Amúgy olyan jó fej lennék. Felszabadult, kedves, okos. Laza. Én egy fiatal nő vagyok.

Néha nevetek. Néha mesélek valakinek valamit, és érzem: a régi vagyok, az egyetemi, az áradó, a szellemes.

Néha áramütés a bőrömön. Lehet, hogy még mindig élek?

Lehet, hogy most tíz percig semmit nem kell számon tartani, senkire nem kell rászólni?

Néha, ha nem látják, belerúgok a kanapéba. Röhögök magamon. Dúdolok valamit, harsányan és hamisan. Nem zaj. Nem érdekel, hallja-e a szomszéd. Jó fej vagyok.

Jó fejnek kell lennem folyamatosan: segíteni, figyelni, megérteni, rászólni, végighallgatni, elintézni, megbocsátani. Rászólni, rakja el, türelmesen várni, elrakja-e, ha nem rakja el, még egyszer szólni, úgy, hogy az ne váltson ki dacot, és amikor elmegy a táborába, és ottmaradt az a szar, akkor elrakni helyette, és nem is haragudni.

Én jó fej vagyok. De rossz fejnek kell lennem. Hogy ne tartsanak még rosszabb fejnek, egy önző, kaotikus anyának.

Ez a dolgom. A hivatásom, a munkaköröm.

Nem beszélhetek csúnyán, például. Sem indulatból, sem derűs lazasággal.

Nem látszhat rajtam, hogy ittam egy, na jó, két viszkit.

Nem tudhatják meg, hogy vezettem is már úgy. Amit magunknak megbocsátunk, amit mi, jó fejen, oly derűsen kibírtunk és túléltünk, bennünk hápog, ha ők csinálnák. Ha csak eszünkbe jut, hogy ők is megtehetik. És Léna vezetni tanul.

Úgy kell tennem, mintha igaz lenne, amit a tanár mond, és ami a tankönyvben írva van. Nem minősíteni. Azt kell tudnia, arra kapja az ötösét, nem ám itt összezavarni. Az ő ötöse az én jófejségem a világ szemében. S csak én tudom, hogy ehhez nekem rossz fejnek kellett lennem. Mert kiabált bennem: de hiszen ez hazugság! Nem is a románok támadták meg a…

Nem szabad, hogy megtudja. Nem szabad, hogy hallja, hamis a székelyhimnusz.

Majd ha megtudja, a maga fejéből, csalódott lesz, és én leszek a rossz fej. Hogy úgy megdicsértem azért az ötösért. Hogy felmondta a hazugságot. Nagyon megtanulta, segítettem neki. Évekig nem felejti el.

Mindennél jobban akartam a hivatásomat, ezt, ahogy most élek, velük. Anya vagyok, feleség vagyok, családban élek. És minden rendben is van, megúsztuk a nagy nehézségeket. Van mit enni, szeretjük egymást, a fagylalt hideg, a sör langyos, a csirkeszárny forró. Nyáron nyaralunk, évzáróra csokrot viszünk, a trotechnikus, az mindig Elek.

Minden működik. Egy szavam sem lehet. Szépen élünk, nyírjuk a kertvárost.

Egy baj van, hogy folyamatos stresszben élek, és rossz fej lettem.

Számonkérő, sose lelazulós. Tervezgetős, aggályos. Már majdnem elalszom, de valami parancs lerángat az emeletről, mezítláb — a gyerekeimre rászólnék ezért — osonok a hűtőhöz.

De hát én takarítom a kőpadlót olyanná, hogy nem is lesz koszos a lábam.

Hogy van-e tej. Nekik. Reggelre.

Nehogy ne legyen.

Van. Valamennyi.

Apjuk édesdeden horkol. A kisszobában. Rácsukom az ajtót.

Visszafele legóra lépek. Iktatom: másnap komoly rendrakás, nincs apelláta, ott fogok állni, míg elrakják. Egy-kettő. Kész legyen.

Pisilni se megyek addig, nem érdekel.

Kattog az agyam: az oltási könyv? Kell a táborba. És felhívni azt a doktornőt, aki tudna valamit kezdeni talán Réka ekcémájával.

Erre alszom el.

Régen selyemfüvű rétekről fantáziáltam álomba merülés előtt. Olyan tájakról, amelyek Firenzében őrzött festmények hátterében sejlenek fel. Nagy ménről, vágtat velem, enyém a világ. Duzzadt izmú karról, amely úgy ölel, hogy mozdulni sem bírok.

Régen voltak gondolataim, volt véleményem.

Ma végrehajtom azt, amit a világ elvár. Hogy ne legyen baj. Hogy lépést tartsunk. Hogy ne az én gyerekem legyen az egyetlen. Hogy ne szégyenüljek meg. Hogy elmondhassuk: mi is vittünk süteményt az iskolanapra.

Hullafáradtak a gyerekeim. Abban támogatom őket, hogy rossz érzéseiket elhallgattatva engedelmesen menjenek naponta a vágóhídra. Minden nap szakszerűen levágnak róluk valamit. Itthon nyűgösek, stresszesek. És hajtogatják az osztálytárstól tanult sunyi, előnyszerzős, szülőátverős hülyeséget. Igen, engem is nyaggatnak. Vegyek ezt, vegyek azt.

Mindent megveszek végül. Illetve, előbb apával veszekszem miatta.

Aztán végignézem, mivé válnak a tárgyak.

Már a kicsikkel is meg van mérgezve az egész. Úgy tesznek, mint ha minden azért lenne, ab ovo, a tojástól, melynek héja még a fenekükön, hogy nekik jó legyen. Nekem ez a dolgom, és én ezt élvezzem. Én vagyok anya. Kicsit megvetett vagyok akkor is, ha üzemszerűen kapargatom a mosdókagylóból a fogkrémpöttyöket, de akkor legalább ártalmatlan. Igazán rossz fej akkor leszek, a szájhúzás, nyűglődés és játszma akkor jön, ha megmondom nekik, hogy ezt most ti csináljátok.

Magamat kímélem, hogy néha kicsit maradjon erőm saját jófejségeimre, de akkor rossz fej vagyok velük. Vagy csinálok mindent, jó fej anyaként, és belerepedezem, -szürkülök.

Hisztiket kell kicseleznem, előre, preventív magatartással, okosan. Aknákat kerülgetek. Határokat szabok. Előre szólok, csak akkor lesz torta, dévédé, kalandpark, ha… Sose pontosan teljesül az, amit ettől remélek. Valamicske, rá lehet fogni. A lakásunk tele van olysmivel, amitől óva intem őket. Állandóan óva intek. Tévé. Édesség. Kenyér. Nyomkodós kütyük. A böngészőben az előzmények. Meggylikőr, a múltkor Patrik megkóstolta, és ízlett neki. Meggylikőr, istenem, tizennyolc százalékos alkohollal, és Patrik csak most lett hat.

Utolsó, jóleső falatokat teszek nekik félre, nehogy már megegyem az összeset. Viszont megeszem összedúlt, túlkakaózott maradékaikat. Anya hízlik.

Taknyos, fülembe nyüszítős gyereket cipelek. Ha volna izomzatom, ha eljutnék edzeni, jól bírnám. A pólóm mindegy, az lehet taknyos, nem hordhatok én dizájnos, újszerű cuccokat. Cipelem. Azért csinálja. Persze, gyerek. Fáradt. Fáj neki.

Egy rom vagyok. Rommá lettem. senki se cipel, senki se ölel, nem hallgat meg.

Apa megfogta a kezem, úgy jöttünk ki a fogadóóráról. Mióta nem…? Fogadóórára járunk együtt, nehogy Léna négyest kapjon? Apa, mi is a keresztneved, hová lettünk…?

Nem vagyok jó fej. Ébernek kell lennem, nem lazulok le. Lelazulhatnék, de akkor… akkor kitörne a káosz.

Apa is ezt várja tőlem: tartsam a frontot, legyen rajta a szemem mindenen. Nem is várja, csak tudja, hogy ez van, sőt, nekem ez fontos. Én ilyen vagyok, ez a dolgom, ezt tartom fontosnak. Hova lett, akibe úgy beleszeretett? És ő, ebben a félrecsúszott pólóban, ahogy ott hever? Én ezt az embert nem szeretem. Ez az ember rossz fej, és tőlem várja el, hogy az én rosszfejségem árán mindenkinek kényelmes legyen. És néha megkérdezi: mitől vagy olyan ideges? Ő jó fej. Vele lehet felszabadultan hancúrozni. Ő megengedi, amit én nem…

Ő is tőlem kér nyűgösen, a laptopja elől “valamit enni”. Kap. Jót és finomat. De nem vagyok jó fej. Sóhajtozva mászkálok, elmélyült orrgyöki ránccal.

Mi lenne, ha nem adnék? Mi lenne, ha megéheznénk, és együtt főznénk? Mi lenne, ha ő főzne nekem?

Nem szeretetből ölelek, nem izgatott meglephetnékkel kavargatok a tűzhelynél, nem azért szervezek programot, mert miért ne mennénk el oda is, de jó. Azért öltöztetem és sürgetem, mert be van fizetve. Azért nyomasztom fél kilencig a munkafüzet fölött, hogy Vali néni elégedett legyen. Azért főzök, hogy ne üres zsömlét egyen, meg csipszet, amit a szülinapjára hoztak a kis barátai. Azért takarítok, hogy előttük ne legyen ciki a lakás…

Én azt hittem, ha jó a mosógépem, ha van mosogatógépem, ha van kocsim, zsebkendőnyi veteményesem, majd minden könnyebb lesz. De csak a feladat, az intéznivaló lett több. Szerelőt hívok. Olajcsere. Nem láttad a morzsaporszívó jótállási jegyét? Már nyavalyogni sem illik, hogy a mosónők korán halnak. Hát ott a hiperszuper mosógépem! Minden szennyes rámmarad. Egész nap ruhát hajtogatok. Léna AZT a pólót akarja felvenni, amit a táborban festettek, és én feltúrok érte mindent. Hogy jó fej legyek.

Léna nem örül. Csak felveszi a pólót. Nekem elment a fél délelőttöm vele.

Én értem, miért megy el Nóra. Én értem, miért hagyják ott az egészet, értem Anna Kareninát és Bovarynét. Felmondtak.

Nekik mosógépük se volt.

*

Én, Gerle Éva, aki nem így él, fogadom, hogy mostantól (ahogy eddig is, csak már értem) az anyaságom, az egész életmódom, minden döntésem azt fogja szolgálni, hogy azokkal, akiket szeretek, jó fej tudjak maradni. Igazán, szívből. Megteremtem ama feltételeket, hogy ne érezzem magam agyonterhelt kifosztottnak. Így éri meg. Nem leszek áldozat, nem leszek végrehajtó, nem leszek szájbeharapó zokniszedegető. Sem össze nem szedem, sem rá nem bírom pedagógiának gondolt erőszakkal, hogy szedje össze ő. Nem szedi. Zokni a földön marad. Kupi van. Szeretjük egymást. Hisznek nekem. Nem érdekel a többi.

Jó fej leszek. Akkor is, ha ez súlyosan ütközik azzal, amit a külvilág elvár.

Itt az uborkakovászoló hőség. Kerthelyiségek és tópartok, lenge ruhák, farmersortok és ujjatlan felsők. Csak úgy káprázik a szem a nagy fényességben, el vannak veszve, azt hiszem. Nagy gyötrelem ez a férfiembernek! Dekoltázsok, lebarnult combok látványa ingerli, és több hónapra prolongálják a gyötrelmet. Már a villamoson sem lehet nyugodtan ülni, és próbálj csak elmenni egy szórakozóhelyre… (Azért, ahogy nézem, mégis mennek.)

Ezt itt egy magazin- és blogklisé. De hallottam már élő embertől is. Legutóbb az érző szívű Pash Cutter blogján olvastam (tudjátok, aki ízlésesen felrótta nekem, hogy egyedülálló anya vagyok, ráadásul lányom is van). Hogy nekik milyen nehéz, hogy a nők, a testrészeik így kint vannak, és ez mennyire hat rájuk. Hogy a nők direkt úgy öltöznek, hogy őket ingereljék, egyszerűen minden határon túlmennek ezzel, és hát ne csodálkozzanak, ha… “egy fizikailag is erősebb férfi nem lesz úriember”. Ha bámulják őket, ha tisztességtelen gondolataik lesznek, ha, felhívásnak véve a nő kinézetét, közeledni próbálnak. Nagyon hamar megy át ez a nők felelőssé tételébe: miért olyanok, miért “csinálják” ezt (léteznek, formás a testük, nem fedik el a testüket, felszabadultak.) A nő igazodjon ahhoz, mi “túl” szexi, ne szerezzen izzasztó perceket a férfiaknak, ne “gyötörje”, hogy majdnem, hogy megmutatja, de nem adja (???), mert “tudhatná”, ez a látvány mit vált ki belőlük. És persze a lenge vagy a szűk ruha őneki szól, a szegény éhes férfinak, és minden férfinak, nem ám egyvalakinek, és nem is az illető önkifejező viselete vagy időjáráshoz illesztett öltözete, dehogy. Minden arról szól, minden azért van. És nem ám szemgyönyörködtető élet- és örömkinyilvánítás, urban style, szép testek jó ruhákban, kulturális kód, hanem veszélyes, manipulatív kínzás, direkt hatalomkiélés!

Hát igen, aki folyton a szexre gondol, annak arcpirító lesz egy-egy csomó is a fenyőbútorban. Ha minden onnan van nézve, akkor az egész világ nedvektől és szándékoktól ragacsos.

Vagy legyen, mondja nekem egy másik férfi, de akkor adja, de gyorsan, hiszen a kinézete üzenet, felhívás keringőre. Vagy nem?

Nem.

De hát akkor miért csinálja?

Hideglelős ám ilyesmit egy deklaráltan és áhítatosan katolikus, és egyébiránt nem is buta férfi blogján olvasni. Bár azt tudjuk, hogy neki nem tiszta sem az agya, sem a szíve. És nem csak a katolikusokra olykor jellemző élettagadó bigottság., bűncentrikusság miatt. Kifejezetten gonosz néha a mi boszorkányvadászunk.

Az az érdekes ebben az egészben, hogy bár a divat mint női fennhatóság van kijelölve, kulturális értelemben nem a nők találták ki, hogy így öltözzenek. Igen, szexualizált a kinézetük, mert szexualizálták őket (a szexualizált szó hozzávetőlegesen tárgyiasítást jelent, tehát azt a folyamatot és állapotot, hogy valakire úgy néznek, mint objektumra, mégpedig elsődlegesen szexuális aktusra, vágybetöltésre alkalmas objektumra, nem pedig úgy, mint egy saját ízléssel, akarattal rendelkező, tiszteletre méltó, mihozzánk, a definiálókhoz hasonlatos szubjektumra). A szexualizáltságban sokan tevőlegesen részt is vesznek, pontosabban: azzal korreláló módon jelennek meg, nincs ellenükre vagy nem ismerték fel, hogy ez, ami történik, tárgyiasítás, tehát tudatosan, célszerűen öltöznek az adott társadalomban szexinek számító módon. Hogy miért? Például mert ez jelenti az igazodást közegük, kortársaik vagy közvetlen környezetük normáihoz, és mert aki kilóg, az szankciókat kap: nem veszik észre, nevetségesnek tartják, vagy leprűdezik.

De ez mindegy, mert aki szexualizál, tárgyiasít (és esetleg egyes nőket, a “feleségnek valókat”, “tiszteletre méltóakat” ettől valóban vagy látszólag megkíméli), azok nem a nők, és ez a jelenség minden patriarchális társadalomban létezik, a nők nem tehetnek ellene, úgy értem, maga a tárgyiasítás folyamata ellen érdemben semmit. A többi, hogy konkrétan mi számít kihívónak, túlzónak, relatív részletkérdés.

Ahogy az előbbi linken olvashatjátok: a “kurvás” vagy enyhébb változatban, “provokatív-felkínálkozó-kihívó” minősítéssel nem az a probléma, hogy kiket sorolunk e körbe — ezen napestig elvitázhatnánk –, hanem az, hogy maga a kategória léte elfogadhatatlan, mert azt sugallja, hogy vannak olyan nők, akik arra valók, és velük olyasmit lehet megtenni, amit egyetlen humán lénnyel sem lehetne egy igazságos világban, de úgy, hogy eszébe sem jutna senkinek, semmiféle tradícióra vagy hormonra vagy törvényszerűségre vagy filmszakadásra hivatkozva. Nem, nem kurva az, aki másodlagos nemi jellegeit láthatóvá teszi vagy kihangsúlyozza — egyébként mindannyian ezt tesszük többé-kevésbé, ilyenkor érezzük magunkat csinosnak, ilyenkor mondják ránk is, hogy de jól nézel ki! –, és nem kurva az sem, akinek sűrűn váltogatott partnerei, nem feltétlenül lélekdús, esetenként alkoholban fogant szexuális élményei vannak. Lehet felszabadult szexualitású nő, lehet érdekvezérelt és lehet traumaáldozat. Maga a kurva, kurvás kategória elfogadhatatlan.

Hogy mi szexi, mi nem, mi számít feslett kinézetnek, azt mindig a férfiszempont, a férfiérdeket szolgáló intézmények és hiedelmek döntik el. És ami hátborzongató: a férfiigény. Sok férfi bárokba jár, szórakozóhelyekre meg strandra, hogy női testeket láthasson, neki igénye, hogy lenge ruhás nőket, nagy, meztelen bőrfelületeket nézhessen, a közelükben legyen. A pornó sem más ebből a szempontból. Tehát vannak olyan férfiak, akik igénylik ezt, gyönyörködteti őket (és persze teljesen biztosak abban, hogy a látvány nekik szól, értük van, és ez néha így is van). Más férfiak, vagy akár ugyanazek meg, miközben kocsányon lg a szemük, ugyanezért a kinézetért hibáztatják a nőket (“szörnyű, hogy manapság…”), erkölcsileg ítélnek, és ebből elég hamar jön a “ne csodálkozzon”, vagyis a felelősség áthárítása és a degradáló minősítések, a verbális zaklatás, a molesztálás vagy akár a durvább erőszak legitimálása.

Mert hogy? Mert hogy a férfi nem tud felelősséget állalni a saját gerjedelméért.

Sokan mondják, gondolják, hogy milyen teher ez a sok “félmeztelen” nő látványnak, de nem mindenki. Van, aki a reakcióját magánügynek tartja, mint valami fóbiát vagy rossz szokást, nem áll elő azzal, hogy “ez természetes”. És nem is minden férfiban motoszkál ez (hogy ők mit kapnak, ha ezt megtudják róluk, az se valami skandináv diadalmenet). Titkon sem érzik ezt, vagy csak ritkán. Még csak nem is a melegekre gondolok: nem minden heteroszexuális férfi van így vele. De ez a norma, és ezt jelenti a rape culture: jogom van hozzá, a nő a kihívó, nekem a nehéz és az én problémám számít ( = a nőhöz jutás), mert én vagyok a férfi, valamint a nő egy dimenzióra (szexus) való szűkítése.

Persze, bizonyos látványok bizonyos emberekben erős reakciókat váltanak ki. Ki tudja? Csak vicces filmekből tudjuk, hogy van olyan lábfetisiszta aki egy kopogó cipő képzetét, hangját és a hozzá tartozó nőt nem tudja kiverni a fejéből. A többséghez tartozó, “normális” orientációjú, ép férfi az, akinél ezt a közeg elfogadja természetesnek, bocsánatosnak. Mások, például egy erősebb drive-jú leszbikus, vagy mondjuk egy fogyatékkal élő férfi igyekszik ezt titkolni.

Akik ezt biztosan átélik: a frusztrált, a szexualitást a helyén kezelni nem tudó, nem túl vonzó férfiak.

Van, aki kevésbé ingerlődik a női testrészek látványától, nem ezt érzékeli az emberből.

Van, aki csak akkor ingerlődik, ha tartósan nem jut nő közelébe. Ők hajlamosak ideológiát kovácsolni, hogy ezt a kínzó érzést, a megfosztottságét valahogy kezeljék, azt, hogy noha férfiak, nem, nem tehetnek meg mindent, sőt, bunkónak és nevetségesnek számítanak, ha nagyon látszik, hogy mennyire csorog a nyáluk.

Van, aki ingerlődik fiatalon vagy élete egyes szakaszaiban, de mondjuk megvakul, amikor olyan párkapcsolata lesz.

Te vagy a felelős az ingerlődésedért. Te vagy a felelős azért, hogy az akármilyen feltörő testi vagy félig testi, meg a lelki késztetéseiddel mihez kezdesz. Kovácsolsz-e belőle ideológiát, mások ellen fordítod, vagy teszel valamit azért, hogy emberibbek legyenek a megnyilvánulásaid, személynek érzékeld a másik embert, emberszámba vedd azokat is, akik nem szexuális célpontjaid, és képes legyél általános, szexfüggetlen barátságossággal létezni a világban.

A minap, sőt, a minapában megkérdezte egy kedves ismerősöm, hogy én minden egyes lovagias, vagy pontosabban: patriarchális keretben előzékenykedő férfinak elmagyarázom-e a feminista és emberi jogi elveket. Szoktam-e figyelmeztetni őket arra, hogy önálló lény vagyok, nem kell engem gyámolítani., rámutatok-e a problémára. Deklarálom-e, hogy új típusú nő vagyok.

A kérdés okos és árnyalt. És, azt hiszem, nem vagyok teljesen új típusú nő. Vagyis, többféle szempontom van.

Többféle szituációt átéltem, és különbözőképpen reagáltam.

1. Az ismeretlen férfi nagyon készségesen, de lebbenő hajamnak szóló módon ugrik, hogy felemelje a tartóra a biciklit a fogason, vagy leszálláskor segítsen kikanyarítani az ajtóig.

Ezt visszautasítom, kedvesen, de nagyon egyértelműen. Egyébként sok más lány is fogasozik, és mind elvan a saját, az enyémnél esetenként jóval nehezebb biciklijével, szóval nem magányos protestbringásnő vagyok. Azért nem fogadom el a segítséget, mert adok magamra: amíg járni bírok, és nem vagyok terhes sem, az ilyen rutinfeladatokat magam intézem, sem valódi, sem eljátszott kedvességből nem kérek segítséget, ember vagyok, kompetens, a nememnek itt semmilyen szerepe nincs. Nem szeretem, ha olyannak gondolnak, aki a saját biciklije ügyeit nem tudja megoldani.

2. Ügyvédem, az 50+ galambősz férfiú rutinosan kedvesnek szólít és kabátfelsegít, együtt trolizunk, leültet.

Hát, ez nagyon érdekes, mert hiába a jogi diploma és rutin, azért voltaképpen mégis az ügyfél az úr. Vagy csak túlságosan skandináv lettem, meg tudja is rólam, hogy értem a jogot valamennyire. Nem érzem magam alul eleve sem, meg ezektől a gesztusoktól sem. Ő úriember, őszintén kedvel is, és el sem tud képzelni más világot, fagyöngy ülésvédő van a kocsijában, a cigarettája szűrőtlen, és fittyet hány a tilalmakra. Belekalkulálom, hogy kedvességből mondja, csinálja, az őáltala ismert keretekből ez következik. Nincs értelme elmagyarázni, kötött formák vannak. Elvégre a disztichon sem valami korszerű, na de episztolát írni neccesse est.

3. Fiatal sztárkolléga, másik jogterület, ő engem drágának hív. Ez már jópofiból van, és világos hatalomdeklaráció: a hozzáértőé a laikus, a sztáré a közember és a férfié a nő fölött. Nem nagyon töprengtem, hirtelen kezet nyújtottam neki: akkor áll az alku, mostantól én is drágának szólítom, és maga minden látogatásomkor, már a kapucsengő megszólalásakor Illy kávét főz nekem. Meglepődött. Nevetett. Kicsit érvelt. Belement. Minden egyes drágánál kifejezéstelen arcot vágtam, és valamivel később visszadrágáztam. Kávé mindig volt, ez neki belefért, nem érezte magát csicskának tőle, eltette magának, hogy én is kávérajongó vagyok. Egyébként más területen, a munka lényegét illetően nem tartotta a szavát, elváltak útjaink. Nagyon meg volt döbbenve, neki még nem mondtak fel. De tényleg nem csinált semmit, mert ő nagyon elfoglalt. Kicsit fölényeskedett még velem az utolsó beszélgetéskor, hagytam, előbb szabadulok. A pénzt nagyon határozottan visszakértem, némi tiráda után visszakaptam. Asszem, vele azért csináltam ezt (vagy talán ő is velem), mert köztünk, az előző esettel ellentétben, nem volt szeretet.

4. Kedves régi ismerős, idősebb férfi az ajtóban előreenged.

Megyek előre, eljátszom a szerepemet. Őt így nevelték, kedvel engem, esetleg a seggemet nézi, hadd nézze. Később, ha ilyesmi szóba kerül, beszélek neki arról, hogy ezek a nemileg megkülönböztető gesztusok miért problémásak. Hogy az ilyesmi árnyékában mindig ott van a férfitöbbletjog, és hogy vannak nők, akikkel nem viselkedünk így, mert ők nem érdemesek. Bár demokratikus társadalmakban talán előreengedik a prostituáltat is, meg a tahiti takatítónőt. Még demokratikusabb társadalmakban pedig nincsenek prostituáltak, és mindenki maga takarít, vagy legalábbis a saját országában.

5. A szerelmem.

Vele minden tradicionális, ő cipelje csak, vegye ki a kezemből, fitogtassa az erejét, hívja fel ő a kicsit link asztalost, és csókoljon kezet is. Klasszikus kosztümös koreográfiát játszunk, mindketten élvezzük. Titokzatos vagyok, ő a kezdeményező. Ő beszél csúnyán, ő irányít. Az a szép, hogy nem elvárás, maga csinálja, és én őszintén vagyok hálás és érzem magam gyengébbnek, ami, legalábbis fizikailag, okvetlenül igaz. Egyenlőtlenség fel sem merül, sőt, van is valami Stanley-Stella dinamika a kapcsolatunkban, csak beleállunk abba, ami ismerős. Egyébként sokat beszélgetünk az egyenlőségről, és komolyan is gondoljuk. Mint valami strucctollas kalpagot és kínai legyezőt, akár ezeket is megengedhetjük magunknak. De hiszen tényleg jobban tudja. Tényleg okosabb nálam. Néha kilépünk ebből a varázslatból, én tanítom helyesírni.

Én ezt megúsztam.

Azt hiszem.

Mit is? A rossz fej pengeszájúságot, amilyenné jelen házasságfelfogásban a nők lesznek, azt én megúsztam. Vagy nem akartam, felismertem hamar, és ezért minden erőmmel elkerültem? Vagy nem úsztam meg és el se kerültem, én is ilyen lettem, és még az is fokozta a kínjaimat, hogy tudtam, hogy rossz fej vagyok, és nem akartam rossz fej lenni, és tudtam azt is, hogy a rosszfejség a kapcsolatot is rontja?

Mert az ilyen nőknek szar.

Van két ember, fiatalok, szépek, igazán egymás szemébe néznek, és az egyik — a nő — mégis azt érzi, nem elég ennyi. Ahogy az évek telnek, a gyerekek nőnek, sok a feladat, egy kicsit erodálódik az ígéret, az összetartozás, a biztonság. Mások példájából is okulva azt gondolja a nő: ő nem akarja úgy végezni, nem akar gyanútlan lenni. Észre akarja venni a jeleket. A kifelé nézés, kifelé menés jeleit.

Szereti a férjét és a férje is szereti őt. Szeresse csak! Erős, igaz kapcsolatot akar, deklaráltat. Tartsanak ki, legyen neki ő elég.

Azt látja, hogy másoknak nem elég a partnerük. Hogy másfelé néz a többi férj.

És a félelemben, hogy az övé ne nézzen máshová, hogy már az első jeleket is észrevegye, vagy épp egy nehéz tapasztalat után, rossz fej lesz.

Többféle stratégia van, hogy az ember lánya ne legyen megalázott. Van, aki nem néz oda, jóhiszemű, és ezt a vakságát óvja, és elvan ebben. Akinek, mint például nekem, három bátyja van, az a sejtjeiben érzi, mi mit jelent, és nőkről mi mindent szokás mondani. Mi odanézünk, tudjuk, azt is tudjuk, hogy amikor tudjuk és szóvá tesszük, milyennek hathatunk: ne féltékenykedj, drágám. Van a laza, a vállvonó, maga is harsányan poénkodik azon, ki tetszik épp a férjének, “hosszú pórázra engedi”, mert jobban jár így, mint ha hazudnának neki, és az is lehet, hogy belekalkulálja a harmadikat, és tényleg nem bánja, meg az is lehet, hogy a játék nem háromszemélyes, van ott egy negyedik is, egy férfi, és nem csak nézés, hanem szeretés, még az is elképzelhető, hogy mindenki jól van ebben a helyzetben (csak abban van valami gyomorforgató, ahogy némely ilyen nő gusztálgatja a nála fiatalabb nőt, netán tanácsokkal is ellátja, “ne feledd, Endre szex után mindig rágyújt”).

A bajmegelőző típusú, férjét őszintén szerető nő, aki a bejegyzés témája, ki akarja cselezni a csapdákat. És ettől lesz rossz fej. Éber, gyanakvó, kicsit mindig piszkálja ez a dolog. És komolyan kínlódik. A neki rosszat nem akaró, sőt, róla tudomással sem bíró nőkkel, akik esetleg a férj által nézhetők, ellenséges. És egy kicsit nevetséges is, mert annyira nyilvánvaló, hogy miért csinálja. Megjegyzéseket tesz más nőkre. Legyen neked elég, aki én vagyok, azt sulykolja. Nekem elég, mondja a férfi, nem is érti, mi a gond, ő nem is néz sehová, nem akar ezen veszekedni. Vagy épp érti, mert néz, de hát nincs abban semmi, vagy van abban valami, sőt, egészen cinikusan, hazudozva csinálja, “hisztizik az asszony”, “féltékenykedik”, de hagyják már őt békén, hadd nézzen vagy járjon vagy bármi. Arra ez a férfi nyilván nem fog akarni rálátni, hogy a kellemes nézelődés jogában, a félflört jogában, a megcsalás jogában, a “sima szex” jogában, ami “nem számít”, de ami nélkül, sőt, aminek a sorozatos megszerzése nélkül mégsem élet az élet, abban, hogy “a férfiember már csak ilyen”, mekkora szerepe van a hatalomnak: ő mint férfi megteheti, részéről nem csalárdság. Csak hát ügyesen kell…

Meg még annak is van szerepe, hogy ez az egész tartós, monogám, előre megígért, “oda se nézhetek, mással nem is beszélgethetek” fajta “hűség”, a birtokviszonyként és nem szerződésként felfogott elköteleződés, amit nem az tart össze, hogy a másikkal jó, hanem hogy együtt kell maradni, meg esetleg az, hogy ennek a kapcsolatnak jónak kell lenni, és akkor erőlködésszag van, és szinte mindig a nő akarja jobban, ez az egész koncepció, a trükközés, elfojtás, elhallgatás, az olykor a szenvedő által sem felismert szenvedés, a bizonygatott “mi aztán olyan szépen élünk” és egy igaz pillanatban, a megfelelő embernek elsírása annak, hogy mennyire nem, hogy ez csak a látszat, hogy évek óta nem, semmi sem, hogy haza sem akar menni, mindig “dolga van”… ez az egész, amint annak ezeregy jelét látjuk ismerőseink körében, zsákutca, tévedés, irreális, csupa akna terep, sürgősen felülvizsgálandó, kitakarítandó.

Volt nekem egy kollégám, épp csak látásból-kolléga. Később, évekkel a közös munkahely után úgy kerültem vele újra kapcsolatba, hogy netes hirdetés révén vettem valamit, és kiderült, ő az eladó. A terméket házhoz is szállította, és behozta, és én nyomtam neki egy kávét, és még beszélgettünk. Jól beszélgettünk, szimpátia volt, jé, milyen rég…, és hogy ez valami tilos terület, azt abból tudtam meg, hogy megszólalt a telefon, a kocsiban kint ülő feleség megelégelte a dolgot — én innen tudtam meg, hogy ő is jött, és így ismertem meg végül, kimentem, kezet nyújtottam, de addigra az egész el volt rontva, szemrehányásszag volt. Utólag azt gondoltam, szerencsésebb lett volna, ha együtt jönnek be és hármasban kávézunk, csak hát a gyerek is velük volt, és aludt. Éreztem, hogy nekem bűntudatomnak kéne lenni, hogy itt az ő férjével kvaterkázom, de nem volt, általában átlátok a játszmákon, és kifejezetten megörültem, hogy a termék eladója, akinek fizetek, és akiben megbízom, érezhetően jó ember. És azóta se találkoztunk.

Később a férfival facebookismerősök lettünk, még később pedig, eléggé meglepett, a feleség is bejelölt. Még később néha cseteltünk a férfival. Innen tudtam meg, hogy enyhe válságtéma vagyok. Az a bloggercsaj, sistergett a feleség, ezt megemlítette nekem egyszer a férfi, nekem tágult a pupillám, mit ártottam én neki, mit képzel belém?

Átéltem, hogy én nem is kellek ahhoz, hogy veszélyes nő legyek. Egyébként meg irtó kedves tőlem, hogy így idealizálom a házasságukat, ahogy a fenti bevezetőben…

És még később valaki, egy nő, egy facebookon kifejtett véleményemre ellenséges indulattal kommentelt, és volt egy jelentős tábor, nagyrészt ismeretlenek, de ismerősök is, akik nem érveltek és nem is nagyon akarták érteni, én mit mondok, viszont nem voltak restek, és szarrá lájkolták a népszerűen hangzó, ám engem betámadó és rosszhiszemű válaszkommentet. És a feleség, akire én nem gondolok, aki semmimhez soha hozzá nem szólt, soha velem nem örült, hanem — láthatólag — megfigyelési céllal jelölt, és aki nincs jelen a tudatomban, és akitől én nem akarok és nem is akartam soha semmit elvenni, a lájkolók között volt. Minek is vannak nekem ilyen ismerőseim, gondolta Éva, de aztán hagyta az egészet.

Jó, hát nézzük meg ezt máshonnan. A nekem fontosakra, szerelmeimre és jelöltjeimre az én közeli barátnőim a jelenlétemben is igen mohón, az említett esetnél sokkal mohóbban voltak képesek rávetni magukat, több esetben azonnal irány az ágy. És fájt és levontam a konzekvenciát: inkább arra haragudtam, aki nem érzékelte, hogy mire megy ki a játék, de persze a nőre is haragudtam, és általában úgy reagáltam, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot. De hogy én ebben dagonyázzak, hogy én mindenféle narratívákat szőjek, hogy mindenki lesben áll és az én partneremet akarja, na, nem.

Nincs kedvem már a férfiakat taglalni. Bár a tisztes feleségek borzalmas képmutatásáról többször írtam már, sajnos, itt bicsaklik ki a feminista szolidaritásom is, hiszen ők egy mindenestül patriarchális érdeket védenek előlem (a házasság épségét, aki pont azt nem is akarom és egyébként, mivel nem hiszek benne, ls a képmutatás melegágyának tartom, különösebben nem is tisztelem. De régebben kielemeztem a férfiakat, hogy ők a gázok. Ma már nem várom, hogy ha én jól érvelek, akkor ők majd, pláne hirtelen, jól elszégyellik magukat és nmegváltoznak. Sokkal inkább azt nézem, merre van útvonal, ahol még haladni lehet, hogy ne fájjon, hogy méltón létezhessek, játszmák nélkül.

Akkor már inkább elköteleződős partnerem se legyen, hacsak csoda nem történik. A másféle csalódás könnyebben túl is élhető. Mert én is ilyen lennék, én se lennék nemesebb. Engem is elgyengítene és rossz fejjé tenne az a helyzet, hogy én döntöttem és én alkatilag nem vagyok poligám és nem nézek másfele, mert elemien tisztességtelennek találnám, ő meg nem döntött, és nézeget, őneki szabad úgy is mindent elfogadni tőlem és el is várni akár, van képe, úgy is, hogy nem döntött igazán mellettem, illetve — a feleségek szörnyű bizonytalansága –: sose tudhatom, hogy ami történik, micsoda, történik-e valami, és ami történik, az erodálása vagy felrúgása-e a közösnek… vagy annak, amit én kettőnk konszenzusának gondolok, vagy amit az ő döntésének gondolok, vagy esetleg meg is változott az ő eredeti döntése. És ahogy az évek telnek, nekem is egyre fájóbbak volnának a Verhetetlen Fiatalabb Nők, ugye (mintha ez önmagában jelentene bármit), hogy a mi történetünk, a nagy, az igazi egy felvillanyozó pillanatért, óráért, hónapért így megrongálható. És én nem akarok bűntudatalapú kapcsolatot sem, nem akarok “nem rúgom fel” kapcsolatot (ami nem jó, az nem védendő érték), rám nézzenek szomjasan, és ha nem néznek, akkor ne legyen nézés és kapcsolat. Nem akarok kiszolgáltatottságot, aggodalmakat, bujkáló rossz érzésekből terebélyessé sarjadó rosszfejséget, nem akarok egyfoma mondatokat, ismétlődő helyzeteket, te is, fiam, Brutus.

Többek között ezért nem hiszek a házasságban vagy a nagy ígéretekben. Ez mint intézmény egy komplett nagy tévedés, pedig sokat dolgoztak rajta, biztosan összeütöttnek hiszik, vastag a bevonat, és mégis sok a repedés, omlik összefele és a talajvíz is jön fel, és én nem szeretem, nem hiszek benne. Majdnem mindenkin, az igazán jó fejeken is ront az, ha többéves kapcsolatban “megállapodik” (embervoltunk lényege a mozgás), az meg biztosan, ha garanciákban hisz, ha sikernek éli meg, hogy ő házasságban él, és ha mások fölött a -névoltból adódóan morálisan fölényt érez.

…bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár

és félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.

A házasság mint intézmény nem kalkulál a mindenfélével, a változásokkal, azzal, ahogy a legjobb élni: mindenféle változó emberekkel folyamatos, eleven interakcióban, kávézókban ottfelejtődve és — igen — egyes esetekben érzékileg is megérintve és megjegyződve, és néha kapcsolatba is keveredve. A legjobb, legtisztább ember is gyanakvóvá, játszmázóvá tud zülleni benne, és a legforróbb, legtudatosabb legemberpárszerűbb kapcsolat is megsínyli ezt. Éltem házasságban, és hittem benne, mégpedig nagyon komolyan, és nem az én döntésem volt, hogy vége lett, és nem is az övé, és itt és most, nagyon sajnálom, de nem mondhatok mást mégsem.

*

Már megint ellenszenves vagyok: én vagyok az, akivel szívesen kávéznak és nem az vagyok, aki a kocsiban és a hőségben a gyerekkel szív, és én érzem magam elegánsabbnak őnáluk, pedig én csak nem akarok ilyenné válni, és nem kérem és nem várom el annak a helyzetnek az előnyeit sem.

És most jön két bekezdés, amit igen kevesen fognak érteni, de nem baj az sem. Többen kérték, hogy írjak arról, hogy érdemes-e nős emberrel kezdeni, mik a buktatók, mik a tanulságok, van-e egyáltalán jó kimenetele egy ilyen történetnek. Egy szerető, aki megbánta, küldött is egy vendégposztot, amelyben magáról őszintén vall, hibáit és illúzióigényét kíméletlenül elemzi, ugyanakkor más nők fejét, akik netán szeretőnek állnának, megmossa. Én viszont rendkívül ízléstelennek érezném ezt taglalni és mások helyett jobban tudni. Ez az a téma, amiről nem lehet általános érvényűt mondani, nem “siker” az, ha a férfi végül “minket választ”, én egyáltalán nem így tekintettem erre sosem. Ez az a téma, amiben csak nagyon kószán és távolról vannak törvényszerűségek, és hiába erőltetjük, hogy akként fogjuk fel, nem morális kérdés, hanem — leginkább — sors. Ne legyenek táborok, egymásnak szegeződő érdekek ebben sem, kalkuláljon mindenki azzal, mi minden létezik és mi minden lehető a házasságban és emberi találkozásokban, ne hibáztassunk, ne törjünk pálcát. Én a vonatkozó történeteimből ezt értettem meg, és képessé váltam nem játszmázni, nem firtatni, nem kíváncsinak lenni, nagyon világosan látni helyzeteket és önmagamat, és megtanulni azt, hogy nem minden azon múlik, hogy mit akarunk, mit határoztunk el, illetve az borulhat. És főleg azon nem múlnak fontos dolgok, hogy mi volna előnyös és hasznos és tanácsos, és nem is nagyon érdemes ezt magyarázni, hanem — már írtam — sors van, olykor döbbenetes fordulatokkal.

Van az a pillanat, az a szerelem, ami megéri, mindenen át, egyszerűen azért, mert ők az emberpár, és ez biztos. És van, ami olyannak tűnik, biztosan, és mégsem éri meg. És ebbe nem szólhat bele senki, de senki, itt hiába a morál(nak álcázott érdek). Ha olyan, ha te vagy az és neked ő az, akkor úgysem lesz kérdésed, nem más érdekét vagy a morálisan helyset fogod latolgatni, és nem lesz fennhatóság, bloggeri szó, akkor belemész, és akkor meg fogja érni, és nincs ellene apelláta. Egótréningből, unalomból, kicsike magányocskából vagy élvvágyból meg vagy nem fogsz belemenni — okosnak és méltónak képzellek téged –, vagy mégis belemész, illúzióid lesznek, és aztán úgyis keservesen megbánod, és attól sem menthet meg senki, de senki. A moralizáló tanácsadás, a mit érdemes, mit nem latolgatása, a más bevonása a legsajátabb ügyeinkbe értelmetlen és kisszerű is. Tudja az ember, amit tud, és az nem tartozik másra.

*

Na jó, nem egészen úsztam meg, Az én férjem egész életében szomjasan, nyughatatlanul kereste a szerelmet, az igazit, és ő maga úgy értelmezte, hogy megtalálta. Így lettünk mi egymásnak. Ami előtte történt, attól nem lett nőgyűlölő, viszont begyűjtött néhány “lehetett volna” élményt, nőt. Volt egy nő, egy régi vágytárgy, akinek időnként írt, és én nem értettem, hogy ha megvan a szerelem, akkor miért…? A halála előtt még kiment az onkológiáról, találkozott vele, utoljára, és utána elmondta ezt nekem, nagyon tárgyilagosan. Én csak nem értettem. Ma már, erősebb énnel, amely nem az ő kizárólagosságának függvénye, értem. És nem sajnálnám tőle, ezt se, semmit se.

Hol jelenik meg az én életemben az, hogy nőként elnyomott csoport tagja vagyok? Mikor, hogyan érzem én ezt a bőrömön?

Engem a többi dimenziómban meglévő előnyöm miatt sok minden megvéd, és én is abban az illúzióban vagyok hajlamos élni, hogy engem ez nem érint, én ezzel nem találkozom, nekem jó. Meg is bolondulnék, folyton ezzel a tudattal élni. Erős szeretek lenni, nem akarok félni.

Engem nem bántalmaznak az otthonomban, én nem élek anyagi függésben, nem használják a testemet, nem él a vérverítékes munkámból másik felnőtt, rám nem tesznek szemét megjegyzéseket, én nyugodtan végigmehetek lenge ruhában is az utcán, sötétedés után is. Általában, avagy eddig mindig.

Nekem nem kellett rokont ápolni és emiatt egyetemről lemaradni, én nem lettem lányanya, vagyis de, de mégsem, én méltó párkapcsolatban éltem és családban neveltem a gyerekeimet, amíg a sors engedte. Én tudom, hogyan írjak kérvényt, mi jár nekem, tudom, hol lehet kapni adalékanyagmentes mogyoróvajat, és azt is, mit mondjak a rendőrnek, aki megpróbál velem heherészve mint jó nővel, heteroszexuális gőggel összekacsintva beszélni (“van most ez a homokos felvonulás”). És ezért heves öncsalásban néha azt gondolom, hogy ez az egész, amiről pedig tudok, a nők elleni erőszak, ez nincs, már nincs, itt nincs, lehet azért valahogy élni, vagy nem annyira van, sőt, abba is hajlamos vagyok belecsúszni, hogy az, hogy másokat bántanak, engem meg nem, az valahol mégis rajtam is múlik.

No és valamennyire tényleg. Például, a helyzetem, az, ami félig adott, félig kivívtam, lehetővé teszi, hogy ne szoruljak rá mindenképp egy másik felnőttre. Mondjuk egy másik, pontosan ilyen helyzetű nő meg mondhatná azt, hogy a helyzetem kényszerít arra, hogy belemenjek egy kapcsolatba, vagy benne maradjak valakivel, akivel nem jó ugyan, de hát mivé lennék nélküle. Ugyanennek a függési-tartozási igénynek az érzelmi részét én önfejlesztve, sok belső munkával számoltam fel magamban, és ezért gerleéva olyan faj, aki alkalmanként intenzíven párzik, de nagyrészt magányosan, illetve kölykeit gondozva, elvonultan él. A mi országunkban a nők jelentős részének azért nyomorodik meg a lelke és az egész élete, mert belsővé teszik a rendszer üzenetét, a meggyőződést, hogy “valaki kell”, aki ott van nekik, hogy egyedül nem menne, egyedül lenni rossz, és védtelenséget, unalmat, szégyent jelent. És mivel a kínálat olyan, amilyen, és a társ vágya el is vakítja őket, ráadásul a patriarchális üzenetek illúziókkal vonják be a valóságot, méltatlan partnerekkel is belekezdenek, vagy a kiürült kapcsolatban is benne maradnak, és ez folyamatosan gyengíti, lehúzza őket, ront rajtuk, vagyis egyre messzebb kerülnek attól, hogy egyedül és boldogan is tudjanak élni.

A rendszerben kódolt egyenlőtlenség egyik látványos tünete, hogy bár meg tudnák állni a helyüket, el tudnák látni magukat, meg tudnának keresni annyi pénzt, amennyiből magukat és a gyerekeik felét (!) el tudnák tartani, a nők mégis úgy érzik, hogy nekik kell valaki, mégpedig együttélős valaki, és az egész életük abból áll, hogy ezt a partnert megtalálják, “megszerezzék”, és aztán, ha “megvan”, a partner — és ha vannak, a gyerekek — jóllétéről gondoskodjanak, és ezt az állapotot konzerválják.

Ez nagyon-nagyon szomorú mert függésalapú, áldozatalapú, és mert az élet ennél sokkal több, a párkapcsolat pedig méltóbb, teljesebb.

Ezért az egyik kiút ebből a helyzetből, amitől oly sokan szenvednek, hogy a nők megerősödnek, megtanulják látni magukat, a helyzetüket, érteni a folyamatokat, dönteni, vállalni. Igen, aki asszertív, aki nem hagyja magát, aki nem a mások által üresen hagyott hézagokban létezik bocsánatkérően, és aki ennek a tetejébe nő is, azt gyakran önzőnek tartják, erőszakosnak, és stigmatizálni és fenyegetni fogják. A vélemény, a kiállás, a nemet mondani tudás, az aktív szerep a reagáló létezés helyett gyanús, provokáció, “mit akar ez a nő”. Az engem ért netes erőszak elképesztő eseteinek jelentős része nem másnak szólt, csakis annak, hogy én nő vagyok, és nőként hogy képzelem, hogy így viselkedem (nem félek, nem bújok el, nem hallgatok el, nem engedek zsarolásnak, például).

Ez is azt mutatja, hogy nőként nem létezhetek csak úgy, a magam jogán, egy kicsit muszáj hagynom, hogy bántsanak, muszáj tűrnöm, illeszkednem, igazodnom, másokat szolgálnom, mert ha nem, gyanús leszek: kitalálják, hogy én vagyok az ellenség, a genderharcos domina. Hogy a blogom létezése őellenük van. Nekem fogják a kinézetemet szexualizáló szemüvegben, undorító megjegyzésekkel méregetni, és a szexualitásomról a legszemetebb dolgokat irkálni úgy, ahogy egy férfival soha, de soha nem tennék. Pedig a létezésemmel nem kérek és várok tőlük semmit, simán elférnénk ezen a golyóbison.

Én sokkal keményebb árat fizetek, ha külön, nyomasztás nélkül, a magam törvénye szerint élek, nem meglapulva, és amikor közel jön a próbálkozó, és hazudozik, akkor igazam és jogom tudatában visszaszólok. Akkor az én szavam számít bántásnak, mert mindenki más, főleg mindenki más nő lapítana és csendben sírdogálna. Ez az elvárás.

Na nem mintha nekem ez kedvem szegné, de hogy nem, az viszont nettóban az én érdemem és erőm.

De az is van, hogy elhatározom, hogy fölugrok Pestre — Pride-ra, valami langyos estében valami franciaintézeti valami utcabálra, meg edzeni egyet –, és igazán decens nadrágban és időjárásnak megfelelő, ám kifejezetten visszafogott felsőben és textilszatyorral állok a felhajtónál (stoppolok), és akkor elhajt mellettem egy fekete Seat, benne öt duhaj félmeztelen ifjú, és kiüvöltenek kórusban, hogy “kurvaaaaa”. És más ugyan nem üvölt ilyet, de annak néz mégis. Egyébként biztonságosan feljutok Pestre, valami ötven perc alatt összesen, és nem visel meg a fekete Seat, ingerült se leszek — “ilyen a világ” –, de mégis, ezt nekem üvölthetik, és én vagyok ennek kitéve, és ha férfi lennék, nem lennék.

Nem vagyok áldozat, nem is akarok áldozat lenni, áldozatnak lenni szar (emlékeztek, ki mondta ezt, melyik cikkben?), de akármikor megeshet, a temérdek külsődleges erőforrásom és személyes erőm ellenére, hogy ott állok egy helyzetben, minden nélkül, és csak az számít, hogy nő vagyok, és nőként fognak bántani. És ez bármelyikőtökkel előfordulhat, a legboldogabb párkapcsolatban és legnapfényesebb stájer jellegű utcán is. Mert a nők bánthatók, kényszeríthetők, ez a rendeltetésük. És ha nemet mondanak, ha nem hagyják magukat, ha szót emelnek, ha másképp döntenek, nem férfiakarat szerint, akkor agresszorok és bosszúállók, nyilván.

A zöld részt délben, a közzététel után másfél órával írtam bele, fontos kiegészítés.

Kaptam kommentben egy ilyen linket:

http://slatestarcodex.com/2014/08/31/radicalizing-the-romanceless/

Nagyon köszönöm, érdekes poszt. Haladó angol, meg hosszú is, de érdemes átrágni magunkat rajta, jó volt olvasni például a feminista Nice Guy TM témájú idézeteket, bár itt a posztban “a könyökünkön jönnek már ki a feministák” módra vannak tálalva, a magyar nyelvű közbeszédben ezek radikálisan új gondolatok, vagy inkább megfogalmazások.

Lejjebb, már a IV. részben van egy idézet Barrytől, aki 45 éves, soha nem élte át a romantikus szerelem élményét, és úgy érzi, egyre távolabb is kerül attól, hogy átélje. Erről ír, de nem akar panaszkodni, mert a “manosphere” nőgyűlölő beszédmódja ennek a lehetőségétől megfosztotta.

A szerző ezt vitatja, szerinte nem ez némítja el az érzékeny és árnyalt Barryt: a feministák régebb óta írnak a Nice Guy témájáról, mint ahogy a Google találatai szerint a manosphere  fogalma (a szó maga) a férfijogi mozgalomban megjelent, következésképp a feministák “kezdték”, és az, hogy Barry nem beszélhet a romantikus szerelemélmény hiányáról, nem a bután uszuló férfiak bűne, hanem a feministáké, mert ők taglalják évek óta az összes, párra nem lelő és erről mesélő férfit mint gúnyolandó “nice guyt”, aki valamiféle jognak fogja fel, hogy legyen neki női test vagy barátnő vagy feleség.

Szerintem meg mindegy, hogyan nevezzük, ha PUA, ha manosphere, ha red pill, a “nincs nőm, mind kurva” témájú kesergés és nőhibáztatás a netes nyilvánosság előtt régóta folyik, igen gyakran zaklatásszámba menő módon kommentelnek erről női bloggereknél, női közösségekben is (ide is érkezett egypár “rendes vagyok, miért nem dugtok velem” komment), és nagyon is érthető, ha egy értelmes, érző férfi ettől elhatárolódik.

A szerző, aki hasonlóképpen nem találta meg a szerelemélményt, röviden összefoglalható gondolatmenetet követ, ezt most összefoglalom az angollal küzdők kedvéért. Ő egy pszichiáter, van neki egy — kicsit fiktívvé tett, de valós momentumokon alapuló — kliense, Dan, aki fekete, hátrányos helyzetű, szegény, két állásban a belét kidolgozza, és most, pszichiátriailag lesántulva artikulálja a fájdalmát, hogy a Yale-en végzett, lustább, elkényeztetett fiatal fehér férfiaknak, akik az apjuk valamelyik ismerősénél kapnak jól fizető állást, bezzeg könnyű. Van egy másik kliens, a példában a neve Henry, aki ötödik feleségét veri, és az előző négy is a bántalmazásért hagyta el. Ha egy fekete, nehezen élő férfi társadalmi igazságosság után kiált, akkor ugye nem mondhatjuk azt, hogy minden (fehér) munkaadónak csak a pénzét akarja, ami nem jár neki, hanem át kell éreznünk, hogy itt diszkrimináció van és társadalmi probléma.

Miért van akkor, hogy ha egy “nice guy”, mindegy, hogy mennyire, de Henryhez képest mindenképp nice, felkiált, hogy bezzeg az ilyen Henryknek öt feleség jut, akik utóbbika mind tudott a féfi viselt dolgairól, és jut még Henrynek számos, házasság előtti és melletti viszony, és miért nem jut neki, aki ennél sokkal “rendesebb”, egyetlen nő sem, akkor erre a feministák őt gúnyolni fogják, hogy ő jogosultnak érzi magát, nyafog és nőgyűlölő, és neki nem jár nő és szex. Hol itt az igazság? — kérdezi a kérdéshez képest igenis cizellált és intelligens szerző.

Szerinte ez ugyanaz, mint a fekete férfi felkiáltása. Szerintem meg nem ugyanaz, mégpedig azért, mert a méltányos megélhetési viszonyok és a szerelemélmény vagy szex nem ugyanonnan jönnek.

Az esélyteremtés, a tisztes munkalehetőség, megélhetés, az esélyegyenlőség igenis olyasmi, amiért végső soron a jóléti állam, a társadalom jólműködése felel, és a társadalmi igazságosság kérdése, vagyis egy egyenlőbb, igazságosabb világban Dannek könnyebb lenne, nem kellene a puszta megélhetésért a belét két munkahelyen kidolgoznia.

Az viszont, hogy a kevésbé kapós férfiak igényeik szerint nőhöz vagy romantikus kapcsolathoz jussanak, nem társadalmi igazságosság kérdése. Ezen a területen egyszerűen nem létezik igazságosság. Nem róható fel senkinek, se államnak, se intézménynek, se testületnek, se a nőknek mint egységes csoportnak, se egyvalakinek az, hogy őneki ez nem sikerült. Igen, ilyen az élet, nem kapja meg mindenki, amit akar,  ennek a kockázatával vágunk bele mindannyian a felnőttségbe. Annyit mondhatunk, hogy senki ne alázza meg az ilyen férfiakat, amikor visszautasítja őket, és ítéljük el hangosan mindannyian, ha a szociális értelemben ügyetlen próbálkozókat, a félénkeket kihasználják, bántják. Azt is mondhatjuk, hogy minél tovább tart a fájdalmas frusztráció időszaka, főleg ha azt a visszautasított férfiak improduktívan élik meg, keseregnek, állandóan ezt forgatják magukban, és másokat, esetenként a női nemet mint olyat hibáztatják az — egyébként érthető, indokolt — fájdalmukért, annál távolabb kerülnek a bizalomteli szerelem esélyétől.

De azért, mert valaki nem talál párt, senki más nem okolható. Senkinek nem róható fel az ő hiányuk. Ki teremtse meg, mégis, azt, hogy ő vonzó legyen, lehessen, hogy vele akarjanak kapcsolódni? Mit kellene egy ennyire személyes, véletleneken és sokféleségen alapuló ügyben, mint amilyen a pártalálás, változtatnunk, felpanaszolnunk, tiltanunk? Kinek? “Miért olyanok a nők?”, komolyan ez a kérdés? Olyanok, amilyenek, sokfélék egyébként, de akármilyenek is, ez van. Nektek meg miért nem kellenek azok a nők, akik nem kellenek?

További problémám, hogy a rendes, árnyalt, feminista, érdemdús, szerelemtelen Barry és a bántalmazó, megátalkodott Henry szembeállítása sima demagógia, szándékosan sarkított, életszerűtlen, a helyzetet nem jól jellemző példa, ráadásul nem tendenciaszerű, hanem kettő darab eset, még úgy is, ha “mindenki ismer egy Henryt”, ahogy a blogger írja. Mondhatnám, ha nem unnátok: ez így hamis dilemma. De nem csak azért, mert szélsőséges és polarizált. Hanem mert az a mögöttes feltételezés sejlik fel belőle: ugyan mi kell a nőknek, ha nem egy feminista, önreflexióra hajlamos, szelíd férfi, és mi sem taszítja őket jobban, mint egy tettleges bántalmazó. Mi mindent megteszünk, nektek ez sem jó? Holott a tetszésnek, a vonzerőnek, a kapcsolatok kialakításának sikerességnek vajmi kevés köze van az ilyen kipipálható checklistekhez. Mintha a szerző a nők “kegyét” ilyen teljesítendő feltételsorhoz kötné, de ez mögöttesen történik, bele sem gondol. Nem, a női igen nem teljesítendő feltételeken múlik. Egyébként  meg egy patriarchális közegben, ahol a nőket is áthatják patriarchális értékek, nem biztos, hogy az érzékeny feminista férfi automatikusan vonzóbb lesz, mint egy sármőr bántalmazó. Mindabból, amit a nők felpanaszolnak és amiről én itt a blogon írok, semmiképpen sem következik, hogy: kedves barátom, nincs sikered a nőknél? Egy kicsit feministáskodsz, nem poénkodsz nőgyűlölő módra, mindjárt kapós leszel (én sem erre gondolok, amikor vonzóbbá válásról, személyiségfejlődésről írok). Mint ahogy az sem, igaz hogy válj csak nyugodtan bántalmazóvá, üldögélj a sitten két évet, majd imádni fognak a nők. Nem ez a lényeg, a bántalmazás hiánya és az erőszakos logika hiánya inkább must have, sine qua non, semmiképpen nem elégséges feltétel. Nem ezen múlik a kapcsolat kialakítása (hosszú távú működése, boldogító jellege annál inkább, de sine qua nonként, nem non plus ultraként).

Nem, a nők tetszése sokkal inkább véletlen, rejtélyes történések, találkozások, énkép, érthetetlen hullámok kérdése. Sok kvalitásos és jó külsejű emberen mintha átok ülne, mások meg busán és bumfordian is tarolnak a mezőnyben. Ők valószínűleg mást keresnek a lehetséges partnereikben, a fókuszuk, az igényszintjük is más.

Én tökre megértem Barryt, mélyen és megrendülten, és ha nem is ajánlkoznék barátnőnek, együttérzően hallgatnám, és soha nem gúnyolnám (a blogger szerint Barry csak ennyit akar: hogy megélje, a panasza legitim, és nem ő a hibás, amiért nem élte meg a szerelmet). Az én feminizmusom és női látószögem, mint azt már annyiszor deklaráltam, nem visszavágás, nem bosszú, nem árnyalatlanság. Az, hogy valaki, már túl a zeniten, nem és nem talál romantikus szerelmet, igenis olyasmi, amiről lehet és kell beszélni, és át lehet érezni. És nem is gondolom, hogy Barry bárkit hibáztat azzal, ahogy a posztban idézett szövegben erről a hiányról mesél, és nincs bennem a reflex, hogy biztos Barry is jogosultnak érzi magát, csak szebben fogalmaz, és a bánatát most az egész női nemnek rója fel.

Az az állítás viszont nem igaz, hogy a nők a rosszfiúkhoz vonzódnak, akik a lehetőségtől elkényeztetetten csak sorra megdöntik őket. Még az sem igaz, hogy a nők az alfákhoz, pénzhez, paripához, fegyverhez vonzódnak. Az igazság: ki ehhez, ki ahhoz vonzódik, ez az egész téma nagyon nehezen leírható, megragadható, kutatható. A legtöbb ember nem hirdeti, hogy mit tart vonzónak valakiben, vagy ha beszél is erről, nem lehet hinni az önbevallásának atekintetben, hogy őt egy egyéjszakás vagy egy tartós kapcsolat kialakításában mi vonzza, mert hol ez, hol az vonzza, megnevezhetetlen dolgok, vagy olyasmi, amit nem ismer fel magában sem, ugyanakkor ránézésre sem megítélhető.

Az igazság valami olyasmi lehet, hogy egyes nőket valóban a hatalomfétisek, a külsődleges dolgok vonzzák, másokat a sportos, előnyös külső, a kisfiús báj, vagy épp az intellektus, ép lélek, stabil személyiség, színes egyéniség, vagy az, hogy az illető hasonlít valakire, talán az apjukra. Megint más megmentendő, megváltandó rosszfiút keres. Van olyan nő is bőven, akit akármi és akárki is vonz, ez nem tényező, mert ő maga nem elég vonzó, hogy kapjon olyat. Ezért, ha egy ilyen nő családot vagy intimitást akar, akkor abból a körből válogat, aki leáll vele, és esetenként a kezdeti izgalmak után már csak tűr az ágyban, gyerekbe menekül, vagyis sosem éli meg a kattanást, azt, hogy milyen, amikor egy igazán kedvére való férfi érzelmileg, intellektuálisan vagy szexuálisan beindítja és szereti. Be kell érnie a a szerelemnél, az igazi kapcsolódásnál jóval kevesebbel, a puszta kerettel.

Ezt azért emelem ki, mert az ilyen érvelések olvastán még én is szinte elhiszem, hogy aki kapcsolatban él, az pipálhat, annak megvan, annak jó, holott ha máson nem, a magam példáján is jól látom, hogy bár éltem rosszul működő és harmonikus kapcsolatban is, meg hevesen sorsszerű szerelmem is volt, soha életemben nem voltam olyan kiegyensúlyozott és kompetens, mint most, kapcsolattalanul.

Még valamit meg kell jegyeznem vonzóság témában: megint más nők fennakadnak az egyes bántalmazókban kétségtelenül erős sármon, és áldozattá válnak. Azért teheti meg ez a férfi, hogy bántalmaz, mert így, ezzel együtt is eléggé vonzó valamiért, és a vonzerő felülírja a bántalmazást, de ezt a helyzetet az is meghatározza, hogy mit üzen a társadalom egy nőnek arról, hogy mi a feladata egy kapcsolatban, például kitartani, megmenteni, megbocsátani, bízni.

Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: az erőszakosan, nőgyűlölő módra érvelő incelek is bántalmazók — nem azt mondom, hogy ha lenne nőjük, akkor azok lennének, hanem már így, nő nélkül, a nagy bizonygatásban is olyasmik, és a feministák őket bíráló “gúnyos” beszédmódjának, türelmetlenségének az az oka, hogy a nőket amúgy is mndenki préseli, hogy szexeljenek, kapcsolatban éljenek, úgy szexeljenek, ahogy a férfi azt jónak látja, és már egymilliószor kellett meghallgatniuk az önbevallás szerint rendes, valójában viszont nőgyűlölő, kicsinyes, agresszív férfiak lózungjait, vádaskodását.

Az sem igaz, hogy a nők vannak hatalmi helyzetben, hogy náluk van a zsák, a szex, a boldogság, a javak, amelyekből tetszésük szerint adnak egyes férfiaknak és nem adnak másoknak. Nem a nő az, aki gúnyosan és magabiztosan nevet. Rengeteg nőt férfiak bántanak és nevetnek ki a társkeresés időszakában és kapcsán, rengeteg nő él öngyűlöletben, a male gaze elvárásaitól megnyomorítva, testi-lelki szégyenben, egyre távolabb attól, hogy a legjobbat hozza ki magából, vagy egyáltalán bárkiben megbízzon. Rengeteg nő is kínlódik azzal, hogy nem talál társat, semmilyet sem, vagy csak nagyon kompromisszumosat, neki nem tetszőt, csak ők nem másokat hibáztatnak ezért. Velük nem számolnak a hangoskodó férfiak, csak a vágytárgyakkal, azokkal a nőkkel, akikről azt feltételezik, hogy a szexualitást hatalmi eszközként használják.

És ott vannak azok a nők, akik ugyan párkapcsolatban élnek, és a férjük is elégedett, nekik azonban nem sok örömük van ebben, számukra örömtelen a szex, zátonyra fut minden párbeszéd, gályarabság és férfi- meg gyerekelvárás-kiszolgálás az egész családosdi.

Ja, és még egy. Ott van az a sok kvalitásos, sokak számára igazán vonzó férfi és nő, akiknek volna jelentkező, csak olyan nincs, akikkel nekik is volna kedvük, igazi, lobbanós. Az úgynevezett válogatósok, túl igényesek. Úgyhogy megint borul egy hiedelmünk (ha nem figyelek, belecsúszok a ilyenekbe én is): nem igaz, hogy azért vannak egyedül, mert senki nem akad, és az sem, hogy azért maradnak egyedül, mert nem elég vonzók.

Csak olyan nem akad. Nem történik meg Az. Nem találkoznak.

Még vonzó emberekkel is megtörténik az ilyesmi.

Én szívesen hallgatok minden emberi történetet, és nem gázolok bele senkinek a lelkébe. Ugyanakkor nem szeretem, ha “nekem könnyű”, vagyis ha engem a megkérdezésem nélkül a kommentíró eleve mint hiperszerencsés, akárkit ágyba vinni tudó, elkényeztetett nőt érzékel, csak azért, mert én nő vagyok, és/vagy nem panaszlom fel, hogy nincs társam. Mert az, hogy én rendben vagyok és nem nyafogok, de amúgy a testi-életmódbeli resetem is, mélységes mély poklaimba nézés és melós sárkányfejlevágás volt, amelyhez szaksegítséget is igénybe vettem, és így is évekig tartott. (De más út nincs.)

Hogy pedig valaki áldozat-e vagy elnyomó ebben a sztoriban, azt az különbözteti meg, hogy a nyomorát emelt fejjel meg tudja-e úgy élni, hogy “ilyen az élet, így alakult”, vagy pedig mindenképpen keres valakit, akit hibáztathat, elcsúfíthat, és akin a szavaival bosszút állhat.

melléknevek sorozat 24.

-alom/-elem képzős főnévből, -s képzővel

Hány, de hány nőnek az a végső tanulság: türelmesnek kell lenni. Ezért vár, hallgat, és ettől reméli, hogy béke lesz.

És nincs béke.

Mert nem az a probléma, hogy ez a nő nem elég türelmes, hogy ingerült, könnyen felcsattan, veszekedős, kiégett, hanem az, hogy apa mélyen, a beléivódott szereppel, a jogosultságok birtokában, az olykor érthetetlenül túlzó önértékelésével, tudjátok, az a fajta, aki meghatottan gratulál önmagának, ha meló után még vásárolni volt az ALDIban, azt gondolja, hogy igazán itt ő számít, ő hozza a pénzt, őt kell csodálni, ő az ész, ő fogja eligazítani gyermekeit — és különösen a fiát — az Élet dolgaiban. Ő intéz mindent, amihez kompetencia kell, ész, erő, kezdeményezőkészség, döntés és bátorság, hát hiszen ő a férfi. Sőt, ő a türelmes is, mert ezek mellett még elmegy az ALDIba is.

Anya eközben tartja a frontot. Nem ám az ALDIban (ó, de kellemes is az), hanem otthon. Vagyis, kivár, kibír, kérlel, vagy megcsinálja ő maga azt, amit türelmes, halk szavú szolgáltatóként, néha aprókat sóhajtva, kell. Anya nem csap az asztalra, nem kemények a keretek, ő inkább kérlel, rábeszél, kivár, vagy megcsinálja maga. Nem valami dicső. Viszont vállalja a felelősséget, és elképesztő mennyiségű stresszt és frusztrációt elvisel, onnantól, hogy csecsemő mellett közel sem akkor pisil, eszik, alszik, amikor jólesne, odáig, hogy amikor a felnőtt gyerekkel végső ciki van, tolószék, drog, emésztő bűntudat, akkor ő fog ott állni, legfeljebb a háttérben toporog még valaki. Az ilyen családokban a gyerekek nem csak nyűgösen rikkantanak, hogy kérnek ezt meg azt, vagy hogy anyaaaa, vakard meg a hátam, anya rikkantás nélkül is eléteszi, vakar, cipőt köt hétéves és vizet tölt tízéves gyereknek, minden kérésre, panaszra készségesen reagál, megelőlegzi, kérdez (nem kérsz vizet? ne vakarjam meg a hátad?), bűntudata van, nagyon fáradt, kavargó homályban él, hogy mit is kéne még, hogy jobb legyen?

Ez derék, így képzeljük az anyákat. Ami érdekes, az az, hogy ettől a valóban nélkülözhetetlen, ám alig értékelt helytállástól nem lesz semmi jobb, viszont nyűgös gyerekei lesznek, viszkető háttal és végignyafogott hétvégékkel, meg még elváró férje, és ők komolyan azt hiszik, hogy ő ezt az egészet azért csinálja, mert neki ez fontos és jó. Mert ez a dolga, legitim létezése neki. Nem ám értük, a kedvükért, a jóllétükért.

És a nőnek alkalma van ritkás kommentolvasó idejében olvasni egyes blogokon, hogy egynémely férfi szerint az otthonlét, a férj és gyerekek kiszolgálása, a rendelkezésre állás, az lófasz, az csak henyélés, tinglitangli, mert a világot parketten, zöld szőnyegen és uránbányában és világfórumok tanácskozásain és laborokban és olajkutaknál (uramisten, a nőgyűlölő klisék!) a férfiak alkották meg, és ők működtetik.

Talán a férjed elmosogat, igen. Talán megoldja a matekpéldát a fiatokkal, sőt, talán heti rendszerességgel teszi ezt. De biztosan te leszel az, aki a tojáshéjat, krumplidarabkát, nyúlóssá rohadt, mosogatószerhabos petrezselyemzöldet kiszedegeti a lefolyóból, és ezt senki nem fogja észrevenni, tudni, se azt, hogy az az egész szarság ott volt az alján, se azt, hogy te ezt megcsináltad, és hogy most és mindörökké te csinálod, de még azt sem, mi lesz akkor a lefolyóval, ha nem szedi ki senki. És te leszel ott a nagyon elégedetlen tanárral szemben, aki el fogja neked mondani, hogy komolyan aggasztó, ahogy a fiatok viselkedik, és ő már mindent megpróbált, és szerinte ezt és ezt kéne tenni, és te fogsz szégyenkezni akkor, és te latolgatod kétségbeesésed intermezzóiban hazafelé menet, hogy az apja meg ne tudja, vagy legalábbis hogyan kéne ezt a problémát neki tálalni, hogy ne vegye elő a pofonegyszerű megoldást, a basztatást, hegyibeszédet, megszégyenítést, bezárást, okostelefon-elkobzást, a legegyszerűbb, hatalmaskodó, erődemonstráló, megoldást, megértést soha nem hozó rítusokat, amelyektől még egy gyerek sem kezdett jól viselkedni, együttműködni, képleteket tanulni.

Az a nagyon fájdalmas, hogy az ilyen nőket, a lét valódi hőseit nem veszik komolyan. Elvárják, amit nyújt, élnek és profitálnak belőle, de nem veszik komolyan, és nem számítják teljesítménynek. Gondosan főzött, kitálalt ételeit félig rágottan otthagyják, mert inkább mégse, mert nem ízlik, mert a kiindulópont az, hogy anyának úgyis ez a dolga, neki ez nem fáradság, hiszen olyannyira zokszó nélkül csinálja. Anyát szabad zavarni, vécére neki bekiabálni, anya nem szundít délután és nincs a laptopon sem halaszthatatlan intéznivalója, amit természetesen az egész családnak türelmesen ki kell várnia.

Mélyen azt éli meg, hogy ő a háttér, a szolgáltató, és némileg, ha át nem lát a helyzet blöff-jellegén, hajlamos csodálni is a férjét, amiért annyi mindent ért, tud, lát, véleményez, határozottan állít a világ dolgaiból, a mosogató szifonjától a liberálisok bukásának okain át a Forma-1 kulisszák mögött zajló részleteiig. Annyi mindent átlát apa, istenem, amit ő maga, a nő, ha hinne kognitív képességeiben és kreativitásában, ha nem felejtette volna el, hogy oka, joga van ehhez, és értelme van kezdeményezőnek, okosnak, bátornak, alkotónak lenni, és — főleg — ha lenne ideje, agya, idegzete, üzemmódja, ő is igen jól, talán még sokkal jobban értene és átlátna. Sőt, például a mosogatószifon esetében jelen viszonyok közepette is kénytelen kompetensnek lenni, ő szerel, intéz ezer férfias, ám macerás dolgot, de az nem számít.

Én erre a türelemben való létezésre, halk szavú, monoton gyötrődésre anyaként fokozódó mértékben nemet mondtam, és ma már egész nyugodtan csinálom egészen máshogy. Egyértelműen, elvárva, hogy van, amivel nem viccelünk. Önállóságot várok és például a személyes tárgyaim tiszteletben tartását, és azt is, hogy a gyerek szól, ha éhes, másban is ne elvárjon, hanem kérjen meg, és érzékelje, hogy mi munka, az én munkám, és ne éljen vele vissza. Nem bírnám másképp, nem megy, nem telik. Nagyon csapdás is, mártírrá tesz, nem hinnének nekem, kérlelhetnék napestig, nagyon nagy szívás volna, nem maradna belőlem semmi. Muszáj, hogy létezhessek önjogon is. És nem gondolom, hogy a gyerekeim ettől boldogtalanabbak, sőt.

Emlékeztek erre?

Ezt mondta az iskolai takarítónő, és mi elhittük, hogy neki nem számít, nem nagy ügy. A takarítónő nem morgott, mindig udvarias volt, mosolygott is, vagy ha nem is, semmiképpen nem csapta az arcunkba a mopot.

Ma felmostam, pontosabban ma is és elég alaposan felmostam a remek mikroszálas weleda felmosófejjel, és én aztán nem biztatok senkit mosolyogva átjárkálásra, még a kutya is kikerül a hűvösebbik erkélyre ilyenkor. Mint általában, előre szólok a nappalinkban játszó népes, 4-6 fős gyerekseregnek, hogy most van a történelmi pillanat, el lehet dönteni, kint vagy bent, mert nemsokára egy darabig át nem, senkinek, pláne ama talpakkal, amilyen ezeknek lenni tud. Pisilni kell? Szólj, és átemellek, de járkálás nincs, amíg föl nem szárad.

Déva vára, komolyan.

Vagy azt mondom: édes fiam, grillezünk, te kijelented, hogy nem kérsz marhahúst, tarját, garnélát, valamint salátát és krumplit sem, illetve egy harapás után “nem ízlik”. Mármost, ezek után az volt az igény, hogy legyen bundás kenyér. Itt van, nem kéred, szervusz, nem vagy éhes, vagy ha éhes is vagy, szedjél lósóskát, én nem állok neki mást főzni. Ez munka, az alapanyag meg pénz.

Miért becsüljük meg a saját munkánkat, és miért nem becsültük meg a takarítónőét vagy a saját anyánkét?

Vagy miért van az, hogy ha én használom más lakását, és kiszórom a pultra a proteint, akkor azt gondolom, nem nagy ügy, ellenben amikor valaki más szórja ki az én pultomra a tápszert, és hagyja ott, akkor harapok? (Mindkettő ragad, ha víz éri. A szerk.)

Tán mert ez az én otthonom, és én álmodoztam erről a konyháról évekig, és választottam és vágattam méretre a bambusz munkalapot és tettem bele százezer lux reményt és vagy egymillió forintot, és aztán tavaly lett kész, azért, és itt álltunk akkor ketten, és zokogtunk szinte. És én azóta is aggályosan törölgetem a felületet, és remélem, hogy nem rohad szét egy darabig. Ő meg ezt nem látszik érzékelni, ő csak használja, én meg kicsinyes vagyok. És igen, tök más, ha én hagyom szét itt a dolgaimat, amit aztán én fogok összeszedni, meg a koszt is én fogom összetakarítani, vagy nem, de akkor nekem koszos, az én hibám, azt senki nem mondhatja, hogy nem vigyázol a dolgaimra.

Amúgy nem olyan bonyolult öt lábnyomot feltörölni, csak épp ha aznap az már a hétszázadik méter feltörlés, és az aznap meg a hétszázadik vagy hétezredik nap, akkor neki igazán járna egy nagy füles fotel és aranyló tea Zsolnay-csészében, de ha az nem is, akkor az, hogy rohadtul ne járkálják össze, amit épp most mosott fel.

akkor meg vécépapír nincs. valami mindig nincs.

Ma rájuk gondolok, azokra, akik készségesen, ingyen, zokszó nélkül teljesítenek és teljesítenek túl, és akik láthatatlanok.

Nem nagy ügy.

Elhiszik férfiak is, a szerelő is, aki sáros lábbal jön-megy, jó sokat, hogy ez semmi, és amit ő csinál, az a fontos. Elhiszi a férj is, aki nyög, hogy ő mit enne, meg hogy szívem, behoznád a sört. Hogy a nőnek ez öröm, és ez az ő lényege, a kiteljesedése, hogy őróla gondoskodjék. És hát ő férfi, ő nem fog mosogatni.

Azt az edényt, amiből evett, amiből megette azt az ételt, amit a nő főzött vagy tálalt.

Ez szerep, hogy házimunka = nő, és mi ezt a szerepet vitatjuk, mert süllyedjen a föld alá minden felnőtt, aki nem képes magát ellátni, és a tévé előtt meg telefonnyomkodva várja el, hogy majd a nő megcsinálja, ráadásul megszokja, észre sem veszi, hogy ebben a másiknak munkája van, ellenben morog és követelőzik, folyton baja van, a kollégája házitündér feleségével példálózik, vagy ami a legalja: az anyjával (“szívem, és azt is szeretnéd, ha én is olyan lennék annyi idősen majd, és úgy játszmáznék, mint ő? na látod”).

Megfelelni a “női” szerepnek, és zokszó nélkül melegen tartani a vacsorát másfél órán át, mert életünk párja belefeledkezett valamibe a garázsban, az persze ad bizonyos elégedettségérzetet, igen. Hogy jók vagyunk, nagyvonalúak, azt. Mi nem tesszük szóvá. Nagyon fiatalon boldogok tudtunk benne lenni, így mutattuk ki a szeretetünket. Eközben a párunk egyre kedvetlenebb és alkoholistább lett, sehol nem volt a reward, de a viszonzás sem, sőt annak elismerése sem, hogy én mennyit tettem bele a közös életbe, azt mondja, itt mereszted a picsádat.

Nem lázadtam én föl, nem írtam szókimondó posztokat egyetértő nők körében arról, hogy lázadás, nem mosogatok többet. És a szerep nem is múlt el nyomtalan. Anya vagyok, csinálnom kell, a magam koszát meg aztán végképp ki takarítsa? Én ma is szeretem a házimunkát, természetesnek érzem, annyit, amennyit, nem vagyok egy őstehetség, meg aztán van itt hatvan négyzetméter folyton felmosandó és további száz porszívózandó felület, de nem panaszkodom. Amikor látom, hogy egy férfi jóízűen eszi, amit főztem, akkor ma is borzasztó nőiesnek meg eredetinek meg kompetensnek érzem magam. Csak közben már tudom, hogy ez munka, és ha párkapcsolatban élnék, és napi elvárás lenne, és csak az én dolgom, az nagyon nem volna oké. És az sem oké, hogy én mosogatok, ő meg nem akar, ellenben az igazságosság jegyében vesz egy mosogatógépet, és aztán mondogatja nekem, hogy hát ott a mosogatógép.

Csak az az oké, ha odateszed magad, morgás nélkül, és anélkül, hogy különösebben kivételes példánynak éreznéd magad, hogy tapsvihart vagy pláne szexet várnál azért, hogy elvégzed, ami rád esik.

Ja és a környezet is lesz szíves nem elájulni, hogy micsoda rendes ember az, aki a házimunkák, otthoni teendők felét elvégzi.

Én értem, hogy apu pénzt keres, anyu gyereknevel, ez a dolguk, de az hogy lett, hogy a gyerekekhez csatolva anyu a teljes háztartást, ügyintézést, észnél levést, felelősséget is megnyerte, és apu boldogan lehet nemtörődöm és óvodás módon önállótlan és tekintettel nem levő és szeretetlen, és közben ráncolja a homlokát, hogy ő mennyire fáradt?

Hát hol marad a szeretet, miféle kicsinyesség ez? Ó, hát a szeretet, az igazi és a kölcsönös, engem sokkal nagyobb gesztusokra is ragadtat, mint a lábnyomok feltörlése, a vacsora meg a mosogatás, de csak az igazi és a kölcsönös. Az elvárás, a szerep, az mindig robotság lesz, szemrehányás lesz, harc és nyomasztás, mindig elégtelenség-érzés lesz, mindig kiürül.

A gondoskodás munka, felnőttként magadat kiszolgáltatni pedig önzés. Szerintem nincs olyan szó, hogy önzőség, csak analógiásan lett. De már ötévesen is önzés, van, amiért szólok a gyereknek (ott a pohár, ott a csap)… Te ennél jobb vagy, édes szívem.

ige: szabotál

főnév: szabotázs

a személy, aki szabotál: szabotőr

nem gyönyörű ez a magyar nyelv…?

Az van, hogy párkapcsolatban élsz, és ez kölcsönösséget jelent, tehát tényleg nem lehet azt mondani, és ez a blog sem akarja semmilyen módon azt sugallni, hogy szard le a párodat, keress külön utakat, mindenki csináljon, amit akar, hagyjon békén, elég volt. Közös élet, közös élettér, közös felelősség, szeretet.

Vagy ha ez nincs már, az egy nagyon szomorú állapot. Én egy kicsit radikálisabb lettem e témában, hogy “miért marad”, telítődtem a panaszokkal. Szerintem ha nem működik, ha úgy nem működik, ahogy gyakran írtok róla kommentben és e-mailben, akkor lépjen, aki léphet. Akkor menni kell, nem jó senkinek évekig húzni, elromlani emberileg, hagyni eltelni az életet ebben, és csak mondani, mondani örökké ugyanazt. És miközben rossz, azért a védelmét és az előnyeit élvezni. Lojálisnak lenni, ragaszkodni ahhoz, ami lehúz és leront, kettős játék, nem vezet sehová.

Na, de te odateszed magad, végzed a rádesőt, nem rovod fel, és ki is mutatod a szereteted, ha még maradt.

És csinálsz mást is ezen kívül, vagy csinálnál, olyasmit, ami jó neked, vagy van valami másfajta vállalásod. Például segítesz embereknek, vagy kóbor állatoknak, meg vannak barátaid, sportolsz, vagy van valami hobbid.

Azon ritka eseteket leszámítva, amikor egy ilyesmi tevékenység aránytalan részt kér az életedből, idődből vagy a közös életből (pölö odaköltöztetsz egy családot a nappaliba, hetente öt estét jársz a barátnőiddel szórakozni, tele van minden a szétgurult gyöngyfűző készleteddel, a teljes jövedelmedet ayurvédikus illatgyertyákra költöd), az ilyen tevékenység nem a kapcsolat, a család rovására megy, hanem energiát ad, segít, hogy helytállj a hétköznapokban. Ezért is választottad őket. Vagy mert az otthoni verkli leszív, igen, azért, és jólesik mást csinálni.

Ezt te is tudod. Miért van mégis bűntudatod, miért motoszkál a gyanú, hogy ez neked nem jár, miért félsz rátérni a témára, hogy lenne a hétvégén egy futóverseny…?

Azért, mert a partnered rátelepszik arra a területre, ami a tiéd, ami neked öröm, és elszabotálja.

Persze azt már mégsem mondhatja, hogy ne csináld, mert neki nem tetszik, megtiltja, sajnálja tőled, punnyadj csak a kanapén helyette. Ezek nem mondhatók.

Vannak nem mondható mondatok. “Azért, mert nem érdekelsz.” — “Nem akarok a gyerekre vigyázni, unom, fáraszt.” — “Azért, mert nehogy már neked jó legyen.” — “Azért, mert azt akarom, hogy rossz legyen neked.” — “Én sem megyek, te se menj, sajnálom tőled.” — “Te nem költhetsz pénzt, csak én.”

Nem, ügyesebben kell, vállalható indoklással, úgy, hogy célba érjen az igazi szándék. A legdurvább bántalmazókat leszámítva mindenki eljátssza, hogy ő rendes, felelős, szeretetteli, ennek van ugyanis lélektani nyeresége, ugyanakkor a negatív érzéseit, késztetéseit, játszmáit, hatalmaskodásait sem akarja feladni, mert annak is komoly nyeresége van, és ezért beöltözteti elfogadható jelmezekbe ezeket, úgy próbálja beadni.

A szabotázs módjai:

• aggályok és racionálisnak tűnő érvek felsorakoztatása (féltelek, ez drága, van ilyen olcsóbb is, ne mászkálj este egyedül, rossz a kocsi), rémtörténetek (“Lilla is úgy halt meg, hogy félrenyelt egy darab diót az egyik borkóstolón”)
• közös alternatíva, javaslat, hogy majd őáltala, vele csináld ezt, ne külön (“majd én elviszlek színházba”, “én hozok ilyet olcsóbban”, “velem is tudsz vízibiciklizni”), ebben az a trükk, hogy a lényeg pont az, hogy ezt az egészet saját jogon, a magad feje után, végre nélküle csinálnád. Minden kapcsolatban élő, ép lelkű embernek van ilyen igénye, ez nem mindig kapcsolati válságjel.
• viccelődés, csipkelődés, gúnyolódás a kedvteléseden, az eszmén, amihez a tevékenység kapcsolódik, a lelkesedéseden vagy az embereken, akikkel találkozol, megjegyzések, célzások, hogy nevetségesnek érezd magad és butának, amiért ilyet csinálsz, olyasvalakinek, aki csak az időt pocsékolja, és túllelkesedi
• érzelmi zsarolás: “én már nem vagyok elég jó neked?”, “nem szeretek egyedül lenni”, de csak ilyenkor ragaszkodik, ha te mennél, hirtelen rosszullét vagy fontos, azonnal megbeszélendő téma előrántása
• ellentétképzés: vagy-vaggyá élezi a családot/kapcsolatot és az adott tevékenységedet vagy értékrendedet (“ott persze jól érzed magad” /és tényleg!/, “neked ők már fontosabbak”, “én nem vagyok ilyen művelt, hogy pintérbélára járjak”)
• gyanakvás, féltékenység, biztos valami férfi vagy sunnyogás lesz itt…
• rivalizálás, ő is megy a saját dolgaira, sokat megy, ezzel megbüntet (nem azonos azzal, hogy neki is van egyszerűen valami hobbija)
• halaszthatatlan teendő jön közbe, amikor te mennél, és ő lenne a gyerekkel

Itt jegyzem meg, mert ez egy rendkívül dús játszmaterület, hogy ha jól működő kapcsolatról beszélünk, és két ember közösen nevel gyereket, akkor nem gondolom, hogy külön és nagy rimánkodva meg kellene kérni az egyiket, hogy pár órát, ha amúgy is otthon van, vagy mondjuk csak annyi a dolga, hogy elugrana bevásárolni, legyen el a gyerekkel, vigye magával. Teljesen természetes, hogy ha az egyik menne, akkor a másik helytáll, és hogy ez nem kitolás azzal, aki a gyerekkel marad. Ha szülő vagy, akkor definíció szerint képes vagy erre, ez a dolgod, és néha le kell váltanod a másik szülőt. Munka után is (akkor pont üdítő változatosság a gyerekkacaj*, egész nap nem látta őt a gyerek, apu ehhez ne legyen fáradt), és arra tekintettel is, hogy a nőt biológiai okokból meg a szokásos munkamegosztás-szerepfelfogás miatt is mindig jobban leszívja, kifárasztja a szülői lét a gyerek első éveiben.

Ha a társad otthon van, akkor maradjon a gyerekkel, kifogáskeresés és szájhúzás nélkül, szeretettel, egyértelműen, úgy, mint itt tette János, a második részben. A gyerekeket is tanácsos úgy nevelni, hogy ne legyen hatalmas feladat rá vigyázni, egyrészt ne várjon folyton kiszolgálást, extra szórakoztatást, bábszínházat, szétnyúzható szülőt, másrészt szokjon össze apa és gyerek, nem csak anya-anyaaaa van, mert ez csapda, és hosszabb távon beteg helyzetet és egyre durvább feladatáttolást eredményez.

Szóval a fenti változatok igen gyakoriak, és jól érzed: ez önzés, hatalmi játék, a bántalmazás egy nagyon cizellált formája, térnyerés a másik rovására.

Aki szeret, és akivel építő kapcsolatban lehet lenni, az nem szabotál, hanem megérti, elfogadja és támogatja, hogy te az ilyen nem közös részben is jól érezd magad, pihenj, menj, épülj. Sőt, ezért áldozatokat is hoz. Sőt, nem tekinti áldozatnak. Sőt, maga biztat, és örül az élményeidnek, érdeklődik, nem is tesz úgy, mint ha ezek nem lennének.

Nő is játszmázik így, mégpedig gyakran: a férfinak otthon a helye, csak épp a nő, még a játszmázó is, általában be van szorítva, minden rá hárul, és akkor már nem tud megértő meg támogató társ lenni, mert az ő rovására megy a dolog, a férfi meg igen sokat mászkál. Az egyenlőség, az igény és lehetőség szerint megosztott terhek, a beosztott idő, az őszinte jóakarat és a másik támogatása lenne a jól működés kulcsa.

* Igen, van, akit a gyerekkacaj idegesít, és ő fáradt. Csakhogy amikor a nő már lépne, válna, érdekesképp pont az ilyen férfiak tiltakoznak, hogy őket nem fogják elszakítani a gyerekeiktől, és hirtelen annyira, de annyira szeretik őket…

Az egyenlőtlenség többi formája (sorozat), fel fogod ismerni bennük a te történeted.

Ez a sok fejcsóválás…! Társadalmi felelősségnek álcázott, arcátlan képmutatás, a valóság lehazudása.

Arról kár vitát nyitni, hogy azoknak a legjobb, akik érzelmi közösségben élnek, szép, emberi teljességben, mindenkor érzékenyen egyeztetett érzelmi, életszervezési, intellektuális, szexuális harmóniában, együttműködésben.

Vannak aztán azok, akik papíron rendben vannak, párkapcsolatban élnek, ami lehetőleg házasság. Na, velük meg példálóznak, ők a feliratok és jelszavak, ők vannak a fészekrakó hitel meg a családtámogatási intézkedések célkeresztjében. Őtőlük marad meg a nemzet. Szépen élnek, nyírják a kertvárost, darabra minden stimmel, közös ingatlan, vitathatatlan heteroszexualitás, gyerekek, ad absurdum, húsz év után is szájrapuszival köszöntik egymást, egy ágyban alszanak. Ez sem kevés. Hú, de keserű vagyok most. De mondjuk rég másfele szimmantják ők a boldogságot, üres és jéghideg a szívük, mint légópince 1961-ben. (Ez itt egy utalás, a modern magyar líra kedvelőitől várjuk a megfejtéseket.) Pipa megvan. Ó, ha ők mesélnének. Hogy nemhogy nem szeretik egymást, össze is vannak láncolva végképp, nincs menekvés, mert a gyerek, mert a katolikus izé, mert a hagyomány (a mi családunkban nem szokás válni!), mert a közös hitel. A poklok pokla, a kiúttalan, reménytelen betonélet, néha beszűrődik valami fény.

Én őket sajnálom.

Most már talán nem kell leírnom egyes nehézkesebb olvasók kedvéért, hogy természetesen nem állítom, hogy minden házasság ilyen. De azt azért gondolom, hogy jóval több ilyen van, mint hinni szeretjük, és azt is, hogy ez nem vagy-vagy, tehát vagy minden rendben, vagy minden pokol, hanem skála. Többé-kevésbé ezekből a romboló, rontó elemekből mindenkinek jut, aki az elköteleződésbe belevág.

Vannak a szinglik, a magányosak, akik “nem találnak párt”, akik beállnak a menyasszonyi csokor mögé serény násznagyi biztatásra. Ők nyilván búslakodva érzelmes sorozatokat néznek a kanapén, csokis keksszel, és megvárják, amíg eltelik az élet. Lemaradnak a gyermekvállalásról is, mert addig húzták, mert a karrier meg az önmegvalósítás persze fontosabb volt. Ez a patriarchális vád: konzervatív újságok nem győznek fejet csóválni, aggasztó, hogy milyen későn szülnek, eü kockázatokkal, és akkor már keveset. A sajtó és a közélet szónokai valami hihetetlen kíméletlenséggel, minősítgetve őket nevezik önzőnek, hát kire várnak, miféle igények ezek, miért nem jó nekik, ami jut. Lásd még: minden házasságban vannak hullámvölgyek. Eközben a nem nősülő, el nem köteleződő férfiakat mindenki békén hagyja, ő annyira akadémikus meg élsportoló, hát érthető, de még a kettős életet élőket, akik független nőket einstandolnak, meg a gyereket itt-oott elhullatókat se szokás nyilvánosan megróni. A nőknek viszont kötelező a mutatvány, ugye, ők amúgy is ajkukra illesztett ujjbeggyel, szabadon és kényeskedve válogatnak a sok remek, próbákat kiálló dalia között, így megy ez.

A másik fejünket is csóváljuk a hetiválaszban, azzal meg nem is értjük, hogy miért van ennyi válás. Tehát egyfelől miért nem mennek bele jóleszazis-félszívű kapcsolatokba a nők, kicsit alkoholista, kicsit munkanélküli, kicsit mamakedvence, kicsit néhaindulatbajövök daliáikkal. Amely kapcsolatokban majd szorgosan szülnek, gondoskodnak és minden. Másfelől, ha már belementek, és tényleg szar, mint azt előre is lehetett látni, tudtam én ezt!, kiálthat fel akár a nő, akár a férfi három röpke év után is, akkor válás, micsodaaaa…? De nem kellenek a kezdeti aggályok sem, hogy ugyanúgy járjanak: a bedarálós “apa meccset néz, anya ordító gyereket vigasztal” leosztás extra hamar elinflálja azt is, ami jó volt. Hát még azt, ami eleve is gyanús volt.

Nem biztos, hogy annyira jó nekik. Van, akinek az önértékelése, érzelmi állapota olyan, hogy alkalmatlan arra az első bekezdésbeli teljességre, és ettől is szenved, minden próbálkozás kompromisszumos lesz az életében, és kudarcként éli meg, keservesen irigyli a boldognak hitteket. És mégis, ők teszik leginkább azt, ami jelen körülmények között a legkevesebb stresszel és tragédiával jár. Az elrontott életnek náluk a legkisebb az esélye. Tudom, vannak a kutatások arról, hogy a házasságban élők életminősége, életkilátása mennyivel jobb. Csakhogy azt, aki belevágott a stabil kapcsolatba, módszertanilag is értelmetlen ahhoz hasonlítani, aki nem tette. Annak is megvan az oka. Épp az a lényeg, hogy nem találnak párt, vagy nem is akarnak, mert így boldogabbak, vagy rövid időszakokra vannak csak kapcsolataik, és akkor nem is volna jó erőltetni.

Remek életminőség van, lehet így is. Jó, hát az izgalmas karrier, hobbi, a baráti kör, a világ körüli út vagy pláne egy háziállat csak pótlék a száz százalék intimitáshoz képest. Na de megint csalunk, ha valami idealisztikus boldogsághoz viszonyítjuk a helyzetüket, és nem a valósághoz, ahol nemigen tolonganak a száz százalékok.

És van még, akinek titka van, talán ők még egy markáns csoport. Miélyen szép lenne a szivárvány összes színe az égbolton, de olyan sztorikat hallok, döbbenek folyton. Ez nem Skandinávia. Ahogy most ez a társadalom áll, nem biztatnánk senkit mássága felszabadult, öntudatos vállalására. Betonfalak mindenhol. Azt meg, aki fiatalon kötött házasságot, majd mondjuk negyvenesen ébred rá, hogy ő meleg, vagy mondjuk bigender, vagy crossdresser, vagy aszexuális, végképp óva intenék a coming outtól. Látszatélet, sűrű titkok, lélekerózió, rejtélyes öngyilkosságok. És egyre úgyabbul áll ez a társadalom. Vagy láthatatlan, vagy inkább kifejezett ellenség az, aki nem teljesíti a társadalmi küldetését. Még a toleráns mondatokat is sikerül olyan hangsúllyal kiejteni, hogy inkább maradtál volna csöndben.

Egyébként senkit nem kell sajnálni, csak a címkényszer tömörségre ösztökél. De mondjuk akiknek a helyzetét aggasztónak és tipikusnak mondhatnánk, azok szerintem nem azok, akiken általánosan szoktak sajnálkozni.

Megint ráömlött a blogomra (kivehetetlen, bosszantó folt) egy kilométeres, névtelen, kioktató komment, egy valószínűleg lefordított redpilles szöveg részlete.

Amelyben arról értekezik az ismeretlen szerző, hogy a férfiak milyen szeretettel fordulnak általában a nők felé, felveszik őket például, amikor ázottan baktatnak az út mentén, és hazáig viszik, nahát! Ellenben a nők nem tesznek ilyen szívességeket a férfiaknak, és nem szeretik őket.

Az első kérdésem, hogy ugyan, miért a férfiak feneke alatt van már megint az autó. Miért ő az erős, aki segíteni tud, és miért képzelünk el sorra olyan helyzeteket, amelyekben a nő szorul rá valakire. Ennyire kézenfekvő ez, hogy minden példában ez a séma szerepel? Ja, mert ők az erősek, mi meg a gyengék, értem.

Mindjárt átgondolom ezt, csak leteszem a STIHLemet. (Remek rönköket találtam, készülök a télre.)

A második kérdésem, de tényleg rögtönzök ám, semmi összeszedettség nincs ebben (akkor hetven kérdésem is volna) azt firtatja, hogy ugyan, mi van akkor, ha mégis a nő a sofőr, és felveszi a férfit, de az a férfi nem megbízható, hanem mondjuk egy bűnöző.

És mi van, ha férfi a sofőr, aki megáll a nőnek, és a nő akar valami sandaságot.

Na, ezt értitek. Hát például ezért ilyen a helyzet.

A harmadik egy megjegyzés: tessék már kontextusban nézni ezeket a kulturális mintázatokat. Mint amilyen a nők, a gyengék segítése. Kezdjük ott, hogy a nők általában nem eleve gyengébbek, hanem a nőknek járó-jutó erőforrásokat, a nők által is birtokolható területeket és öntudatot, jogosítványokat mások bitorolják; a koncepció része, hogy a nőket gyengébbnek és értéktelenebbnek állítják be.

Egy maroknyi csoportjukkal, amennyiben szépek, fiatalok és nem prostituáltak, hajlandóak egy kicsit kedvesnek lenni.

Bárki bárkivel ha lovagias, azt azért teszi, mert épp embernek, tiszteletre méltónak nézi, de minden ilyen kedvességre jut száz rúgás és megaláztatás. Akár csak a megvetett takarítónő, szobalány, házvezetőnő sorsa mutatja ezt. Az ugráltatható, cincálható anya és nagyi. A plázacica, a kitartott, ürítkezésre használt szerető. A koldusasszony, akitől úgy szedik el utolsó forintjait és egyetlen cigijét. A hajuknál fogva ráncigált asszonyok. Őket ugyan ki tiszteli, velük ki lovagias? Nők, akiknek torkára és méhszájára csak ráfröcskölnek, és vissza se néznek — nemhogy lovagiasság, a felelősség és emberszerűség minimuma sincsen ezekben a viszonylatokban. Nők, akiket úgy raknak össze sebészileg, hogy olyan képregényszerű legyen a mellük, a fenekük, az ajkuk, s akiket lemeztelenítenek és rituálisan megalázzák őket, fájdalmat okoznak nekik, elintézik őket — ez a mozgókép témája és értelme, és ez izgalomba hoz sok millió, állítólag oly szép lelkű és humánus férfit.

Ha ti tisztelnétek a nőket, akkor nem néznétek guvadt szemmel pornót, és nem folyton szexet akarnátok még a fa odvától is. És ezt a kényszerítő vágyat nem használnátok mentségnek mindenféle, sorsokat kettétörő szemétségekre.

Ti eszközként vetitek be a kedvességet, ha épp attól reméltek előnyt, de semmi mást nem akartok, és ezt ez a szöveg is elismeri, amikor rámutat, hogy az idősödő, fakuló nővel mindjárt nem olyan kedvesek a lovagok.

Hogy miért akadtok el ennyire a személyiségfejlődésben, hogy miért kering minden a szexvágy körül, azt nem tudom, de eléggé gyakran jön ez szembe, és mindig elcsodálkozom rajta.

Hogy miért nőktől reméltek minden jót, stabilat, boldogat. Hogy ami jót magatoknak összehoztok, az miért vagy iszonyú gyerekes, vagy erőszakos és élhetetlen.

Mert nem volt meleg szívű anyukátok, vagy nem nőttetek fel, talán.

Ez a lovagiasság, a fiatal és szép nőkkel szembeni célszerű kedvesség, a feltételezés, hogy őnekik hatalmuk van, pusztán azért, mert ti sóvárogtok, ez egyszerű infantilizmus és lelki csőd, nem valami evolúciós meg genetikai alapú meg yin-yang nemtudommi.

Azt mondja a szöveg, hogy aki kell nekünk, azzal hajlandóak vagyunk kedvesek lenni, na persze. Nos, ezzel ti is így vagytok ám. Csak ti többször próbálkoztok, nektek mindenki kéne, nektek nem ciki a dús előélet. Illetve újra meg újra nekifuttok, mert nem jön be a stratégia, nincs nő, és nő kell, nő jár, szex kell.

Nem vagyunk elég kedvesek úgy általában a férfiakkal, vádol minket a szöveg. De miért kellene segítenünk azokon, akik magukat erősként, minket meg gyengének definiálnak? Ismeretlen férfiakat pusztán annál fogva, hogy ők férfiak, már miért szeretnénk különösebben? Ha egyszer pont az ilyen kísérleteinket értik félre, használják ki és pletykálják ki. Ha nem lesz belőle szex, az a baj, mert akkor hitegetés, ha szex lesz, akkor meg micsoda kurva az ilyen. Ti teremtettétek ezeket a kereteket, és ezért nem kedvesek veletek a nők, ezért bizalmatlanok.

Egyébként szoktak, szívjóságból is. Mindenféle szociális, karitatív, civil területen több a nő. A menekültek között túlsúlyban vannak a férfiak, az önkéntesek között meg a nők. Minden fizetetlen munkafajtát több nő végez.

Ha meg nem munka, én ezt többször átéltem: a szívem tiszta volt, és nagy csalódás volt, hogy miket terjesztettek rólam, pedig én tényleg csak skandináv és jó fej voltam azzal a férfival. Ez itt egy olyan közeg, amelyben mindenki azt hiszi, a másik akar valamit, ha kedves. Egy kicsit nyugatabbra vagy képzettebb-rugalmasabb lelkű emberek között mindjárt másképp működik, de ez nem az a miliő. Ahol férfiak kommentekben kijelentik, hogy barát csak férfi lehet, és a két nem csak akkor áll szóba egymással, ha szex vagy családalapítás a téma.

Amúgy meg nem mindenki heteroszexuális, és nem mindenki folyton a másik nemre sóvárogva nézi a világot. Hogy hátha leesik valami kis morzsa, esély. Pont ez a kuncsorgás a taszító. A vigyor, a “de lennék fekvenyomó pad”, a vicceskedés. Az, hogy nem tudtok csak úgy, a másikat komolyan véve, nem a mellét-seggét mustrálgatva jó fejnek lenni, és valódi kölcsönösségre alapozni. Nem akkora teljesítmény, hogy fiatal és szép nőknek ti hízelegtek és helyezkedtek. Nem ebből ismerszik meg a szerető, a jól szerető, az emberszerű ember, hogy kedves-e — egyéni döntésből vagy kulturálisan, mindegy — azokkal, akiktől valami előnyt remél, hanem abból, hogy hogy bánik a koldusasszonnyal és a prostituálttal.

Színtiszta hülyeség, és itt a legárulkodóbb szöveg rosszindulata, hogy a nők ne tudnának szeretni, és még akit szeretnek, azt is rosszul szeretik. Tény, hogy sokak szeretete manipulatív, önös, csökött. Viszont nőként nagyon is képesek vagyunk éretten, okosan előmozdítani mások jóllétét, az iszonyatos túlterheltség állapotában, húsz éveken át is, körülbelül ebből él az egész világ, a fizetetlen női áldozathozatalból.

Nyugi, a nők is tudnak szeretni. Én tudom, hogy pont azok írnak ilyen erőszakos hülyeségeket, akik történetesen nem találkoztak az igazi női szeretettel, az apjuk meg nem volt sehol. Gyűlöletteli, ostoba vádaskodás, hogy még akit szeretünk, azt is megfojtjuk, rátelepszünk, túlaggódjuk. Akiket szeretünk, akikért felelősséget vállalunk, azokat képesek vagyunk okosan és kiteljesítően szeretni, egyoldalúan is, akkor is, ha az favágás: nők ápolják a hazai fogyatékkal élő százezres tömeget, nők járnak szülői értekezletre és elfekvőbe is, és nők próbálják megmenteni kicsit csélcsap és nagyon alkoholista, helyüket nem találó partnereik lelkét, érdek nélkül.

Miféle elvárás ez, hogy mindenkivel legyünk kedvesek? Embertársaiknak úgy általában mivel tartozunk? Csak bántanunk tilos a többieket, amúgy semmi sem kötelező. A gyatra szöveg ki is mondja, hogy ti sem érdek nélkül vagytok kedvesek, és inkább csak a szép és fiatal nőkkel. Na most ettől ne essünk már hasra.

És most elmondom, nekünk ez milyen.

Mi, ha férfihoz közeledtünk, ha vállaltuk a kockázatot, az nagyon fura volt mindig. Abból vagy valami gyors és sikerületlen aktus lett, vagy teljes értetlenség, visszautasítás és ciki helyzet. Belefér, nem azért, nem ezt panaszlom.

Csak hát amikor meg hozzánk közelednek, az meg leginkább azt jelentette, hogy örültünk, hogy valakinek, szinte bárkinek egy kicsit fontosak vagyunk. Mert tudtuk, mi sem vagyunk egy a százból, olyan igazi dögös fantázianő, vagy épp szép és bájos, aki igazán kell és aki válogathat és ujja köré csavar bárkit.

És ez a valaki, akinek be kellett érnie velünk, rágta a fülünket, préselt minket a “beteljesülés” irányába, mert ő annyira fel van ám gerjedve, és neki az olyan rossz.

Szó nem volt a mi örömünkről és vágyainkról, csak arról, hogy mit kell teljesítenünk ahhoz, hogy valaki egy kicsit szeressen minket.

Hacsak nem vagyunk egy a százból, ugye, de nem vagyunk, nem voltunk azok fiatalon sem.

Az egész csak a szexről szólt, és mi préselve voltunk, pedig nem is tudtuk, milyen, ha igazán jó. És a lovagunk belevitt minket egy helyzetbe, amelyben rég nem arról volt szó, amiről a szexualitás eredetileg, lényege szerint szól, vagyis hogy kinek mitől, hogyan volna örömteli, hanem arról, hogy kinek van hatalma, jogosítványa, mentsége arra, hogy a másikat rábírja valamire, amit aztán ő fog élvezni csak. És a lovagunk győzködött és helyezkedett, alakoskodott; ha az tűnt célravezetőnek, akkor szerelmest játszott, levelet írt, ha épp nem, akkor meg sétálni hívott, és belökött a bokorba, és amikor végzett, akkor a slicce jobban érdekelte, mint a mi épp csak meglangyosodott testünk, a lelkünkről nem is beszélve.

És hát elfelejtitek a lényeget: hogy ti magatok minek nevezitek azokat a nőket, akik sok férfival “kedvesek”, és hogyan bántok velük.

Meg azt, hogy mi az efféle kedvességtől teherbe is tudunk, szoktunk esni, és olyankor ti el szoktatok tűnni, és a kultúrtörténet voltaképp ez ellen, garanciaként vezette be az együttélést meg a házasságot.

Akarás, nyomasztás, rábírás. Hízelkedés, felemlegethető szívességek, csorgó nyál. Sürgetés és átverés. Ez a ti kedvességetek. Nekünk mindig csalódás ez a játék.

Hacsak nincs kölcsönös, egyértelmű akarás.

Az meg igen ritkán van.

Nekem egyébklnt tíz férfi jutott olyan egészen, egyik se feledhető, mindhez nagyon mélyen kötődtem, még megrendítő szerelemből is jutott öt vagy hat, és más szinte nem is volt.

Életem legjobb szeretője azt mondta nekem: aludjunk együtt. Ő mondta, és ezzel kezdődött a testiség. Legyen bőr, sok bőr, átölellek és elalszunk, jó lesz?

És te nem akarnád…?, kérdeztem én hitetlenkedve.

Én akkor akarom, amikor már te akarod nagyon, és azt te fogod mondani.

Na, van ilyen is. És úgy is lett, és akartam, nagyon.

A másfajta kedvesség, az leginkább nyáladzás, amit nem kérünk, az nem jó nekünk, abba inkább ne tegyetek energiát ti se.

Kapcsolódó bejegyzés: http://csakazolvassa.hu/2014/12/04/rajuk-is-csak-addig-mosolyognak/

Lehet piciket alkudozni a rendszerrel, lesni a lepattanót, előnyöket kihozni a rendszerszintű igazságtalanságból, a többi nő ellenében, a piaci rést megtalálni. Megpróbálni jobb nőnek lenni, nem olyannak, mint akivel nekik folyton bajuk van. Aláígérni más nőknek: neked jó így is, te nem basztatod őket. Csinosnak lenni, négy gyerek után is dögösnek, szexmániásnak, mindent, ami a pornófilmekben van, élvezni. Életvidámnak lenni, nem panaszkodónak. Nem lelkizni, nem nyavalyogni a striás mellünk miatt, nem mutatni, hogy bajunk van, nem rájuk telefonálni, hagyni őket, hogy rajongjanak.

 

Amíg ez nekik szól, mindegy.

 

Nem lehetsz jó nekik.

 

Mosolyogni rád addig fognak, amíg ama nagyon határozott célokat be nem töltötték rajtad, amíg nem válaszoltál a kérdésre. Ha igent mondtál, ha nemet, mindegy, bántani fognak. Miért nem szülsz, miért nem főzöl, miért szülsz, miért főzöl, miért jó így neked, miért nem jó így neked, miért nincs karriered, miért nem vagy okos, miért vagy okos, miért kell neked férfi, miért rántod meg a vállad. Más nőkre fognak vágyni, de ha olyan vagy, mint azok a nők, lekurváznak.

 

Mindegy. Vagy beleszürkülsz, vagy bele se vágsz, igent mondasz vagy nemet, egy pillanat alatt érted meg, vagy lassan kopsz belé, nem számít. Amint nem fűzi őket hozzád az elemi érdekük, onnnatól, akármennyit is köszönhetnek neked, a minimum az, hogy levegőnek néznek, de leginkább szemétségeket fognak rólad mondani. A te erődből, a te idődből, a te türelmedből állnák a cechet.

A legutóbbi írásom:

most akkor elmesélem, nekünk milyen volt

nagy olvasottságot hozott, és heves kommentözönt váltott ki. A látható kommentet jelző szám (210) mellett a szerkesztőmben a negyvekilences szám van pirossal: ennyi be nem engedett, amúgy nagyon ostoba, elvakultan ideológiai komment is érkezett.

Mindig öröm ez egy bloggernek, és megihleti új témákra.

Az egyik amelyet törzsolvasó írt, ez áll:

Csak azt nem értem, hogy tudod ilyen hideg, részvétlen, haragvó megvetéssel odalökni, hogy “mert nem volt szerető szívű anyukátok”.

Haragvó.

A blogger haragszik. Miért haragszik? Nem szép tőle.

Eleve, egy nő, amint haragszik, ejnye.

Miközben egy agresszív, nőgyűlölő kommentre reagáltam a bejegyzéssel. Azt persze vagy szó nélkül hagyja, vagy egy mondattal elintézi: persze, azt is elítélem.

Erről ismerszik meg a látszat-egyenlőségpárti. Azonnal sértetten ugrik és haragot, támadást, általánosítást, neki címzett bántást lát ott, ahol valaki rámutat, hogy tán nincs minden rendben.

Így lesz az agresszor kétségbeesett férfi, aki egyre csak keresi az enyhülést, segítségre szorul (de én szívtelen vagyok), és aki “nem gonosz”.

Nem is állította senki, hogy gonosz. Nagyon is emberi, meg minden. Van sok magyarázat, körülmény, előzmény.

Csak épp agresszor. És másokat traumatizál. Ezt ne tévesszük szem elől.

Ez is ismerős a párkapcsolatokból, ugye?

A csínytevő férfi, aki, amikor elmulaszt valamit, ami fontos, amit megígért; aki eltűnik, cserben hagy, disznóólat csinál, vagy átver, talán már nem először, és akkor van egy pillanat, eléd áll, rád néz, és azt mondja:

Most haragszol?

Hát a szívnek meg kell szakadni.

És te mélyen átéled, hogy milyen vagy már: te haragszol.

A harag nehezen vállalható érzés. Nem vagy megértő, nem szereted őt, ellenben kicsinyes vagy, haragszol.

És megint rólad van szó, te érezd rosszul magad.

Aki ezen átlát, az tudja, hogy ez is egy trükk, amelyet gyakorlója talán önkéntelenül vet be, hogy jobban jöjjön ki a helyzetből: átfordítja a szót úgy, hogy te legyél a mondat alanya, azzal foglalkozzatok mindketten, hogy te mit csináltál.

Te, aki éppen reagáltál arra, amit ő tett, és arról kellene beszélni.

Vagyis, aki bírál, szóvá tesz valamit, megkapja, hogy ő a békétlen, vele van a gond, mit ugrál. Így lettem én az ellenség, amikor feljelentettem Kozmáékat, vagy amiért “blogokat írok” a képmutató, hatalmaskodó tanárról és az őt tanítani engedő iskoláról.

Kaptam olyan célzást is, hogy csak erősködjek, majd megütöm a bokámat.

Rámvigyorgott a hatalom.

Így tud elsikkadni az eredeti tett, esetenként égbekiáltó igazságtalanság, amelyért felelősségvállalást, jóvátételt, jogorvoslatot vár az, aki szóvá teszi. És aki a szóvá tétellel nem árt, nem támad, hanem vagy a saját elemi érdekét védi, vagy a rendszer egészét javítja azzal, hogy szót emel a rosszul működése ellen.

Azt a tettet, helyzetet, mulasztást neki ezek szerint szó nélkül el kellene viselnie, és akkor szépen megmaradna, amit mindenki olyannyira félt: a dolgok eddigi folyása, a status quo.

Az igazságtalanság, az elnyomás.

A romboló, csak a partnernek előnyös párkapcsolat.

És így hibáztat másokat és moralizál fölöttük mulasztásaikon, bűnükön vagy csak a nyomorukon az, aki sokkal kiterjedtebben felelőtlen és immorális, csak épp nem rajtakapható, mert biztos fedezékek mögül szemétkedik.

*

Másik példa a manipulációra: hát adjon már nekem egy kis kenyérre valót, nagysága, hát látja, milyen sovány az a gyerek, hát ne sajnálja tőlem. Ne legyen már szívtelen!

(Mindjárt jön egy roppant intelligens komment, hogy “de te védeni szoktad a cigányokat!”.)

*

Ha egy biciklist elütnek, akkor mindegy a baleset körülménye, a felelősség kérdése, vagy az a megkerülhetetlen tény, hogy a tonnás vas, a veszélyes üzem nem őalatta volt, következésképp — igen — a felelőssége ab ovo kisebb, hanem elkezdődik a hörgés a kommentekben:

milyen agresszívek, szabálytalankodók a biciklisek, miért nem hordanak sisakot, biciklizni lám, milyen veszélyes…

Akárki hibázott is, itt az autós ütötte el a biciklist, fordítva nem történhetett.

Az autós társadalom ahelyett, hogy önvizsgálatot tartana legalább ilyenkor, a gyász pillanataiban, belegondolna, hányszor telefonálgat, gyorshajt, mulaszt el indexelni, gyorsít be zebra előtt, veszélyeztet gyalogost, ügyetlenebb autóst és kerékpárost, azzal foglalkozik, hogy mit kellene másoknak csinálniuk. Kioktat, tanácsot ad. Na lám, mondja. Nem azt fogadja meg, hogy eztán jobban figyel, hanem alkalmat talál, hogy kitöltse gyűlöletét a bicikliseken.

Ugyanaz: az erő pozíciójából másokat, a kiszolgáltatottabbakat túráztatják, így jól jönnek ki a helyzetből, nem kell összetörniük, megerősödhet a viláégképük és a fölényük, és baromi elégedettek.

Ezt azért tettem hozzá, mert ma autómentes nap van.

Ez most egy rövid poszt, örvendjen a rövid távú, felületes figyelemre szoktatott, félpercenként kattintó, szenzációra fejét felkapó internetező, aki egy mondatokban intéz el érvelő szövegeket (“hosszú”, “általánosít”). Nekem nem megerőltető hosszúakat írni, sem olvasni: semmit nem tudnék például a diétám rejtelmeiről sem, és még mennyi mindenről, ha nem lennék képes és hajlandó jól megírt, informatív, hosszú szövegeket örömmel és elmélyülten végigolvasni.

Bele akartam írni az előzőbe, de aztán önállósodott:

és hány, de hány olyan férfi van, aki csak arra utazik a párkapcsolatában, hogy “ne legyen balhé”. Hogy békesség legyen, nyugodt este. Hogy ne zárja el tőle a nő a testét, kedvességét, jókedvét válaszképp arra, amit csinál, és ami nem szép tőle. Vagy lehet akár némaság is, de feszültség, hangos konfliktus ne legyen.

Tehát a férfi nem szeretetalapon működik, nem vállal valódi felelősséget kettőjük mint pár jóllétéért, nem törekszik arra, hogy igazságos legyen a munkamegosztás, nem akarja őszintén a partnere javát, és nem revideál akkor sem, amikor hibázik, vét, csak a büntetést próbálja elkerülni.

Ez is a tekintélyelvű nevelésből ered, és a fel nem nőtt, anyától rettegő, énerőt ki nem fejlesztő férfiak mintája: minden mindegy, szűkölő félelem, csak ne haragudjon a nő.

Az ilyen férfi a saját jóllétéért sem vállal felelősséget. Csak igazodik, és ez csak a látszat. Legalábbis nyíltan nem érvényesíti a saját szempontjait, még a vállalható és jogos igényeit sem, amelyek ellen, ha az elejétől így viselkedett volna, senki nem morogna (vagy ha igen, akkor tényleg menekülőre kell fogni). Például hogy szeretne saját időt, máshol szeretne nyaralni, vagy hogy sok neki az anyósból. Csak a konfliktust akarja elkerülni. Alakoskodik, stratégiákat választ, igazodik, sóhajtozik és elkerül. Titkai vannak.

És ez is baj. Ettől neki is satnyább az élete.

A fent vázolt viselkedésű férfi olykor akármilyen szemétséget, árulást elkövet a nő ellen, akire titkon neheztel, csak ki ne derüljön. Csak a látszat meglegyen: kenyérkeres, hazajár, vacsora van, feleségével mutatkozik, nyírja a sövényt, a gyerekek négyeseket és ötösöket hoznak, és a számlák is befizetve.

És csak sarokba szorítható, nincs neki meggyőződésből fakadó együttműködése. Amit tesz, az olyan, mintha megfizetné valaminek az árát, és aztán várja a terméket.

Néha működik az alku, néha nem. Amikor nem, vagy amikor kiderül valami titok, akkor a nő jól tudja, mivel tudja a férfit sarokba szorítani, és jobb híján él is ezekkel az eszközökkel.  Akár preventív jelleggel is. Rákérdez, úgy néz, bedurcul, elnémul, balhét csap, érvel, felelősségre von, ultimátumot ad.

Ő sem szeretetalapon működik. Azt valahol az első kanyarban elhagyták. Azokban az években, amikor még könnyű volt az élet, és nem kapcsolt be a kötelező szerep bennük.

Ha jó fej, vagyis a gázos viselkedést épp nem teszi szóvá, akkor a férfi sem fogja megvizsgálni magát (miért tenné?), úgy éli meg, amit csinál, rendben van, semmit nem érzékel a másik nagyvonalúságából. A nő meg nem érti, miért nem értékelik, hogy ő jó fej volt.

Körülbelül ez a társadalom tartópillére. Így válik érdekalapúvá és szerepjátszássá az, ami lehetne boldogságos is.

Az ilyen emberek között nincs boldog kapcsolat. És ha nem ismerik fel ezeket a mintázatokat, úgy marad a szájuk.

A nőnek sincs fogalma arról, hogy lehetne a kapcsolat igaz, belátáson alapuló, mindenki örömét szolgáló, őszinte is. Ő se látott ilyet, és el se tudja képzelni. Csak életvitelszerűen aggódik és szorong és megfosztottnak érzi magát, és használja a sarokba szorítás eszközeit, ha inog a tákolmány.

Így játsszák a szerepüket, végszavaznak egymásnak, egy életen át. Nincs hibás, nincs kiút, egymást tartják benne.

Én az egyenlő kapcsolatot úgy képzelem, hogy akkor is megmondjuk, hogy mi így gondoljuk, ezt szeretnénk, hogy érezzük magunkat épp, ha az furcsa, meglepő. Hogy lehetünk unortodoxok, nem kell “mások ebben a helyzetben”, “neked mindennel bajod van” szövegekhez igazodnunk, anyánk és barátnőnk és osztályfőnökök ítéletétől tartanunk. Otthon lehetünk a saját valóságunkban, és nem kell félnünk azt kifejezni sem. Lehánthatjuk hiedelmeinket, merev elképzeléseinket, ha azok ellentétesek az igazi jólműködéssel. És születhetnek szokatlan, de kölcsönösségen alapuló egyezségek, amelyek működnek.

Kölcsönösen. Tehát mindketten. Annyira szeretjük egymást, hogy fontos az, hogy a másik igazán jól legyen, és ezt nem ütik agyon az elvárásaink. Ezért mindenkor egyeztetünk, ha kell, újratárgyaljuk a megállapodást, és nem gyanakszunk, hogy a másik csak előnyt és könnyítést akar kicsikarni, mert nem érdekek kiábrándító dulakodása a kapcsolatunk. Ha már az, akkor csak a válás marad, ott már nem terem meg a szeretet.

És nem is méricskélünk grammra, nem kell mindkét félnek ugyanazt csinálnia, vállalnia, de olyan párkapcsolatot építünk, amely a két félnek valóban és mélyen, mindenkor elégedettséget hoz, és nem a rég megírt szerepnek való megfelelésből fakad a rendje.

A rég megírt szerep nem működik. Ha egy nő kapcsolatban él és gyereke is van, az harmincöt és negyven között vagy felébred és új alapokra kívánja helyezni a kapcsolatát (“megbolondul”, “feminista blogokat olvas”, elválik), vagy belepengeszájúsodik, kiég belőle minden lányságos öröm és életkedv, és reprodukálja a sárkányos, rossz fej női szerepet, aki ugyan megbízható és kitűnő a rácsos linzere, de rátelepedő anya, majd borzalmas, féltékeny anyós és pótcselekvés-nagymama lesz, hogy aztán ne értse, miért nem jönnek hozzá szívesen.

Nem jó fej, mert fáj a foga, kiszakadt a mosógép csöve a falból, és attól fél, hogy terhes megint.

Nem jó fej, mert tizenegy hónapja nem aludt öt órát egyhuzamban.

Nem jó fej, mert szédül az éhségtől, és húsz perc múlva indul a vonata.

Nem jó fej, mert ami nekik viháncolás, az neki takarítás.

Nem jó fej, mert annyiszor elmondta már, és ideges tőle, hogy hiába.

Nem jó fej, sejti, hogy te lélekben már rég máshol jársz.

Nem jó fej, mert hónapok óta mindenki őt basztatja.

Nem jó fej, mert annyiszor volt már jó fej, most inkább az életet élvezi, és egészen komolyan leszarja, te ehhez mit szólsz.

Nem jó fej, mert hegynek fölfele teker, esik az eső, és amúgy nagyon bájos a csip-csip-csóka, de most inkább nem kéne, meg ugrálni se, mert leestek, és mert ezt annyiszor megbeszéltétek már.

Nem jó fej, mert a jófejséggel nem ment semmire, háromszor annyi meló, összeszorított fog és más balhéjának elvitele járt vele, és amikor már rendszeresen voltak palpitációi, úgy döntött, ezt befejezte.

Nem jó fej, minden bizonytalan, stresszes, fenyegető, és ő csak egy kis nyugalmat szeretne, hogy senki se várja tőle a jófejséget.

Nem jó fej, nem is tudja, milyen az, sose volt vele senki jó fej, csak elvárta és zsebre tette a munkájának hasznát.

Nem jó fej, mert gyűlöli magát és retteg az öregedéstől.

Nem jó fej, kicsinyes, pótcselekszik, visszavág, elege van.

Nem jó fej, pedig ő is szívesebben lenne bizakodó, derűs, ifjú leány.

Nem jó fej. Ne basztasd, hogy legyen jó fej. Te sem vagy jó fej.

K. S. Zs.-nak

Tegnapelőtt (javítom “tegnap”-ról, elsüvített mellettem a szerda, most is rohanok) konferencián voltam. Ritkán megyek ilyenre, ezért is pezsdítő élmény. Szeretem ezt, rákészülni, megjelenni, emberek között lenni, figyelni, új megfogalmazásokkal és mentalitásokkal találkozni, és hát ebből bőven volt. Játszóhely is volt gyerekeknek, vittem a kisebbik kicsit. Nagy köszönet érte a szervezőknek.

Szerelem: Személyes? Politikai? volt a címe, egészen különböző szakmájú emberek tartottak előadásokat, izgalmas fókuszokból.

Persze nekem rögtön bajom van: Pető Andrea nagyon szellemesen nyitotta a konferenciát, és profin moderált, ám a love is in the air, ez az egész “mindenki tudja, ez mekkora hajtóerő/elmény” felvetés is normatív. Nem, sokan nem tudják, valami egész mást tudnak, és ők hallgatnak, épp nemrég volt erről szó itt is:

szerelmes a világ

A szervezők pluralizmusát és nyitottságát jelzi, hogy ki tudtak lépni a saját, ismerős eszmei körükből, és előadóként meghívták a konzervatív, kifejezetten teoretikus, ifjú kutatót-publicistát, Szilvay Gergelyt is. Ő rendszerezetten, érdekesen és szemszögváltásra képesen (értsd: tudjuk, milyennek hat ez a “ti” szemetekben) mesélt ezt-azt a konzervatív gondolkodás elméleti hátteréből. Megtudtuk, hogy noha férfiasság és nőiesség szerintük esszencia, nem társadalmi konstrukció, a szerelemben (ezen a házasságot/tartós kapcsolatot kell ám érteni) a mai konzervatívok egyenrangúak, munkatársak helyett lelki társak, és nem csak a túlélés, hanem a kapcsolat maga is cél.

Pető Andra, aki megnyitotta az estét és moderált is, még az elején figyelmeztetett arra, hogy “nekünk”, akik hiszünk a társadalmi egyenlőségben, nem érdemes ugyanazokra a hívószavakra ugrani, minden meddő vitába belemenni és általában sem a mi-ők ideológiai dichotómiát élezni.

Én e figyelmeztetést megfontolva, annak ellenére megerősödtem abban, hogy aki konzervatív, az tényleg nem tud mit kezdeni azzal, hogy a világ változik. Elintézi a demokraták, egyenlőségpártiak, baloldaliak kérdéseit, az ezernyi fajta népbetegséget, szapora csecsemőhalált néhány megnyugtató mondattal, hogy de, persze, férfi és nő egyenrangú, és mi nem szólunk bele mások magánéletébe, meg hogy az igazi igazságosság nem egalitárius, hanem érdemalapú (azt hiszem, ezzel egyetértek), valamint nem tökéletes a régi rend, ez nem is lehet cél, na de az legalább működik, hibái ismertek, az új válaszkísérletek elterjedésével meg összességében még rosszabb lenne a helyzet (igen, jó a tipp, ha a melegházasságra gondoltok, mint ami sokak szerint gyengíti a heteroszexuális házasság erejét). Összességében az erő és a tekintély pártján áll a konzervatív ember, és az új, szokatlan jelenségekre, amelyeket az értékrendjén belül nem tud értelmezni, elkülönülve, moralizálva, esetenként kirekesztően fog reagálni, és ebben nagy egyetértésre számíthat a társadalom nem gondolkodó, csak a saját primer érdekeit néző, lassan mozduló többsége részéről. Ami mondjuk nekem az igazságérzetemet birizgálja, meg szerintem irritálóan képmutató erőpártinak lenni, a nagy rendszerek tövében lecövekelni, gyakran emberellenes, és ezen felül veszélyessé is válik, ha egy feszült társadalmi helyzetben a szokásos fejcsóváláson túlmegy a dolog, és akkor jön a tevőleges gyűlölet, mint azt láthatjuk. (Nagyjából a szélsőjobboldal térnyerését írtam le most, és persze nem vagyok túl eredeti.)

Nem szólnak bele mások magánéletébe, persze, de ha a buszon utazik egy szőke nő egy félvér kislánnyal, akit a gyerek anyának szólít (ez tegnapi élményem), vagy ha azt halljuk, hogy örökbefogadtak egy gyereket, vagy épp azt, hogy válik egy ismerősünk, én mást fogok gondolni, mint a konzervatív, mást mondok az öt meg a tizennégy éves gyerekemnek ezekről a helyzetekről, és amit én mondok és gondolok, az egy olyan világ csírája, amelyikben jobb élni, mint a régiben. Azért jobb, mert abban a világban az ezerféle valóság elmondható, nincsenek ennyire romboló szégyenek és titkok, szabad különbözni, nem helyes és helytelen mentén értelmeződnek legszemélyesebb dolgaink, és nem én számítok nem működőnek attól, hogy egy hazug és képmutató világban nem működöm.

A válás baj, ezt is megtudtuk az előadó egy későbbi hozzászólásából, tízéves gyerekek egy évente ismétlődő brit felmérés szerint (“ha király volnál, mit változtatnál a világon?”) régóta a top 3-ban tartják ama kívánságot, hogy ne legyen válás. Ej, de megható is ez, A két Lottiban is ez van, továbbá legyen árpacukorból a kerítés és lehessen egész nap X-boxozni, gondolom. A szülő szempontja, jólléte és életesélyei, a hosszú távú érdekek persze le vannak szarva (mármint nem a gyerek által, mert neki ezt szem előtt tartani nem dolga, hanem az efféle “kutatás” citálója által). Egy másik kutató (ELTE PPK) hozzászólásában szóvá is tette, hogy a kutatások is abban a keretben zajlanak, ahol ez a kötelező műsorszám, ilyen nyomás, ez az értékrend, hogy a csonka család, az aztán jaj, de borzasztó, és erről szólnak a filmek — épp ez a baj, hogy ennyi manipulált dolog van a fejekben.

A szexuálpszichológus előadó, Portik-Bakai Melinda alaposan átvette a kötődés kialakulásának fejezeteit, a vonatkozó vizsgálatokat (gondolom, azért, mert az anyához való kötődés a szerelmi érzés és intimitásra való képesség alapja — bár ez az állítás nem hangzott el, de ezért futhatott ki a szerelem témájára a mondandó, és biztos így is van, csak megint mindent az anyára tol ez a felfogás). Előadását “egy barátnőm mesélte” típusú anekdotákkal színesítette és “tette személyessé”, amit én, ahogy az évek telnek és mindenféle előadásokat hallgatok, egyre inkább szimpátiavadász és manipulatív technikának tartok, főleg, ha nem jó a sztori, és közhely a csattanó.

Szerinte az igazi szerelem a sírig tart, harminc-negyven évig — döbbenten értettem meg az előadás végére, hogy a házasságra gondol, nem valami kósza, huszonéve motoszkáló, “soha többet olyan nem lesz” emlékre, vagy éppen nyugdíjas újrakezdésre, hanem arra, hogy apu-anyu jól kijön, kizárólagosság van, minden oké, a gyerekeik boldogak, és nem válnak el. Jaj, hát mit kell mindig elválni. Mi a probléma?

Ott ült a székeken egy csomó elvált ember, félrelépő ember, újraházasodott, gyermektelen, vagy kötődni képtelen ember, meg leszbikus ember, poliamoriában élő, családonbelülitraumatúlélő — már így statisztikailag gondolom ezt, meg sokakat ismerek is. Én épp az özvegyek táborát erősítettem. Á, nincs semmi probléma, szeressük egymást. Csak a gyerek ne sérüljön, hát akkora boldogság van így, Család és Házasság. Ezek a liberálisok meg elválnának szíre-szóra, ki érti ezt.

Azért is fura volt ez, mert egy korábbi előadó, Máté-Tóth András vallásszociológus meg pont arról beszélt, hogyan próbálta a kultúránk Erósz hatalmas energiáit becsatornázni, tagadni, megszelídíteni, ám ezzel az egyház is, a házasság intézménye is csúnyán kudarcot vallott. A pajkos gyermek ellenáll a struktúráknak, sodró és illogikus, ez a lényege. És nem, nemhogy nem egyenlő a házassággal Erósz, de elpusztul benne (viszont Erósz virulása nem a házasság feladata, a házasságnak más, fontos feladatai is vannak).

Hát nem látjátok, hogy a fél Magyarország elvált, a másik fele el akar válni, és boldogtalan? Hát nem látjátok, hogy a fiatalok már nem akarnak házasodni és nem akarnak annyi gyereket, sokan egyáltalán nem, ellenben azoknak, akiket “megfertőztek ezek a mindenféle új hatások”, mérhetően jobb az életminősége? Ha ez jó volna, működne, akkor akarnának. Ha úgy volna jó, mint a konditerem, hogy egy kicsit persze, strapálnod kell magad, de aztán jó lesz, akkor is akarnának. De a jó konditermek tele vannak. A házasságkötő termek meg üresek.

A végén én is tettem egy felszólalást. Észrevételeztem, hogy a nők meg vannak zsarolva. Azzal, hogy a gyerekük majd sérül. Hogy széttörik a családot, ők törik szét, ha válni akarnak, vagy szerelembe esnek, de egyébként azzal is, ha merészelik magukat rosszul érezni. Hogy mindenki miattuk lesz majd boldogtalan, felborul a jó kis családi élet, mert ők ugrálnak itten, megbolondultak holmi blogoktól, és irreális elvárásaik vannak. Mintám több ezer fő, sok nő és néhány férfi, akik elmesélték a történetüket nekem a fórum- és blogévek alatt.

Én, és ez pedig az egyfős mintám, amúgy abszolút vétlen vagyok mindkét gyerekeimapja távollétében, bár az elsőért bőszen hibáztatnak, de azt még ezek az előadók is elismerik, hogy ja, a bántalmazó kapcsolat, az a néhány eset, az más.

Én nem vagyok hibás, és én is megkapom mindig vádként, hogy egyedül nevelem a gyerekeimet, és hogy csak így és ennyire megy. Pedig azt, amit három (kettő és kétharmad) gyerek és az otthonom ügyintézése jelent, és azt, hogy milyen nekem azt hallgatni, hogy a gyerekeim apa nélkül nőnek fel, TEHÁT sérülnek, szerintem el se tudják képzelni ezek a teoretikusok. Hát még azt, hogy mégsem sírás-rívás az élet, egyben vagyok ún. “párkapcsolat” nélkül is.

Én nem vagyok hibás, és szerintem baromi igazságtalan stigmatizálni azokat, akik nem tehetnek róla, meg azokat is, akik “hibásak” ugyan, de legalább meg merték lépni azt, amiről a többiek csak álmodoznak.

De hagyjuk ezt, hogy ki a hibás, ez nem vezet sehova.

Fontosabb, hogy a házasság, amelyet olyannyira védenek, nem valami boldogságcentrum és önérték. Csak akkor érték, ha nagyon jó, egyébként lehúz. Az intézménnyel van a gond. Nem, nem az van, hogy a lángolás elmúlik. És nincs mindig hibás, és nem is csak az van, hogy ketten rontják el. Egyszerűen nem működik. A sok, érdekkel megterhelt érzelmi és életmódbeli elvárás, a saját illúzióink, a szerepünk értelmezése sem működik, a biztos remény, hogy mi abban boldogak leszünk, hát hiszen mindig is ezt akartuk. Az emberek változnak az évekkel, és nem egyfelé. Nagyon ritka, hogy igen. Az egyfelé növekedés, a törzs erősítése és nem széttörése (ez itt fametafora) többnyire szerencse, fényviszony dolga, és valamennyi tudatos melóé meg őszinteségé, csak hát ez a keretekhez ragaszkodó, válást hibáztató szemlélet pont az őszinteség esélyét rontja. És ha nincs kényszer, akkor ki fogják mondani a másfelé változó felek, hogy nem jó, és meg fogják lépni, amit akarnak.

De ez már egy nagyon világos stádium, a megerősödötteké. Mi, többiek, hallgatunk, mert félünk. Félünk az ítéletektől. Hallgatunk, mert magunk sem tudjuk, mit akarunk, és mert nem tudjuk, nem mi rontottuk-e el valóban, nem mi vagyunk-e önzőek, vagy épp nem elég érzékiek, ahogy mindig mondják. Az önismeret hiánya a kulcs, az énélmény hiánya, a sakkban tartottság. Meg az, hogy állandóan másokat nézünk, igazodunk, félünk. Hogy nem merünk élni, nem merünk gondolkodni, dönteni. Hogy azt hisszük, valahogy, konkrét módon kell nekünk viselkednünk. Benne maradunk, életben tartjuk, és nem vagyunk boldogok, és lemaradunk az életünkről.

Megint ez rajzolódott ki a szavak mögül: mintha a házasság ab ovo a biztonság és boldogság volna, amit ELVESZÍTÜNK, mert HIBÁZTUNK, és KÖNNYEBB VOLT ELDOBNI, MINT MEGJAVÍTANI, na persze, EBBEN A MAI DOLOGIAS VILÁGBAN, persze régen nem ez volt, dédszüleink még megjavították. Vagy kibírták…

És emiatt forgolódnak álmatlanul a nők, akik tízszer annyi energiával, megerősödve élnének, ha végre a saját életüket élhetnék. Nem mulasztva el felelősségeiket, de azért nem zenebohócként, akinek emellett még azt is el kell játszania, hogy ő milyen boldog az ő szép kis mozgalmas családjától, mert szereti őket, mert hétvégén kirándulás van, és mert megeszik, amit főzött.

Poklokra és fagyott némaságra mondják azt, hogy meg kéne védeni, menteni.

Nők magyarázzák nőknek, hogy kompromisszumra kell törekedni, és hogy minden házasságban vannak hullámvölgyek. Nőknek, akiknek fogalmuk nincs, miről maradtak le, milyen élet és szabadságfok is létezik még: nem ám felelőtlenség, hanem játszmamentes élet, az az állapot, hogy nem kell szétszakadnia és életvitelszerűen elégtelennek éreznie magát pusztán attól, hogy ő feleség és anya, és nem is dilemma többé, hogy anya vagy nő, feleség vagy szerető (ez is milyen, ez a kontrasztos szerepekre osztás a magazinnyelvezetben?!). Hogy néha nem kell az órát nézni, nincs megítélve, véleményezve minden tette. Csak gyanítják ezek a nők, hogy létezik valami más is, mert annyira élhetetlen ez itt és most, annyira elhallgatott a testük, a fiatal lányság, és mert emlékeznek, hogy régen nem ilyenek voltak, hanem okosak és csillogók.

Nők magyaráznak nőnek, hivatalból vagy sok pénzért, irodákban, rendelőkben és könyvek lapjain adják a tanácsokat. Női szerepre, nőiességre, csendes befogadásra, yinre figyelmeztetik az agyonhajszolt nőket, és lényegében ők maguk se tudják, miről maradnak le, mi van még a saját sorsukon, a női sorsnak gondolt, fétissé tett gyerekabajgatáson, “gondoskodáson” (értsd: kizsákmányoltság) és férjkiszolgáláson, -elviselésen, anyósápoláson kívül, az örök önmarcangoláson kívül, hogy velük van a baj, nekik kéne jobban csinálniuk ezt a sok mindent valahogy. Mindenki a tevékeny, hatféle területen virtuózként helytálló nőket ünnepli, és nem azokat, akik mernek csak egy vagy két területre koncentrálni és a többit nem csinálni.

És ezek a nők, akikre hallgatnunk kellene, csúsznak szét, rosszul néznek ki, ki vannak égve, pókhálós az ajkuk és büntetős a logikájuk. Ők, a segítők se mernek élni, máshonnan ránézni, felülbírálni, és az anyjuk se mert élni…

Nem, nem a férjed a szemét. Az egész elgondolás nem működik, hát látjátok: az együtt maradók sokszor még boldogtalanabbak, az igazán értelmes statisztikát, az emberi jólműködését ők rontják. Az elválók és gyerekeik életét meg nem a válás, hanem az önérdekvédő, játszmázó partnerük és hazug, hibáztató környezet teszi pokollá.

A nők (és az őszintébb, önellátásra képes férfiak) felszabadulnak, amikor elválnak, magukra találnak, mégis, így is, nehezebb anyagi helyzetben is, hát még ha a válás legitim opció lenne, és nem azt hallgatnánk erkölcstan-tanároktól, hogy szegény tönkretett gyerekek. A gyereked nem a válás vesztese, hanem a boldog szülők, a működő kapcsolat hiányának vesztese.

Nők mondják anyáknak a nevelési tanácsadóban, hogy micsoda trauma a gyereknek a válás. Ezzel vannak sakkban tartva azok, akik már rájöttek, hogy nem fog működni, ha megfeszülnek se, de ez a társadalmi érdek: együtt kell maradni.

Ha épp apuka csomagol és okoz önérzeti sebet a feleségnek (erről is írok majd, a “más nő kellett neki” birtokló hazugságáról), akkor: persze, mert nem voltál kedves és szexi. Ha nem tudják ezzel sarokba szorítani a karcsú, ápolt szőke nőt, mert az új nő egy tízessel idősebb és ritkás a haja (csak mondjuk ő életvidám…), akkor is valahogy érezze magát szarul a feleség, akkor nem a kinézet számít, a lelkére kellett volna jobban figyelned. Persze, megkapja a férfi is, mert a farka után megy és felelőtlen (holott előtte sem volt valami nagy vasziszdasz se férjnek, se apának), de aki igazán megkapja a nép ítélőszéke előtt: az új nő.

(Apám új felesége. Mintha mindig szőke volna, férjem bűne bűne volna, évzárókon álldogál…)

Ha a feleség lépne, mert elég volt, kész, nem fér belé több, akkor mondják azt, hogy ezt, amit annyira szeretnének, de szerencsére félnek tőle, majd a gyerek szívja meg. Akkor majd maradnak, és nem rinyálnak többet.

Ecseteljük drámaian, hogy apa nélkül felnőni, férfikép, férfiminta nélkül, az micsoda trauma a gyereknek. Széttörik a kis világuk, sodródó öngyilkosjelöltek lesznek meg bűnözők, amerikai statisztikák alapján.

Hogy van az, hogy az én fiam emberi mintát keresett, és amit férfilétről az apjától elsajátíthatott volna, azzal — érthető módon — elég kritikus? És ezt képes volt felismerni egyedül: nálunk az ő apja nem téma, csak annyiban, hogy “ez az ő problémája, nem a tied és nem is az enyém, ne aggódj”. Neki meg kell alkotnia a tőlem tanult értékek nevében a saját férfiasságát, és meg is fogja. És más kamaszoknak is meg kell alkotniuk az új kor új férfiát önmagukban, mert eltelt több évtized, másik világ van, és ez az új férfiasság már nem egyféle, nem kényszerítő, erőalapú norma lesz, amely árnyékában a “béták” jelenleg szégyenkeznek és szexcsikaró, torz, agresszív kommentelőkké válnak a blogomon.

Az a férfiasság, ami mellől a nők elválnak, tipikusan romboló és önös, nincs azon mit átörökíteni.

*

De te nem válsz, értem én. Neked jó így. És mégis…

Jaj, hogy egyszer derűsen azt mondhassuk. Hát sőt, rendszeresen és alapvetően:

Rendetlenség van, igen.

Folyton szénhidrátot esztek, ami nem egészséges, mindig valami bajotok van a vacsorával, mindig mást akartok, teli hűtő mellett éhen haltok.

Nem tudom, felvesznek-e abba a jobbik gimnáziumba, édes gyerekem. Tanultál volna többet, én neked olvasónaplót többet nem írok, és nem fogom magam szégyellni helyetted. Majd leszel elektroműszerész, nem szégyen az.

Lehet, hogy mégis elválunk, én már érveltem és vártam eleget. Lehet, hogy nem veled megyek salsázni, életem párja, te. De hogy megyek, az tuti, mert mindig is salsázni akartam.

Én ennyit bírok, mi vagyok én? Akármit csinálok, akárhány fejet vágok le, tíz új nő a helyére. Alapértelmezés, hogy nekem kell levágni.

Mindeme problémákban és megoldandókban nektek is aktív részetek van, édes férjem és drága gyerekem. Nem fogok önkizsákmányolni, nem lesz bűntudatom meg átforgolódott éjszakám — a szeretet nem ezt jelenti, elannyira, hogy szervusztok, most megyek úszni. Lázadás leverve előre is, csak szólok. Oldjátok meg, most egy kicsit marcangoljátok magatokat ti. (Vagy menjetek úszni.)

Megtapsolták amúgy a hevült és személyes hozzászólásomat, jó volt.

melléknevek sorozat 26.

Én nagyon remélem, ezt külön írjuk még. Igen, igen, megnéztem.

igei idiómából képzett folyamatos melléknévi igenév

Na szóval, van ez a kétségtelenül létező tendencia, antifeminista kollégáink vesszőparipája (na, vajon lehet-e ide jelzőt tenni? kedvelt vesszőparipája? remek vesszőparipája? vagy: egyik vesszőparipa? nem. a vesszőparipa nem bír el jelzőt. pőre paripa ő). Nehéz tömören megfogalmazni, de olyasmi, hogy a fiatal és csinos nőkkel úgy általában a világ, azon belül is a férfiak előzékenyen bánnak. Átengedik őket az úton, meg hazaviszik kocsival, szívességeket tesznek nekik, előreengedik őket az ajtóban — ez jár nekik, mert nők, pontosabban: mert szexcélpontnak alkalmas fiatal nők.

Mintegy jutalmazzák őket azért, hogy életerősek és szépek.

Természet: Bünteti a szenvedést és jutalmazza az örömet.

Karinthy Frigyes notesze.

Az antifeminista kollégák ezt persze úgy értik, hogy ezt a nő tudatosan csinálja. Beveti, amije van, hogy lehúzza a világot, él a hatalmával és célra tör, megszerzi, amit akar, miközben a másik szereti őt, a szívét-lelkét kiteszi érte, vacsorát fizet, nem vár semmit cserébe, aztán mégse fekszik le vele az a dög, és a szegény becsapott férfi nem is érti, mi történik. Általában is mindig a nő akciózik, ő választ párt (fölé: gazdagot, vagy elfelé: egzotikusat, hogy jól kicsesszen a jóravaló, suzukis, európai férfiakkal). Koncepciója határozott, érdekalapú, szívtelenül tudatos, direkt őellenük, akik pedig milyen naivak és hogy szeretnek minket.

Eleve ők, a fiatal, független nők a legértékesebb jószág, a hirdetési célcsoport is, őelőttük ott az élet, bennük a potenciál, és akkor még az is, hogy a férfiak a közelükben akarnak lenni, készségesek velük, mert hátha. De hátha nélkül is kellemes.

A tendencia, tehát a fiatal és csinos nők előnyben részesítése kétségkívül létezik, és maga az anti-esélyegyenlőség, a pozitív diszkrimináció ellentéte, az igazságosság tagadása. Nem annyira értelmes azt taglalni, kinek a “hibája” ez: annak részéről is megtörténik, aki az előnyt biztosítja, és annak részéről is, aki elvárja, használja, él vele. Ez szinte kiveri a szemünket, ha látjuk, hogy az előnytelen külsejű nő mennyivel nehezebben kap munkát, hogy valakivel csak azért bunkók, mert nem az a cicababa, akikhez viszont dörgölőznek, és akik nem is restek elfogadni ezeket az előnyöket. Láthatjuk, hogy aki idős, beteg, más, az mit kap. Elsősorban azt, hogy ő nem számít. Látjuk, hogy a rászorulót mennyire nem segítik, a bizonytalan nyugdíjas asszonyt például nem engedik át a zebrán.

Talán mert ő nem is számít rá. Nem is éber, nem gondolja, hogy ide nekem a világot, kisüt a nap is, ha én kilépek a házból. És hát könnyebb elengedni olyat, aki megy amúgy is.

Érdekes kérdés amúgy, hogy mi volna igazságos. Hogy az egyenlőség, az egalitárius elv igazságos-e. Az emberi jogok alapkérdéséhez, sőt, bármely gazdasági modell, a javak elosztásának alapkérdéséhez érkeztünk.

A konzervatívok (-vak?), mint azt a konferencián megtudtam, Russel Kirk, Roger Scruton meg se rebbennek ettől: természetesen nincs igazságosság, ezt ne is remélje senki. A világ nem igazságos, ez van, korcsokat nem támogatunk, tudd a helyed a nagy barokk égbolt alatt. Igazságosság mint egyenlő bánásmód a nagy Bíró széke előtt lesz majd, meg várható a földi, független bíróságnál. Minden más társadalmi stagnáláshoz vezet. Mondja Kirk.

Azt kapod, amit érdemelsz. Érdemért jár a jó, az érdemeseknek, akik megdolgoztak érte.

Piszkál valami gyomortájt, ugye? Ismerős az érv valahonnan? Ha igen, ha valami gyanús ebben, jó blogot olvasol.

Vagy ha beleszülettél a jóba, ha mázlid volt, akkor is jár, akkor mondjuk a szüleid vagy a származásod jogán… Meg hát ilyen az élet, az emberek nem egyenőek, soha nem is voltak azok, ne is legyenek, az ilyen törekvések erőszakosak, finanszírozhatatlanok, és felborítják a tökéletlenül bár, de mégiscsak működő világot.

Valójában, és ez a baj vele: az erőt birtokló többségnek jár ama plusz, akik a maga érdekeiket védik a gyengébbektől, és éppen tőlük tartva, az ő megerősödésüktől rettegve, ellenük. A pluszt másoktól bitorolják, a plusz öntudatos birtoklása pedig maga az elnyomás, és még ki is oktatják az elnyomottakat, hogy miért nem igyekeznek jobban.

Na de ez elmélet. Tegyük el, a kedvezményezett rálát arra, hogy mi történik, önreflektív, és nem tartja morálisan-emberi jogilag, vagy épp feministaként okésnak, hogy neki előnyök járnak. Mit tehet az az egyszerű fiatal nő?

Vagy én, akinek megrakja még egy kicsit a kimért áfonyát a zöldséges?

Mert képzeljétek, és erre utal a cím, amióta így megformásodtam és vidáman röppenek hétköznapjaimban, mert hogy ez a kedélyre, közérzetre, lelkierőre is kihat, annyira, hogy hovatovább nem tudnak már bántani, kiakasztani egyszerűen, szóval újabban belekerültem ebbe a kategóriába, amelyben korábban nem voltam benne. Egy ilyen alfaj vagyok, aki biciklin, narancssárga dzsekiben meg bakancsban nyomja:

, de benne vagyok, és meglep a változás mértéke. Ahogy látható lettem, ahogy hirtelen komolyan vesznek, és mindenki kedves, és ahogy ez visszahat az én önbizalmamra, viselkedésemre, világba vetett bizalmamra.

Ez, hogy csinos és fiatal, egy elég elnagyolt kategória amúgy, beleférek, akárcsak a Flex szaunához vezető folyosójára (vannak testépítők, akik ettől elesnek a válluk szélessége miatt). Van egy testséma, igen tág: két lábad van, egy fejed, és szélesebb a csípőd, mint a derekad, valamint hatvan év alatt vagy. Esetleg még hosszú a hajad, szűk a nadrágod, ilyesmi, és akkor rajta vagy a skálán, ahol több-kevesebb, de biztosan valamennyi jó jut neked extraként. Több, mint a skálán rajta nem levő nem embertársaidnak.

Nem kell hozzá miniszoknya, tényleg.

Nem lehet dekontextualizálni ezt se, gyanítom. Szorítja, fogja, összenyomja egyik dolog a másikát. Mert mit csináljak? Emelt fővel markoljam vissza neki az öt deka áfonyát? Elmagyarázzam neki, hogy relatíve szemét most az utánam következővel, aki csak annyit kap, amennyit kifizet? Eleve, biztos lehetek abban, hogy ez annak szól?

Igen. Régen ez nem volt. Valahogy következetesen kiszúr a fotós is a rendezvényen. Narancssárga a ruhám, az is igaz.

Ne számítsak a segítségére, ne kérjek senkitől semmit, mert az visszaélés az előnyökkel? De mi van akkor, ha úgy számítok rá, mint rászoruló — mint egy gyalogos, mint egy anya két gyerekkel az esőben? Én egyszerre vagyok az is. Abszolút rászorulok. Ha így stoppolok, ami előfordul, kit vesznek akkor fel? (Nem lehet engem megnyugtatólag egyik dobozba se tenni, az itt a gond.)

Átéltem én az előnyben részesítést anyaként is, de az más jellegű, azt jobbára középkorú nők csinálják, és közben véleményeznek, terelgetnek, infantilizálnak is.

Gyerek nélkül is megkapom,és azt csak újabban,

Valószínűleg része van a bánásmódban annak is, hogy mit üzenek a testemmel. Mennyire van önbizalmam, ha valahova belépek, mennyire vonulok, hogyan kommunikálok, mit várok el önkéntelenül a világtól. Mennyire tűnök becsaphatónak, pénztelennek, jogaiért ki nem állónak.

Bevallom, én elég fesztelen vagyok, nem csak derűs. Derűm transzparens a lehúzó, megszokott kismagyar mentalitás, a filléreskedés, a panaszkodás, problémázás ellen. Már jártam a szélén, és igen, ami nem öl meg, az megerősít. Ahogy belépek valahova, nem szorongok, nem tipródom, hogy mit kéne mondanom. De nem hajdobálós-csilingelős, hódolatvárós ez a viselkedés (fú, de utálom azt, ahogy cé kategóriás would-be dívák két tenyerükbe fogják a teáscsészét, élesen kiáltanak és trágárkodnak, ajjaj), hanem úgy, mint aki Skandináviában él, egyenes a háta, vannak jogai, nem számít arra, hogy meg fogják alázni, és jól tudja: nem ő lesz kevesebb, ha mégis bántják, ő külön van, ő nem függ mások tekintetétől. Az olvasókétól sem. És úgy, mint akinek három bátyja van, provokatív és könnyen félreérthető poénokkal.

Az oktatási intézményekben kevésbé élem át ezt a fesztelenséget, ott, ha belépek, bekapcsol Poroszország, de ott is van, akiről tudom, hogy nem a rajtakapós, anyuka-a-kilenc-óra-az-kilenc-óra típus, hanem ért minket, a nem átlagos helyzetünket, és a gyerekemet szereti, és vele nem fortélyos félelem igazgat, tudok természetes és felszabadult lenni.

És gyakran hátralépek egy lépést, és megvizsgálom, mi zajlik a konkrét helyzetben.

Élvezem a testem, hogy erős és formás, szeretem megmutatni például a vállam, és szeretem, ha nézik.

Szeretem az elismerést, szeretem, ha visszajelzik mindezt.

Nem akarok cicababa lenni. Nem is megy, nem áll jól, én egyvalakinek voltam cica, teljes érzelmi biztonságban és imádatban — a világnak nem bírok. Nem számítok kényeztetésre, ne vegyék ki a kezemből a fűrészemet. Nem pillogok, ki is hullott a dúsított szempillám, és nem szeretem magam, amiért most más nőket most úgy sztereotipizálok, hogy ők pillognak.

Irtózom a manipulációtól, attól, hogy az előnyeimet módszeresen használjam, belemenjek ebbe a játékba.

Rálátok arra, mekkora előny egészségesnek, még nem idősnek, könnyen mozgónak, jól öltözöttnek, hibátlan fogúnak lenni a hegyvidéken.

Arra is, hogy mi ebből a döntés, és hogy mi a döntések ára, és milyen ezekért keményen küzdeni, megőrizni és jól használni azt, ami adatott. Tehetséget, fogakat, csigolyák épségét megőrizni és fejleszteni, az nem előny, hanem erény is, személyes fejlődés eredménye.

Feminista vagyok, hiszek az emberi jogokban, sikít az igazságérzetem folyton, magam ellen is. Nem félek magamat szembesíteni, zavarba hozni.

Látom a másik felelősségét is, aki olyannyira készséges velem: mi vezérli, mit vár, tud-e arról, mit tesz?

Beszólok Berki Krisztiánnak. De nem tudtam, hogy ő Berki Krisztián.

Röhejesnek tartom az antifeminista önsajnáltatást, akik mohón maguk vadásszák azt (nyári miniruhán átderengő bugyivonal!), amitől aztán áldozatnak érezhetik magukat, és jólesően nőhibáztathatnak.

Nem tudom, mi van, miért vesznek fel, ha stoppolok — az van, hogy sietek, esik az eső, és és én is felvennék másokat ezen a hosszú hegyi utcán, és legyen ilyen bizodalmas és közösségi hely a világ, és nagyvonalú, és persze jó érzés az is, hogy nekem megállnak, mert én ugye varázslatos vagyok… ó, jaj.

Kínban vagyok, amikor a nem épp cizellált edzéstárs a szaunánál egyszerre aláz meg engem és egy idősebb és testesebb nőt azzal, hogy neki magyarázza, hogy hát egy ilyen formás nőnek ő akármit szívesen, és ezt jelzem is (“szerintem most udvariatlan vagy”, ez béna, de ennyi sikerült).

És mégis, jó bizseregni, jó, ha kedvesek, és mégismégis (a mégis mégise), gyakran kilépek a koreográfiából, agyonütöm a férfi-nő játékot egy meglepő megjegyzéssel, “fiús” poénnal. Mert velem ezt ne, ez egy paródia, ez messziről szaglik. És mert az nem lehet, hogy én is olyan vagyok, mint akiket ferde szemmel néztem én is, mert nekik könnyű, és még rá is játszanak.

És mindenekelőtt érdekesnek tartom ezt,: a magam életében felismerni a nagy jelenségeket, ezt az egész folyamatos gondolkodást, önreflexiót, ahogy megtanultam elviselni a kognitív disszonanciát. Meg is írom. (Halál idegesítő különben másoknak: magukra veszik, úgy élik meg, őket bírálom ezzel, és énbezzeg.)

Figyelj, te itt most fel vagy háborodva. Hogy te mekkora egy barom voltál, milyen sokáig tűrtél, bíztál. De ennek most vége. Na de a gyereket nem adod!

Állítod, hogy jogod van a gyerekedhez.

Hogy a gyerek téged szeret, és neked is ő a mindened.

Hogy te igenis jó apa voltál. Ez újabban egészen az identitásod lett.

És hogy nem hagyod, hogy elszedjék tőled, ellened hangolják. Apák a gyermekeikért, fel is vonultál azzal a húsz szerencsétlennel, akiknek a gyerekért való harc sem más, mint a nőbántalmazás, -alázás, -ellehetetlenítés egy újabb formája, ágyúzás után atomtámadás, megtámogatva a nő elleni intézményi (bírósági) erőszakkal, de ha ez erős szó, akkor vesszőfuttatással.

Megengedve a lehetőséget, hogy exed valóban játszmázik a gyerekkel, ki akar veled baszni, egyébként pont úgy, mint te vele, és mindketten a gyerek ellen harcoltok a gyerekért, ami nem példátlan, megállapítom a következőket.

Ha jó apa lennél, nem veszítenéd el a gyereket úgy se, hogy “vasárnapi” apuka vagy. Kéthetente egy hétvége és az ünnepek, szünidők fele a bírói gyakorlat szerint — mint minimum. Csak akarni kell, tenni érte, aktívnak lenni. Hidd el, ha bíznál a feleségedben, ha nem lenne ez a sok bántalmazásszámba menő húzásod, továbbá valóban alkalmas, felelős gondozó volnál (nem csak holnaptól), akkor ő sem játszmázna. Nagyon ritka az olyan nő, aki ne örülne annak, ha műsoron kívül is vagy a gyerekkel olykor, elmész érte az iskolába, játszol vele egy estét valamelyikőtök otthonában, mármint abban az esetben, ha nem erőszakfelületnek, a kontrollálás lehetőségének használod a gyerekmegosztást, és nem rontotta el ennek a lehetőségét gyanakvás, szemétkedés, vádaskodás.

Kérdés, hogy ezt akarod-e, vagyis: alkalmazkodva egymáshoz, rugalmasan, felnőtt módra egyeztetve sok minőségi időt tölteni a gyerekeddel.

Vagy valami egész mást akarsz.

Fegyvertényt, kontrollt, birtoklást, visszavágást.

A világnak felmutatni, hogy te jó apa vagy, nem te tehetsz a válásról, és a feleséged a szemét, és ő az alkalmatlan szülő.

Amikor én nem bírtam tovább, és eljöttem, akkor a bántalmazóm elkezdett kombinálni. A következő érvelés hangzott el:

Én ne vigyem el a gyereket, mert az ő gyereke, neki ott van a bejelentett lakcíme (ma is, megjegyzem).

Ő nem tudja intézménybe hozni-vinni, délután vele lenni, mert ő dolgozik.

Én nagyon konstruktív voltam, nem fosztom meg a gyereket az apjától, korrekt vagyok, ismerem a jogot is. Bár az apja addig (az elköltözésemig) összesen valami háromszor egy órát volt a gyerekkel kettesben, és a hármasban együttlét a híres ismerősöknek való mutogatásból, nagymamalátogatásból meg a falióra felhúzásából állt. Otthon, ama harmonikus hétköznapjainkban általában kifejtette valamiről (bármiről), hogy ez így nem lesz jó, és rászólt a másfél évesre, nem nagyon finoman, hogy ne álljon be a tévé és őközé.

De hirtelen a mindene lett a gyerek.

A hét felosztása, a hétvége, az nem jó, csütörtöktől hétfőig sem, mert akkor nekem lenne heti négy szabad estém, és mivel anyám is, a barátnő-bébiszitter is a közelemben fog lakni, az így természetesen hét lesz, erre gyúrok én, azért lőcsölném csak rá a gyereket, akit, el ne felejtsük, ő nem enged — nekem ne legyen szabad estém. (Utólag csodálom, hogy ennyire expliciten kimondta.)

Te is most lettél ilyen nagyon könnyes szemű apa, hirtelen. Nem nagyon voltál te sehol, amikor a gyerekkel a sok monoton macera és szívás, orvoshoz menés, házimunka, hányásfelmosás, szülői értekezletre járás ment napra nap, azért sorolod, hogy csurgatós homokvárat is építettetek, mennyit szoktatok játszani, bunyózni, és ő is mennyire szeret téged, ragaszkodik hozzád, csak az anyja elidegeníti, ellened neveli. (Ami előfordulhat, persze, sőt, gyakori, csak a másik oldalról ez nem így néz ki, a feleséged fel tudja sorolni a bizalmatlanság okait, és az előbbieken amúgy sem változtat: nem voltál sehol évekig.)

Te ama sok macera idején, ami egyáltalán nem napsütötte föveny, legó és bunyó, dolgoztál, hajtottál, külföldön voltál, meg persze lazítottál végre egy kicsit, illletve fáradt voltál.

Meg valahogy mindig elhúztad az időt, úgy mentél haza (akkor már nem volt jó a házasságotok) és sajnáltad, hogy nahát, már alszik. És eléggé megvolt az öntudatod, hogy te pénzt keresel, a feleséged meg nem.

Emlékszel ezekre?

Vagy te is az az apa vagy, akit a gyerek alig lát? Viszont óriás plüssállatot veszel neki bűntudatból a reptéri vámmentes boltban? És egyáltalán, minden, ami pénzbe kerül, mozi, akvapark, quadozás, márkás cipő, az neked oké, csak jelen lenni, figyelni, türelmesnek lenni, kibekkelni a lázat, az nem sikerül, mert arra van az anyja? És amikor leültél vele játszani, akkor is az anyját kereste, nem akart veled megmaradni, így persze igazolva láttad, hogy miért nem foglalkozol vele soha? Mert alapvetően kedved sincs megszelídíteni a rókádat? Na, ennek a mentalitásodnak (érzelmi lustaságodnak, anyagiasságodnak) érik most be a gyümölcse. Mert egy gyereknek rohadt mindegy ám, mi van a lábán — a márkás cipőjű gyerek nem más, mint státusszimbólum. És ezeket fogod mint bizonyítékokat emlegetni a bírónő előtt, hogy te aztán milyen jó apa voltál? Lobogtatod a jövedelemigazolásodat? Vagy pont nem, elmész hirtelen minimálbéresnek…?

Ne mardosd magad, ilyen a jóléti apák túlnyomó többsége. A többiek is ilyenek, csak nincs hozzá pénzük. Nem realisztikus, ellenben bosszú és a kontroll eszköze, hogy ezek után te magadnak akard a felügyeleti jogot. Főleg, ha az anya amúgy alkalmas, te meg tudod, milyen stigma egy nőnek, ha nem neki ítélik a gyereket, és mekkora törés is ez a gyereknek, amennyiben addig az anya volt az elsődleges gondozó. Jó, tudom, mert te dolgoztál… de azért otthon is mindig a kanapén kötöttél ki, és a telefonodat kapargattad. Hacsak nem voltál parádés skandináv apuka (jó, tudom, azért nem, mert neked, szegénykémnek, pénzt kellett keresni, és olyan szörnyű fárasztó az irodában!), nem akarhatod most komolyan a gyereket. Nem fogod akarni egyedül a fogadóórákat, gyerekkoncerteket, cípővásárlást, macerákat sem. Igen, ez nemi szerep, és lehetett volna másképp, de nem volt másképp.

A legvalószínűbb, hogy az új partnered vagy az anyád csinálja majd ezeket, mint azt annyiszor látjuk. Így könnyű.

Ha tudtál a gyerekkel valaha mit kezdeni, ezután is tudni fogsz. De örökbe, kizárólag, minden felelősséggel, az nagyon más ám. Olyan is van ám, hogy megegyezéssel vagy bíróságilag az apánál van a gyerek, és mégis szinte mindent, ami a gyerekezésből szívás, az anya csinál, kivéve amihez autó kell.

És hát téged is jobban érdekel, mit csinál a nő nélküled, meg a gyereke nélkül, merre kódorog. De ha az nem, akkor az, hogy te mit csinálsz végre nélküle: a saját új kapcsolatod vagy a hobbid vagy a munkád. Csak kell elé a gyerek, fedezéknek.

A gyerek, aki összeköt, akin keresztül manipulálható és kontrollálható a másik.

És ezért egymilliót elköltesz az ügyvédedre.

Ja, el ne felejtsem. Te egyszerűen nem akarsz tartásdíjat fizetni, ez a nagy helyzet. Majd belepusztulsz a gondolatba, hogy az a gyerekednek jár, ellenben az anyjának folyósítanák, hát nehogy már, mire költi. Viszonzásul ki akarod követelni a felügyeleti jogot te is, és akkor már a gyerek anyjától a tartásdíjat, aki ugye a házasságotok nagyobb részében a gyerekkel volt otthon, gyeden meg hasonló alamizsnán, és nemrég kezdett dolgozni. Szép.

Te nem szereted a gyereked, ha az elsődleges gondozóját, aki eddig az oroszlánrészt csinálta, ellenségként kezeled. És eleve, ha szereped van abban, hogy ő ki legyen borulva, összetörve, az elkerülhetetlennél sokkal jobban. Ha alázod, ha bántod. Mert ő a gyereked anyja, azért.

Nem börtön a házasság, fel lehet bontani, és van olyan, hogy nem tudsz száz százalékig a gyerek érdekeire tekintettel lenni, mert azok ütköznek a te legelemibb érdekeiddel. Direkt bántani, gyűlölködni viszont egészen más, az a te játszmád, éretlenséged (az is, ha belemész a feleséged játszmájába), és ennek a gyerek látja kárát.

Továbbá ne feledd, hogy a gyereked anyja a veled való házasságában lett ennyire rossz fej. Nem volt veled, általad boldog. Tudom, te sem vele. Újabban én rá szoktam mutatni, hogy maga a házasság és hozzá kapcsolódó, irreális elvárásaink tesznek minket ennyire krónikusan rossz fejjé, de olyan nagyon te se érezd magad nemesnek, mert például nem időben szálltál ki, és nem is korrektül.

Most meg a gyereket használod ellene.

Nőjél föl.

Kapcsolódó írás: lemond róla

a boldog szülők hiányának vesztese

Micsoda öngyilkos elszánás volt bennem annak idején, hogy akárhogy is, én ezt az embert, kapcsolatot, létezést választottam, vállaltam, és én végigcsinálom (—> irreális elvárás, mártírsors). Én nem vagyok önző, én aztán nem a könnyebbik utat választom, én állom a szavam. Én nem vagyok olyan, mint mások, akik nyakra-főre válnak, felborítják az életet. Én ezt az embert szeretem, igenis, akkor is. Kibírom. Sőt: hordozom őt szeretetben. És majd a végén, ha visszanézek, azzal az elégtétellel teszem, hogy nehéz volt, de én helytálltam (–> önigazolás, fut a “pénze” után). Az az értéke pont, hogy nehéz volt. Ha könnyű, mit ér az. Épp ez a szépsége.

Csakhogy ebben tönkre lehet menni, mert a feladat nem értelmes. Nem építjük egymást, hanem támasztjuk az omlást. És omlunk. Nincs eredmény. Nincsen a kibírás heroikus szépségének fedezete.

Mik lehetnénk, de tényleg, mi minden, mennyire magasban és jól, ha nem erre a kibírásra fecsérelnénk idegzetünket, monotóniatűrésünket, időnket, kreativitásunkat? Ha nem vinné el a szégyen, a bűntudat, a hiábavalóság lényünk legjavát? Ha nem attól működne a család, hogy nekünk és csak nekünk semmi sem jár, főleg a kihúzott derék, az nem? Ha nem a kétségbeesés lenne az alapértelmezett beállítás?

Milyen sok nőnek ez a perspektíva: valahogy kibírni. Valamint: végül is nem nyomorgunk, és egészségesek vagyunk. Valamint: ott a két/három/öt szép gyerekem. Valamint: másnak még rosszabb.

Valamint: a maga módján szeret. Ő ilyen.

Valamint: senki nem mondta, hogy könnyű lesz. De ezt a legértelmetlenebb, lehúzó  poklokra is ám.

És persze, kipréselhető ebből valami életnek még éppen nevezhető minimum. Telnek az évek, nőnek a gyerekek, szorítjuk az ajkunkat. Középkorúak leszünk, és öregek. Mindenki azt mondja, ez ilyen, ez ennyi. És aztán vége lesz. Életnek tűnik.

De az élet nem arra való, hogy kibírjuk. Az élet, az, amiért érdemes volt megszületni, nem kipipálható stabilitások sorából áll.

Hanem az örömre való képességből. Az önazonosságból. Nem abból, hogy nincs probléma, de igenis az erőből, amellyel a probléma viselhető. Az élet az, hogy van kedved jönni-menni, szeretni, és nem félsz, és nem magadat gyűröd. És nem húzhat le a probléma annyira, hogy öngyűlölet, működésképtelenség, zombilét, pótcselekvés, függőség legyen az eredmény.

Igen, van, hogy sokkal-sokkal jobb egyedül. De nem mondhatjuk, hogy nosza, csak meg kell lépni. Mert nem segít, amit nekünk mondanak, amit tőlünk várnak. Úgy van berendezve minden, hogy a méltóság, a magunk értékesnek tartása, az adekvát döntések mégiscsak nehezebbek legyenek. Hogy az önzés, családrombolás, fájdalom legyen, ne méltóság. S az elszegényedéssel, közmegvetéssel, gyerekeink kíméletlen kérdéseivel vagyunk sakkban tartva.

A valamirevaló életben meg lehet mondani, ami van. Ami tényleg van. Magunknak és a másiknak. A valamirevaló életben vállalhatóak vagyunk. Nem csúfak, nem buták, nem passzívak, nem szerethetetlenek. A valamirevaló életben biztosan nem mi vagyunk mindig minden baj oka. A valamirevaló életben teljesítmény az, amit naponta csinálunk. A valamirevaló életben emlékezetes pillanatok sorakoznak. Könnyűség, ihlet, nagyvonalúság.

Ne add alább.

Bringásahegyen csodálatos, érzékeny nagymamaábrázolása.

*

Nyílik az orgona, és ilyenkor eszembe jut Nagymama. Nem jó szó, mindig ott van bennem legalul, öntudatlanul. Száz éve született, tizenöt éve halt meg, az orgona volt a kedvenc virága. Sokat tudok róla.

Nagymama nem volt öntudatos nő. Egy szóval, leginkább: anya. Élete végén megkérdeztem, mikor érezte magát a legboldogabbnak. Mikor anyád kicsi volt, felelte. Tekintve, hogy anyám a második világháború alatt született, Nagymama pedig a zsidóüldözések célpontja, ez elég érdekes nézőpont. Ilyen erős a kisgyerek okozta jóérzés, hogy neki még az életveszélyt is feledtette?

Nagymama nekem hős. Elvitték a nyilasok, megszökött. A többiek a sorból nem jöttek vissza. Nagyapám bujkált, és csodás módon az ő kis szentháromságuk a gyermekkel túlélte a világháborút. Nagymama szörnyülködve mesélte, nagyapám megőrült, a felszabadulás után is hordta tovább a sárga csillagot! Nagymama szégyenkezett. Én értem. Egy következetes ember, aki ragaszkodik a szabályokhoz a felfordult mindenségben. Nagyapám élő mementónak szánhatta magát, aki nem tesz úgy másnap, mintha a borzalom sose történt volna meg.

Egy élő mementóval nem kellemes együtt élni. Nagyapám az elvek embere volt, akit tisztelni könnyű, szeretni nehéz. Tűhegyfilccel aláhúzogatta a bekötött Magyar Közlönyökben a friss törvényváltozásokat. Ő szerette volna szellemi partnernek tekinteni nagyanyámat, és a törvényváltozásokról időnként beszélgetést kezdett vele. A beszélgetés inkább kiselőadás formáját öltötte. Nagymama igyekezett meghallgatni, de előbb-utóbb beleásított. Ilyenkor nagyapám dührohamot kapott.

Nagyapám perfekcionista volt, a Népszabadság hétvégi mellékletében is átírta a verseket, ha ő jobban meg tudta fogalmazni. Nagymamában nem voltak világjavító ambíciók, sem egyéni karriervágy. A személyijében ez állt: foglalkozása cementipari előadó. Ízlelgessük ezt. Haláláig járt neki a Cementipar című szakkiadvány, de erős a gyanúm, Nagymamának gőze sem volt a cementiparról. Élete során hol dolgozott, hol nem, évtizedek maradtak ki, a munka nem önmegvalósítás volt neki, csak kényszer. Boldogabb volt nélküle. Ő olyan hátradőlősen, elengedősen jól tudta magát érezni bármikor, bár a huszadik század erre nem a legjobb terepet adta.

Talán ezért is volt olyan jó anya, nagyanya. Most, hogy gyerekeim vannak, ott lüktet bennem alul a bűntudat: Nagymama milyen jól csinálta. Őszintén, türelmesen, teljes odaadással foglalkozott velem. Maga is gyermekké vált. Őszintén érdekelte a katicabogár az ujjam hegyén. Fonalmaradékokból óriási pókhálót font nekem a szobában a bútorok között, aztán hazajött anyám a munkából, és agyvérzést kapott. Megvoltak a keretek, a határok: délelőtt főzött, azalatt én gyógyszeres dobozokból várost építettem a szőnyegen, de aztán velem foglalkozott. Anyám és én más anyagból vagyunk: mi folyton loholunk, igyekszünk, céljaink vannak, nem tudunk hátradőlősen belesüppedni egy fotelba, órákig nézni egy szarvasbogarat, dolgunk van, villog a homlokunkon. Anyám se ilyen anya volt, én sem.

Nagymama – a szó bennem olyan érzéseket kelt, mint másokban, vélem, az anya szó. Egy széles mellkas, ahova odadőlhetek. Nagymama volt ott gyerekkorom fontos állomásain. Ő el tudta mesélni, mikor álltam fel először, ő szoktatott szobatisztaságra. Vele voltam, mikor ráébredtem, halandó vagyok, és akkor is, mikor feltűnt, Pakisztánra mennyire rímel, hogy Kakisztán. Együtt néztük a tévében Brezsnyev halálát. Jól szeretett, nem akart megóvni a hibáktól, a nincsektől. Zseniális, pedagógiai pofonjai voltak. Az ötödik születésnapomon, kezemben egy libacombbal kinyilatkoztattam: őt szeretem a legjobban a világon. Nagymama lepisszegett: az ember az anyukáját szereti legjobban. Ha nyaralni mentünk, késő délelőtt megjelent, a kék sporttáskában hozta a sült csirkecombot. Mikor kelt, hogy kisüsse, elérje a vonatot? Nem volt benne soha szemrehányás, elszámolás, amit adott, azt jó szívvel, viszonzás nélkül adta.

Nagymama mesélt, és én ámulva hallgattam. Legérdekesebb a saját élete volt. Ne gondoljunk mezítlábas falusi gyerekkorra, ez a gyerekkor a huszas évek pesti flaszterén játszódott. Az egyik nagy sztori, mikor ráijesztettek a város szélén legelő libák gyerekkorában. Idős korára sem lett kendős, kötényes néni. Rövid, ősz hajat hordott, nadrágot, fölötte nagyvirágos nejlon otthonkát (piros alapon sárga, zöld alapon lila virágokkal. A koré, mely szülte őt.)

Nagymama példakép. Őrzöm a lánykori naplóját, melybe gyöngybetűkkel jegyezgette élményeit a nagy gazdasági világválság éveiben, ami egybeesett kamaszkorával. A gazdasági válságról persze kevés szó esik a kötetben, inkább az udvarlókról, iskoláról, napi kis örömökről, úszásról szól. Nagymama úszóedzésekre járt. Az egyik versenyen maga Horthy is megjelent, ezt Nagymama megemlítette a naplóban. Voltak későbbi kötetek is, de ezeket már nem érezte vállalhatónak az utókor előtt, elégette. Kár. A kamaszkori naplót még azelőtt elolvashattam, hogy elértem volna a narrátor korát, azóta is olykor előveszem. Döbbenetes olvasmány. Nem a stílusa miatt. De látom benne a szépreményű fiatal lányt, aki a szerelmet keresi, s akinek az olvasó őszintén szurkol. A naplóban megíródik az ifjúkori nagy Rómeó és Júlia-történet is, a zöld szemű, keresztény patikaörökössel. Már akkor látszott, a nagy szerelemből a zsidótörvények idején nem lehet házasság. Szakítottak. Az olvasó azért reménykedik, hogy ez a helyes fiatal lány megtalálja még a szerelmet és boldog lesz. Ehhez képest világháború, gyerekhalál, elnyomó kapcsolat, ápolás, súlyos betegség és halál várt rá. Milyen genya szerző írta ezt a sztorit? Láttam a napló szerzőjét dadogva beszélő, összeaszott néniként, aztán láttam meghalni, és már ennek is tizenöt éve. Azóta döbbenetesen rövidnek tűnik egy emberélet. Nagymama naplója folyamatos belső felkiáltójel, hogy írjak. Írok. Naplót is. Sokáig úgy képzeltem, az unokámnak.

Nagyapám igen rövid ismeretség, talán három randi után kérte meg Nagymama kezét. Ezt sokáig a nagy szenvedély bizonyítékának láttam. Ma inkább úgy gondolom, nagyapám nagyon gyorsan akarta felejteni előző szerelmét. Máskor meg épp emlékezni akart, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy anyám ennek a volt szerelmének a keresztnevét kapja. Megalázóbb gesztust keveset tudok elképzelni. Mikor Nagymama egyszerre nevelt kisgyereket és ápolta az ott lakó idős, magatehetetlen nagyszülőt, és tán épp fáradtan gatyákat áztatott egy lavórban, nagyapám rászólt. Az a te bajod, hogy nem sportolsz, és nem jársz kirándulni. Szállóige-gyanús.

Nagymama szűzen ment férjhez, és ötven évnyi házasság alatt sose volt orgazmusa, se hüvelyi, se semmilyen. Sosem csalta meg a férjét. Nagyapámnak két évig viszonya volt egy másik nővel, erre Nagymama rájött, de nem szólt, reménykedett, hogy visszakapja. A viszony végül véget ért, a másik nő szakított, nagyapám maradt. Az aranylakodalom előtt pár hónappal vitte el a halál.

Nagymama megkapta a legnagyobb pofont, amit ő kaphatott. Szült egy ikerpárt, akik azonnal meghaltak. Nem jó ötlet ’45 végén ikreket szülni az infrastruktúra nélküli városba, még ha fel is vagyunk szabadulva. Ezt nem tudta kiheverni. Pont ő, aki annyira imádta a gyerekeket. Utána egyet direkt elvetetett, nem bírt volna újra szülni. Ez már az abortusztilalom évei alatt történt, de még így is el tudta intézni. Mióta szülőképes korban vagyok, még jobban meglep, hogy dupla csecsemőhalállal a vállán is ennyire vidám tudott maradni. Hozzá az illett volna, hogy nyolc gyerek szaladgál körülötte. Imádták a kicsik, strandon, játszótéren rendszeresen rácuppantak idegen, érzelmileg kissé elhanyagolt gyerekek, és egész nap rajta függeszkedtek. Nagymama türelmesen, örömmel játszott velük.

Nem volt szent. Éles humora, vitriolos mondásai voltak, simán mondott rosszakat másokról.

Valamiben meg kell halni – szólt az egyik mondása. A gyerekkor után még egyszer közel kerültünk egymáshoz. Ott lehettem az utolsó hónapjainál, el tudtam búcsúzni. Élete utolsó éveiben, leromlott állapotban nálunk lakott. Az agyvérzés után már nehezen beszélt, folyton tévesztette a szavakat, totyogva járt. Én továbbra is megértettem, kivártam, helyesbítettem a szavait. Kicsit még ápolni is tudtam a végén. Az élet igazságtalan, általában nem annak adunk, akitől kaptunk. Vele kivételesen kerek volt minden.

Szilfa vendégposztja. Töprengek rajta.

Az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy ez házasság lesz, de legalábbis hosszú és erős kapcsolat. Piedesztál és rózsaszín szemüveg nem kellett, az én szememben a férjem – tehetségeit tekintve némiképp jogosan, gondolom most is — egyenesen a félistenek hajnalfényű szférájában lebegett. Nekem nem voltak kialakult, egyéni terveim: neki annál több. Talpraesett ügyességgel, lendületes akarattal ugyanígy álltunk. Viszont alkalmazkodásban vitathatatlanul én voltam nyerő.

Három év jövés-menés után költöztem hozzá, külföldre: azóta a mérleg tíz év, néhány gyerek, és lassú kijózanodás. Gyötrelmesen hosszú idő és számlálhatatlan érzelmi sokk kellett ahhoz, hogy az utolsó idillmorzsák és élethazugságok helyet végleg átvegye a tisztán látó, keserű csömör. Önmegvalósító férjem buzgó énközpontúságáról úgy pattant le minden kérés és magyarázat, hogy a végén mindig én lettem egyre kisebb és erőtlenebb. Tíz éven át lehetett süket a mi kontónkra. Ő megálmodta és megvalósította a világát, nekem maradt egészében a háztartás, a munka és a gyerekek. Rokoni segítség, gyerekmentes férj–feleség program nem jutott, tiszteletről és megbecsülésről idővel mar nem is ábrándoztam. Ő dolgozott reggel, dolgozott este, és elfoglalta magát hétvégén és ünnepnapokon. Az unalmas kenyérkeresetet művészi munka, hobbi, sport és számos őrült, habókos ötlet tette szamara elviselhetővé. A ház lassan önálló wellnessközponttá nőtte ki magát, a nyaralás minimum négycsillagos, a pezsgő hétköznapi bagatell. Az én igényeim megálltak (volna) a kempingnél, a túrázásnál és az együtt töltött időnél. De hát nem én döntöttem, erről sem. Én leginkább bentlakó, fizetés nélküli mindenes voltam, házasságban ragadt elvált nő, fogoly. Nem én voltam az egyetlen, aki úthengerhez hasonlította a férjemet, de ő persze nem értette ezt soha, hiszen aki verseng, az érteni nem, csak kihasználni tud másokat. Nem volt olyan területe az életemnek, ami ne kapott volna sorozatban megalázó, övön aluli találatot, és nem volt módszer, amivel megállíthattam a folyamatot. Se pénzem, se önbizalmam, se hitem nem volt, hogy eljöhettem volna. Tipródásból, félelmekből és aggodalomból annál több jutott: mi lesz, ha. Miből fogok megélni. Hiszen dolgoztam én, csak nem kerestem eleget. Házassági szerződés, külön kassza: az én tőkém feléltük a mindennapokban, az övé befektetésekben gyarapodott.

Mi lesz a gyerekekkel. Mi lesz, ha nem sikerül, mi lesz, ha elrontom. A naptáramban a jövő minden napja hétköznapian fekete “mi lesz” neven szerepelt. Aztán jött a blog – harsonák, zengjetek! — és megnevezte az életem. Átfogóbb, kezelhetőbb kontextusba került az addig magányban szenvedett nyomorom, megoldási példák sorjáztak, támogató hangok a világ szegleteiből, ész, szív és vagányság. Tanultam, megnyíltam és gazdagodtam. Lassan meglett a túlélés, de az élethez ennyi meg nem volt elég.

Idegen nyelvet tanítok, ősz óta egyetemistáknak is. Utolsó éves, kedves csoport: nem osztályozok, központi nyelvvizsga kell a diplomájukhoz. Szeptemberben nekifutnak a vizsgának próbaképp, és lám, egyikük rögtön meg is szerzi a szükséges pontszámot. Pierre-t legközelebb nem látom az órán, de hát igaz, minek is jönne ezután. Amikor később a folyosón beléjük akadok, mégis rákérdezek. Csak beteg volt, magyarázzák többen lelkesen, köztük ő. Persze, hogy jönni fog, elhatározása megingathatatlan. Így, nem ülve, nem a pad mögül valahogy jobban látom a szemét, és onnantól már csak azt nézem. Latom a belefeledkezett, rácsodálkozó mosoly fényeit, a figyelmes, rebbenő érzékenységet, és látom azt is, hogy a mélyben köztünk valami felmérhetetlen kapcsolat köttetett. Onnantól kezdve minden órán ott van, az abszurdumig menően tart a csoporttal a vizsgára való készülésben. Hónapokon át nem veszem komolyan, és ő hónapokon át mindent megtesz a figyelmemért. Végül kikerülünk az iskola falai közül. Randevúk, százszámra az sms-ek, beszélgetések kettesben, félnapos sörözések a barátaival. Új világ épül körém, ahol a szeretet nem bánt, nem bonyolódik és nem gyötör, mert minden, amit érzek, gondolok vagy teszek, az benne helyet talál. Se egy hajtincs, se egy kislábujj nem kandikál a hidegben, lelkem minden torz ágboga gondos védelemre és bátorításra lel, meg amelyik dacosan örök függetlenségre vágyik, az is. A valóság könnyed és tökéletes. Érett, gyakorlatias támogatása biztonságot ad, ugyanakkor érzelmeink elemi erejétől mindketten kacagnivaló sutasággal viselkedünk. Vadkacsa-pár vagyunk, a tiszta szerelmek bolond bátorsága és gyógyító varázslata a mienk. Csodák történnek, világok alakulnak át a hónapok alatt. Ésszel nem értjük, mi épül bennünk, de lassan a valóság is meghajol, és már nincsenek kérdéseink, pedig. Pedig tudjuk, hogy júniusban vége lesz, elmegy messzire, viszi a huszonhárom évét, és itthagy nekem negyvenet.

Egy hónappal az első randevú előtt nem bírom itthon tovább, elég volt, végleg és végképp. Ügyvéddel, elvált barátokkal beszélek, utánaolvasok, gyakorlati kérdésekben tájékozódom. Azonnal menni akarok. Sajnos nem bízom magamban, mondom a helyes ügyvédnőnek, és válaszként kifakadó őszinte megrökönyödését tudomásul veszem, mint addig az életemben minden sikert, dicséretet és eredményt, de megint nem értem, mit kéne ez jelentsen nekem. Nem értettem soha. De mostanra annyira lent voltam, hogy önbizalommal vagy anélkül, nem volt többé mit veszítenem.

Hónapok jöttek száraz, leszámoló közlésekkel, üvöltő veszekedésekkel, érzelmi káoszban billegő irracionalitással. Férjem hirtelen minden erejét a változásnak szenteli. Meglep, nem ezt vártam tőle, hiszen a házasságban ő is évek óta szenvedett. Beszélek neki magamról, ismerkedünk 13 év után. Illetve ő velem, hiszen számomra ő rémes emlékekkel teli és megjósolhatóan kiszámítható ismerős. Új, félelmetesen új vagyok számára: erős, önálló, eltökélt, tudatos. Jóvátenne mindent, azonnal. Hagyom, hogy megpróbálja, de nem áltatom. Késő, mondom. Reklamál, kijózanítom. Tíz év szenvedését sorolom. Most már meghallgat. Kíváncsi, beavatom. Kontrollálna, tombolok. Hazudik, kinevetem. Szenved, küzd, tanul. Néha tisztelem. Azt mondja, szeret. Pedig nem ismer még most sem, és nem tudja, ki vagyok.

Én viszont egyre jobban tudom. Végre eljárok itthonról, új életem lesz vagány barátokkal, létemet átmosó Pierre-rel, új munkákkal: nyitok. Semmi nem feszül, semmi nem stabil, sokat kockáztatok: mindent, de mindent egyik pillanatról a másikra elveszíthetek. Hónapok félelmei és stressze után egyszerre megnyílik valami, evidensen és derűsen, ahogy a komposztban kidugja a fényre zöld levelét a krumpli. Már nem valakinek létezem, nem másért örülök, semmi nem köt tovább, és ettől egyszerre mélységesen és visszavonhatatlanul boldog vagyok. Örökre megváltozik a világ. Erőm növeli önbizalmam, önbizalmam az erőm. Színessé válnak a fekete betűk, és egy napon meglátom a lényeget. Érzi a napot a bőröm, ujjam húzom a tavaszi szélben, es egyszer csak arra ébredek, amit eddig nem ismertem soha: élek. Semmitől nem kell félnem többé. Az élet része vagyok.