nő hajlandósága, de semmi több. Inkább nem is megy bele, elzárkózik. Lehet, hogy ez a férfi nem szeret. De az is lehet, hogy szeret, csak a műsort unja.

Jó ez a nő, kell nekem. Igent mondott, örülök. De nem engedem, hogy irányítson, hogy behúzzon az együtt ikeázásba, a szüleinél való ebédelésbe. Nem leszek kiskutya. Szabad vagyok, független vagyok, uralom az életemet. Ezt nevezzük mi nők önzésnek.

De én azt állítom, hogy ez nem azért csinálja, mert önző. Talán nem is tudja, hogy mi minden lehetne, ha belemenne: az elmaradt nyereség, az csak speciális értelmezésben veszteség.

Hogy szeret-e? Nem, nem szeret, koreográfiát ad elő. Talán nem is tudja, milyen igazán szeretni, nincs róla tapasztalata. Szeretni, az sérülésveszély is.

A vesztes pozíció kockázatát is vállalni, be nem biztosítani magad, nem a visszavonulást és a bezárulást választani olyankor, ha önérzetisérelem-szag van, őszintének lenni, az hatalmas lelki nagyvonalúság, csak azok képesek rá, akik nagyon egyben vannak, és foglalkoznak a lényüknek ezzel a részével, tudatosan is.

E sorokban igazolást találhatnak a gyengéd erőszakolók is, akik szinte áhítják azt a helyzetet, amelyben semmit se kapnak, és most örülnek, hogy ez valami lelki nagyság volna, de nem erről van szó. Ezek a sorok azoknak szólnak, akikre igent mondtak, és az igen még jogfolytonos. A gyengéd erőszakolóra nemcsak nem mondtak igent, ő nem ért a másik NEMjéből sem, és kívül van azon a körön, amelyről most beszélek (mint ahogy nem lehet demokratikus, jóindulatú, partneri vitát folytatni sem azzal, aki gyűlölködik, vagyis kívül helyezi magát a demokratikus kontextuson).

Arról beszélek, hogy a viszonzott relációdban nem trükközöl, nem arra hajtasz, hogy te jól gyere ki belőle, és te ne sírj majd ott, ahol senki se lát, mert az meghekkeli az egészet. A megnyílást, az egyenességet, a bizalmat.

Ez a bizalom persze nem működik bárkivel, valóban nem érdemes ilyen energiákat tenni holmi épp arra járóba. De azt én nem tudom megmondani, kivel érdemes.

Szóval, a nagyon stabil emberek képesek a nagyvonalúságra. Vagy hát nők, instabl nők is, akiket meg arra treníroznak, hogy azt is vállalniuk kell, ami nem annyira jó nekik, nagyon bele kell menni mindenbe, aztán meg ott állni könnyes szemmel. Mert ha nem mennek bele, ha csak kellemes esteként vagy érzéki élményként fogják fel, ha csak annyira teszik bele magukat, amennyire valóban szeretik a férfit, ha nem könnyes a szemük, hanem megvonják a vállukat, akkor ők kurvák. Kurvák, esetleg önzők.

És ők nem kurvák. Ők aztán nem!

Tényleg nem, és mégis védekezni kell.

Miért van ez így? Mert ez is koreográfia. Nekünk – a hozzánk hasonló nőknek – a tudatunk, a neveltetésünk, a szerepünk és előzetes, bejáratott működésmódjaink nem teszik lehetővé, hogy ne vonódjunk be, hogy ne legyünk kedvesek azzal, akinek már igent mondtunk, ne érezzük üresnek a minimálprogramot.

Ebből az nem oké, hogy a nők a férfi által akarják megoldani, mindenestül, hogy őket szeresse valaki. Arra trenírozták őket, hogy a kapcsolatból származik az, hogy ők lelkileg jól legyenek, és ha ezt nem biztosítja a másik, akkor ő az önző. A férfi legyen a tükrük, sírhassák el neki az egész elrontott életüket, érezzék általa értékesnek és vonzónak magukat, valamint ne kelljen unatkozniuk. A férfi ezt nem akarja, nem vállalja, amúgy idegzete és érzelmi kultúrája, érzékenysége sincs hozzá, meg persze, “önző” is: szívesebben nézne meccset meg x-boxozna, de ettől még a nő igénye gyerekes, mesebeli igény. Aki leköti magát a világgal, az énjével, a feladataival, az nem támaszt ilyet egy másik ember iránt. Barát, szülő, példakép, rajongástárgy iránt sem.

Nagyon veszélyes fetisizálni, mitizálni a szerelmet, minden csodát elvárni tőle.

Olyan is van, hogy a nő az, aki elvan magában. Ő igényli, hogy minimálprogram legyen. Öröm, ne funkció. Csak abban, anyira legyünk együtt, amiben és amennyiret vonzalom van. Én nem akaom őt művészfilmekre vinni, sem elmagyarázni a gyászomat.

Ettől a férfi összezavarodik, mert nem tud svédül. Nem hiszi el, hogy ez létezik. Nekem miért nincs társam?, kérdezi F. Mert akkor nem lenne ilyen a szex, mint veled. Neked nagyon nehéz, nem?, kérdi máskor. Nehéz, de veled ez nem téma, megoldom, ha azt mondod, hogy szerda, 2. Az örömre vagyok kíváncsi, a nyűglődést nem szeretem.

Vagy azzal vádolja a nőt, hogy nem tud szeretni. Meg hogy feminista, önállóskodik itten. Pedig a feszes, pont jó távolság, a tisztázott határvonal sokkal korrektebb, és még biztonságosabb, elégedettséget hozóbb is, mint a nyaggatós belemászás.

És aztán elkezd idegenkedni, mert nem érti. Neki ez nem ismerős, itt nem mozog biztonságosan. Valami turpisságot gyanít: eddig nem volt hiszti, elvárás, de majd lesz. Talán szeretne egy könnyesebb szeműt, aki felhívja a déemből, és tanácsot kér. Akinek a háta mögött forgathatja a szemét.

Mert a férfi utat is akar mutatni, bölcs lenni. Fölényben lenni. És ha nem hagyják, akkor nem érzi komfortosan magát. Ez se szeretet, ez se gondoskodás, ez is a trenírozás. Néha egészen komikus: az én életemben, bejáratott dolgaimban, az én erősségeim között, te? Én se nálad, te se nálam. Elmagyarázod nekem, hogy hogy kéne élni, milyen telefonom legyen, és nem jó a biciklim ülésmagassága?

Én legyek normális? Hát te mire mentél vele?

Nem akarom bántani, ezt nem mondom neki.

*

Hogy lehet valakinek a társaságát úgy élvezni, hogy közben nem mész bele egészen? Úgy, hogy a kapcsolatodtól nem azt várod, hogy időtöltés meg rázható csörgő legyen.

Az igazi tragédia az, hogy amíg mindenben azt keressük, szeret-e, nem is éljük meg soha, mi a szeretet.

Az egészet tehát úgy is lehet csinálni, és sokaknak ezt jelenti a szerelmi életük, hogy résztvevők vannak és koreográfia, de azért kapcsolat-fíling van, és szenvedés is van, és mégsincs valódi szeretet egy pillanatra sem. A szeretet, az individuális szerelem a mindenkori másikra való, rebbenő figyelmet, egymásra hangoltságot jelenti, és nem tartozik hozzá, sőt, némileg rontja is az akart, a rendelkezésre álló társadalmi gyűjteményből merített szeretetkifejezésnek szánt gesztus, az “azt hittem, örülsz neki”, és ez tényleg akármi lehet, a dögös fehérneműtől kezdve a meglepi nyaralásig.

És ez azt jelenti, hogy a szerepek és a forgatókönyvek felfalják a kapcsolatainkat, és mély emberi elégedettséget nem, csak pótlék-élményeket hoznak, és még szorongást és konfliktusokat és szemrehányásokat. Valójában azt állítom, hogy sokan vannak, akik a teljes életüket leélik úgy, hogy nem találkoznak azzal, amit én itt vonzalomnak, kötődésnek nevezek.

Lelki defekteket és előzetes élményeket, gyerekkori és párkapcsolati fájdalmakat szoktunk említeni ennek okaként, de én most arra mutatok rá, hogy a szerep, a forgatókönyv-lét legalább ilyen fontos ok. Ahogy a ki nem teljesedésnek, a beszorított alkalmazotti létnek, a flow elmulasztásának, a sorvadó test-léleknek is ez az oka: a teljes életüket megírt karakterek és végszavak szerint élik. Nem tudják megkülönböztetni a belső valóságukat attól, amire tanították őket a rádióslágerek. Erre soha nem is jönnek rá, azt hiszik, ennyi az élet.

Most persze keresed a vonatkozó tapasztalataidat, azt, hogy miért nem szereted azt, akivel együtt vagy, meg hogy ő vajon szeret-e, és csak mennyire. Én nem akarom, hogy azt éld át, hogy meg vagy fosztva valamitől, meg hogy te nem is tudod, milyen az igazi vonzalom. Nem akarom, hogy azt gondold, hogy anélkül, amit én itt felvázolok, az egész kapcsolatod a kukába való, vagy hogy neked fogalmad nincs a reszkető vágyról, de bezzeg nekem. Mert nekem is csak felvillan ez, igényként és egy-egy pillanatban. Nem találok hozzá embert.

Mit tehetünk? Gondolkodhatunk, figyelhetünk, megérthetünk összefüggéseket, a saját tapasztalatainkat. Megvizsgálhatjuk például azt a nagyon kényes kérdést, hogy ha most találkoznék az emberemmel minden establishment nélkül a sok év ránk rakódott rétege, akkor akarnám-e őt a szívemmel… és a puncimmal. Van-e puncim még, egyáltalán, és neki akarata? És ha nem a válasz, az biztosan azt jelenti, hogy nem működik már a kapcsolat? Lehet, hogy elég az establishment? Tudok úgy élni, hogy a puncim igazi moccanása nem kap szavazati jogot? Moccan-e bármire?

Kapcsolódó poszt: a csodálatosan önműködő vágy

Aztán, arra is jók az ilyen gondolkodások, hogy következő kapcsolatunkban már nem akarjuk hisztérikusan, hogy a másik pont azt adja, amit a trenírozás miatt elvárunk, viszont tisztába kerülünk az igazi igényeinkkel, és azzal, hogy a másiktól reálisan mi várható. Csak annyit várunk, hogy figyeljen, igazán, és ebben lehet neki nagy mozgástere. És nem maradunk benne, ha nem figyel. Haladó szint.

A szeretet azt jelenti, hogy fontos vagy, ennek jelét adom, időt szánok rád, figyelek rád, és nem viszek virágot, ha neked az nem kedvesség. És ha nem viszek, ha nem virágot viszek, akkor te meg nem gondolod, hogy nem szeretlek. Örömet akarok szerezni neked, jelen akarok lenni, de nem kontrollállak. Ha nagyon nem tudom, megkérdezem. Esetleg: viszonzomazt, ahogy te szeretsz, hogy érezd, te is fontos vagy.

A többi nem szeretet.

* tényleg vettem egy COSMOPOLITANt. Elképesztő, ahogy belénk beszéli, hogy milyenek vagyunk, ahogy moralizál, ahogy azt közvetíti, mi a normális.

mantrák sorozat

2. mantra

A nők azt hiszik, hogy a férfi viselkedése ellenük van, pedig ha megértenék, hogy a férfi másképp működik, akkor nem éreznék a viselkedését közönynek, hatalmaskodásnak.

Itt arról van szó, hogy ki értsen meg kit. Mily meglepő: a nő értse meg a férfit. Gondolom, azért, mert a nő jelezte, hogy baja van, és akkor a megértés volna a megoldás. Szeretném jelezni, hogy az, hogy ki értsen meg kit, önmagában hatalmi kérdés. Épp arról van szó, hogy egész életünkben őket magyaráztuk, most már magunkat is kezdjük megérteni, mulasztásostul, és akkor jönnek megint, hogy őket kell.

A sorozat előző (első) része alatt ugyanez történt (most majd jól nem találtok férjet): leírtam a mantrát, és utána részletesen, hogy miért nem igaz, a kommentelők meg, akik talán el se olvasták az érveket, elkezdték így-úgy, eléggé agresszíven, újra a mantrát mondogatni az erőszakos nőkről, akiknek az a büntetésük, hogy nem lesz férjük, mert ki akar ilyen nőt. Légyszi, most ne húzzatok vissza oda, amin már túl vagyunk. Ez a szándékos leszarás és nem értés is hatalmi technika. Engem nem zavar, ha valaki nem akarja elolvasni és megérteni, amit írok, de akkor miért kell ide kommentelni? Nézz körül, hogy hol vagy, ne csak a magadét fújd nagy sértetten, mert ez intellektuálisan gyenge.

Az egyik 2013-as posztom alatt volt Zsolt kommentje (az egyenlőtlenség formái 3.: ne hívogass):

Kedves Hölgyeim!

Férfiként szólnék hozzá. Furcsállom, hogy szinte alig látni férfi hozzászólásokat, talán moderálják itt őket?
Néhány cikket elolvastam a kommentekkel együtt, és nekem az tűnt fel, hogy bár vannak jó meglátások is, de az egész gerincét a blognak az alkotja, hogy azért viselkednek így a férfiak, mert a hatalmukat akarják fenntartani a nők fölött. Szerintem ezt csak olyan nők gondolhatják így, akik voltaképpen nem ismerik a férfiakat. Elhiszem, hogy sok tapasztalat felhalmozódott (amit lehetne inkább sérelemnek is hívni), de ezektől a tapasztalatoktól jottányit sem jutottatok közelebb ahhoz, hogy némely okot, indítékot megértsetek.
Nagyon sok szituációs példát lehetne felhozni, amiben mint férfi látom, hogy az író, abszolút nem érti a másik nem szempontjait, gondolkodásmódját, viszont analitikus elme révén az agya meg akarja magyarázni azt, amit nem ért. Ezért teljesen valótlan képzelettársításokat alkalmaz.

…a csöndet ebben az értelmezésben a férfi, érdekeket érvényesítő uralmi manővernek használja. Ha valaki sokat racionalizál akkor bele lehet éppenséggel látni ilyen dolgokat is, de amikor én hasonló szituációt éltem át, akkor leginkább szörnyen terhes volt a másik fél aktivitása és ezért voltam csöndben. Pl. kemény napom volt és mikor hazamegyek nyugalomra vágyom és nem lebaszásra, esetleg további problémákra. A napi probléma adagomat már megkaptam és nagyrészt megoldottam a munkahelyemen, ezért nincs kedvem megint pl. egy vitához, emiatt inkább ráhagyom az egészet. Nem akarok hatalmat gyakorolni rajta, csak annyit szeretnék, hogy hagyjon békén. Persze megértem, hogy ha pl. a nő egész nap otthon van egy babával és hazajön végre egy felnőtt, akkor szeretne beszélgetni. Meg amúgy is sok esetben észrevehető, hogy a nők szeretnek mindenféléről csacsogni, míg a férfiak nem. Ezért van az, hogy a nők közösség összetartó ereje, illetve kapcsolatépítő képessége sokkal jobb, mint a legtöbb férfié. A nemek között egyértelmű különbségeket lehet látni, amiket megértve sokkal egyszerűbb lehetne az együttélés. Persze mindkét oldalról igyekezni kellene megérteni a másikat. Illetve elfogadni. Nyilván ez nagyon nehéz, ha már nincs az a minden akadályt elsöprő szerelem.

Ezen a blogon (bár messze nem ismerem az összes írást), de nem látok megoldásokat, csak problémákat.

Ez már csak így van, állítja a kommentelő: férfiak és nők elemien különböznek, ti nem értitek a férfiakat, meg kellene őket érteni, és akkor béke lenne.

Igen, a férfiak mások, szerintem is. Főleg a stratégiáik és a helyzetük. De nem eleve, vagyis nem emberként különböznek ennyire. Éppen arról írok, hogy a jele állapotukkal baj van, nem jó ez az egész, mert üvölt a párkapcsolatok és a szexualitás kudarca, és nem kívánunk megint mi alkalmazkodni és lejjebb adni. Mi azt mondjuk: ne legyen így, mert ez így nem jó. Senkinek az olyansága nem adott és nem változtathatatlan. Alakulhat önszántából, és alakulhat kényszer hatására. Mi is megértettünk nőként egy csomó mindent, és változtattunk, pedig egyszerűbb és kényelmesebb, “természetesebb”, “nőiesebb” lenne amúgy. Csak éppen tönkremennek tőle az emberi kapcsolataink. Például ez a mi nagy, tűzön-vízen át való szülhetnékünk, ez nagyon nőies, van neki biológiai alapja is, de nem jó. Kedvességért cserébe, kiérdemeltsáégi alapon lefeküdni valakivel, mézesmadzaggá tenni a szexet, az sem.

Vagy ez:

nőies, spontán, szenvedélyes

Ennél jobban nem tudjuk megérteni a férfiakat. Egész életünkben azt tettük, hallgattuk a rengeteg magyarázatot, kifogást. És szarul voltunk. Ráadásul ők is, még így is szarul voltak. Most akkor legyen másképp. Ma már azt szeretnénk, ha emelt fejű életet élhetnénk, és magunkra is gondolhatnánk. Ha ebben jönnek velünk a férfiak, az eddigi társunk, vagy új partner, az jó. Ha nem, akkor nem. Erről szólt az előző rész.

A megértés meló, feladat, alkalmazkodás, és az ezt kérő férfiak egyoldalúan gondolják. Cserébe “elviselik a mi hülyeségeinket”, vagyis, azt, hogy közös gyerekeik vannak, hogy a feleségüknek is vannak igényei. Némán forgatják a szemüket, ha mondjuk megemlítjük, hogy szeretnénk téli cipőt venni a gyereknek, vagy áthívni Barbiékat, vagy ha parázunk a nagy hasunk miatt. Úgy hiszik, azt is külön meg kell érteni, hogy épp nincs bennünk vágy. Minthogy tényleg nincs, és ezen nincs mit megérteni. A szexelvárással van gond, meg a tönkretett, kiüresedett szexuális életünkkel. A nők “hülyeségei” nem hatalmaskodások. Női hülyeségnek számít bármi, ami személyes igény, vélemény, vagy a családi élet szervezése, és amikor a részvételüket kérjük. (Kérni is miért kell?)

Mutatom, miféléket kellene megértenünk:

Neki van szüksége egy félóra nyugalomra hazaérkezéskor.

Ő mondhassa el, neki mire van szüksége, mi dúlta fel, hallgassuk meg. Álljunk telefonon rendelkezésre, ha nem tudja az adószámát.

Őneki ne kelljen figyelnie, mert én csacsogok, irracionális, amit mondok, eltúlzom a dolgokat, neki ez nem megy, ő férfi, és a férfiak ezt nem értik, mert k másképp kommunikálnak (és, úgy látszik, nem is tanulékonyak).

Ő tarthassa érthetetlennek, amit mondok, mert mint nő mondom, nem mint az ő (joggal, vagy éppen) elégedetlen partnere.

Ő minősíthesse, ha szarul vagyok: az hiszti, letámadás, kötözködés, állandó veszekedés, tekintet nélkül arra, hogy ő mit tett, mire reagálok.

Őt ne basztassák folyton, járjon jutalom a létezéséért is (ezt megcsalt asszony mondta nekem: azért még hazajön, eszik. Ilyen a “nem iszik, nem ver” is – mi kéne még?). Ne legyen semmilyen elvárás vele szemben azon kívül, amit ő a dolgának gondol.

Ő fáradt, mert dolgozik

Ő elfelejtette.

Nem képes rá (általában aprólékos/monoton/türelmet igénylő/gyerekkel kapcsolatos teendőre), mert ő férfi.

Őt ez nem érdekli.

Vagyis: minden érte van, rá kell hogy irányuljon, őt kell, hogy kímélje. Neki van joga fáradtnak, ügyetlennek, kiborultnak lenni. Az ő szempontja érthető és méltánylandó, az enyém nem.

Nehogy már nem veszitek észre, hogy ez hatalmi kérdés.

És hogy nekünk nőknek az elvárt megértés, alkalmazkodás időnkbe, erőfeszítésünkbe, lemondásba kerül.

Vegyétek észre, hogy a nőitek nem boldogok veletek, és ennek a következménye, hogy rossz fejek, meghíznak, nem kívánják a szexet, unalmasak, pengeszájúak, facebookfüggők. Hogy ajnározzák a gyereket, piszlicsáré dolgokon idegeskednek, hogy az a valami mégis életnek tűnjék.

A csakazolvassa tumbliján is volt egy ilyen:

…abban igazad van, hogy a férfiaknak nincs szükségük arra, hogy megvédjék őket. (gondoskodásra viszont annál inkább szükségük van, csak ezt sok nő valahogy képtelen felfogni… :S )
viszont arra sincs szükségük, hogy a “egyenjogúság” álszent zászlaja alatt gyepálják őket. és itt azzal van a gond, AHOGYAN és AMILYEN STÍLUSBAN ekézik a férfiakat a feminista “véleményvezérek”
(kieg.: és szerinted azok a nők, akiket a (többnyire szélsőséges!!!) femancipuncizmus nevében írt blogok megérintenek, azok vajon tényleg teljes mélységébenértik mi s az a feminizmus? mik a kapcsolódási pontja avilághoz? tovább megyek: legtöbbször önmagukról sincsen halványlila fingjuk sem, nemhogy azt értsék, miért is gáz, ha femancipunciként elkezdik ekézni a férfiakat… ezzel saját apjukat, férjüket, párjukat, fiukat… egy hímnemű emberpalánta egészséges lelki fejlődését igazából gátolja, ha az anyja feministaként viszonyul a férfiakhoz… mert az anyai viszonyrendszerek lenyomata ottmarad a gyerekben, aztán meg csodálkoznak a nők, ha muja férfi lesz a kiscsávóból, ez csak ilyen transzgenerációs trauma dolog, csak megemlítem látőkör-szélesítés gyanánt…)

Igen, ezt így, tényleg. Ilyen létezik. Mire van szükségük a férfiaknak – egy olyan diskurzusban, amely arról szól, hogy milyen változatos módokon szívják el a levegőt és hibáztatják a partnereik a nőket.

A nők körében zajló, nők érdekeit, szempontjait artikuláló blogon végre nem arról lesz szó, hogy nektek mi kéne.

Vagyunk néhányan, akiknek volt olyan szerencséje, hogy tönkremenés nélkül tudtunk ettől a követelőzéstől függetlenedni, és még olyanok is, akik ehhez találtak érett, egyenlőségben gondolkodó, a kapcsolatot nem csereüzletnek, hanem emberi kapcsolódásnak megélő partnert. Nekünk aztán egészen biztos nem fogjátok a ti szempontjaitokat elmagyarázni, meg visszacsalogatni oda, hogy mi értsünk meg titeket.

Felnőttekkel játszani jó.

Ez is visszatér a kommentjeitekben: a húsz évvel később is sajgó seb.

Egy tanár, egy korlátolt, egy egyszeri, egy rosszul képzett, egy rossznapjavan, egy nemtudjamitbeszél, egy tévedő, csak úgy, mellesleg kiejt egy mondatot. Egy ítéletet, egy prognózist. Ma is látod, hallod, ahogy mondja.

Kudarcos tanárok téged hibáztatnak, amiért nem tudtak beletörni a szisztembe, és rávenni  téged az uniformizált átlagosanjó teljesítményre. Mert nem tudtál motivált (kötelességtudó) maradni, vagy éppenséggel szabálytalan, de átlagosnál jobb képességeid voltak. Rendszeridegenek. a status quo csóválta a fejét: csak meg ne ártson az a nagy eredetiség.

A mondatra ő már nem is emlékszik, ha él még a szerencsétlen, de te emiatt nem mentél a színművészetire, ma sem nem hiszed el, hogy tudsz helyesen írni.

LifeTilt története.

Elhittem hogy én vagyok az Isten, és egy idő után már így is tekintettem magamra. Én Balogh Tamás, akiről az osztályfőnöke azt mondta anyámnak az egyik szülői értekezlet után, hogy „Balogh anyuka. A maga fiából soha nem lesz semmi, mert ilyen mentalitással és viselkedéssel nem lehet” az rá 10 évre többet ért el, mint az osztálytársaim úgy ahogy vannak együttvéve.

http://www.lifetilt.hu/blog/2014/10/vissza-kell-mennunk/

Érzitek a csakazértis lendületét? Megejtő.

http://modoros.blog.hu/2014/10/08/kedves_jotanulo_volt_osztalytarsam

Nekem kevés jutott ilyen degradáló jóslatból, mert én nem provinciális középiskolába jártam, hanem igazi szabad szellemek tanítottak, nagy formátumú emberek. És ami mégis volt, az nem akasztott meg, hanem beintéssé tette az életemet.

Testnevelő volt az egyik, alázott, a változóban levő és boldogtalan testemet. A testem lusta vilt, igenis, futáskor fájt a térdem, peedig volt egy pár hónapos időszak, hogy iskolaköröztünk bőszen hajnalban és önként. A testnevelőnek nem tűnt fel a sportmúltam (öt év szertorna), sem az eredendően mezomorf, soha nem sérülő testem, a sportra alkalmas felépítésem, mert kamaszként kövér voltam. Azt mondta, nagyseggű titkárnőként végzem. Én sem és sok más osztálytársam sem voltunk átlagos képességűek, minket eleve e szerint válogattak, emiatt kerülhettünk be ebbe az alapítványi pénzekkel európaivá javított intézménybe. Én pedig abban az évben második, előtte pedig tizenegyedik lettem országos tanumányi versenyen.

Azért persze lett néhány kallódó sors, meg középszerű középvezető, és hatalmas egyéniségből meglepően szürke felnőtt, nem csak startup-emberek. De a többség szuverén, alkotó, és van egy-két hiányszakmában dolgozó, nagyon komoly szakember is. ma is szívesen rúgnék be velük.

És hát végre nagy segg is megvan. Nem volt könnyű, a szintén nagyseggű edzőmmel szakadunk bele a lábtolón. De már nem dúl bennem az indulat, hogy nabazmeg, megnéznélek most fogatlanul, tanár úr, meg hogy te vajon mennyivel lábtolóztál fénykorodban, és mire volt ekkora arcod. Azért az osztálytalálkozón beszóltam két éve.

Mindenesetre nekem évekre elvette a kedvem a mentalitása a testemtől és a sporttól.

A kontraproduktív testnevelőről meg az ő módszereiről sokan mesélnek. Azóta sem szeretnek sportolni. Ha mégis, akkor negyven körül, teljesen másképp, saját szenvedéllyel, az egykori Laci bának beintve kezdték el, a maguk feje után, vagy motiváló közösségben. De hobbisportolóvá nevelni őket nem sikerült, ami azért a közoktatás testnevelésének fontos feladata volna.

A másik középiskolai beszólás a nemi szerepeket illette: tanár uram, az informatika-, amit akkoriban számítástechnikának hívtunk, érzékelte druszámmal való baráti kapcsolatom (de ilyen igazi sülve-főve, szinte szerelmes kamaszbarátnőség) dinamikáját, és diagnosztizálta is ízibe’, hogy ő Sancho Panza, én Don Quijote, szóval én vagyok a domináns, és ez nem jó, mert majd a házasságban is kell egy domináns fél, és ha a nő az, akkor baj van.

Engem ez akkor nagyon feldúlt, komoly válságba kerültem miatta, bűntudatom volt és gyűlöltem magam, mert sokkal érzékenyebb és kétkedőbb voltam a látszatnál (és most is azabb vagyok). Ma már értem: semmi mást nem mondott, mint hogy én vagyok az ambiciózusabb, brahisabb, eredetibb, és így is volt. Dominánsnak lenni, vagyis, amit egy nőnél már annak vesznek: ha van gondolata, ötlete, ha kezdeményez, kiáll, lázad, nem hallgat – mindez jó, mert erő, és erre kéne biztatni a gyomorgörcsig megfelelésmániás lányokat. Meg egy kis leszarásra.

Erőszakosnak, elnyomónak lenni pedig, amit pedig egy fiú esetében neveznek dominánsnak, és amire a bátyáim remek példák voltak, nem jó. De azt nem is erős, hanem gyenge, kompenzálós emberek csinálják.

Ma már azt is tudom, hogy ő nem tudta, hogy bennem ez ekkora lenyomatot hagy, és így feldúl. Ahogy rám a megjegyzése hatott, az nem az ő szándéka volt. Ő nem akart rosszat. Ő csak tévedett, mert korlátolt volt, illetve maga is “domináns” férj.

Én nem mondanék ilyet tanárként, nem is mondtam.

Ja, még egy ilyen volt, de az nem fájt, és voltaképpen be is igazolódott. De azért nagyon merev ennek is a nemiszerep-felfogása és nőképe. Ő is férfi, az említett nagy formátumok egyike. Azt mondta, hogy bennem akkora energiák, indulatok vannak, hogy ő nagyon várja, hogy szüljek két-három gyereket, az majd elviszi a fölösleget.

Szültem is, és az is elvitte, de azért főleg nem az.

Neki is sok gyereke van. Egyszer rákezdte, hogy de azt mikor írom meg, hogy a nők is milyenek. Én, a nagy emancipunci. Azóta sem beszéltünk, pedig komálom őt, komolyan, felnőtt koromban is sokáig szívbéli kapcsolatban voltunk.

Nem írom túl ezt a posztot, nem, nem, én nem.

Most ti meséljetek.