Sajnos, nem érek oda.

Tudod, mennyire hajtom magam értetek.

Legalább hétvégén legyen egy kis nyugalmam.

Nem a lábamat lógatom, pénzt keresek.

Neked mondtak valaha ilyet? Álltál ott e mondatoktól elnémítva? Mert te akkor nem kerestél pénzt, ellenben szervezted a család életét, házimunkától anyóssal való diplomácián keresztül, csekkektől, lakáscserétől, -felújítástól két-három-négy gyerek fizikai, érzelmi, életszervezési ellátásáig. És akkor voltál még feleség, volt valami szociális életed, saját hobbid, pihenésed, tested… vagyis, nem, ezek nem tudtak lenni, egyszerűen nem fért bele, egy normális, nem szakadt hajgumi sem fért bele. És még a boldog anyát is el kellett játszanod, aki ezt akarta – a család, az ezt jelenti, senki se mondta, hogy könnyű.

De neked aztán extrémen, egyenlőtlenül nehéz volt. És hallgattad ugyanezt “apától” később is, amikor újra kerestél pénzt, és onnan rohantál oviba, iskolába, szülői értekezletre és bevásárolni… és akkor itt azt olvasod, hogy heti négy edzés, főzz magadnak tisztán, meg meditatív csend – én megértem, hogy dühítő.

Az ismerős családok életében és még fórumkommentek százaiban alapértelmezett, hogy Apa Fontos Munkájára Tekintettel Kell Lenni, a szabadon maradt helyeken van némi mozgástér. De az nagyon kevés, mert határidős meló van, vidéken van, konferencián van, csapatépítésen van, ő nem tud, nem ér oda sajnos, és amikor hazajön, akkor meg fáradt, csendet akar, lefekszik, ki kell pihennie magát, meccset néz, neki is jár egy-egy görbe este, hétvége, továbbá félni kell, nehogy kirúgják.

Mindez okés és reális, csak a te kipihenésedre, sürgető feladataidra, mentális épségedre senki nincs így tekintettel. De a gyerekekre sem, akiknek szintén nem vidám, hogy kizárólag ez az elkínzott anyjuk van nekik.

És akkor vegyük át újra, amiről volt már szó kommentekben. Nekem feltűnt, hogy minden fickó úgy ráncolja a homlokát, amikor kiejti a poszt eleji mondatokat, mintha minimum szívsebész volna a Vészhelyzetből. De Magyarországon minimális az olyan dolgozó férfiak száma, akik valóban érdekeltek a hajtásban, a munkájuk eredményességében, mert saját a cég, vagy teljesítményalapú, jutalékért megy a meló, vagy mert szorosan ellenőrizhető, mit is csinál pontosan. Ezért is olvashat és kommentel itt, és nem csak itt jelen pillanatban dolgozó emberek tömege.

A többség, ha nem nepper, seftes vagy munkanélküli, akkor alkalmazott, és az alkalmazott nem elkötelezett fajta, mivel csak abban érdekelt, hogy hazahozza a pénzt és ne legyen botrány. Megcsinál ezt-azt, de lényegében nemhogy nem dolgozza ki a belét, hanem a keresete, a bónusza és a cafeteriája, valamint a kollégái és felettesei jövedelme érdekli, és ott ússza meg a melót és veri át a munkáltatóját (cigiszünet, ebédszünet, kiugrom a bankba, szabi, előbb eljövés, céges autó és telefon, irodai javak hazahozása), ahol nem szégyelli. Szóval nem olyan feszültek a munkanapok.

A bérmunkás tartja a látszat frontját, nemigen hisz a cégben, pláne az államiban, amely önmagában sem hisz, és így is elvegetál évtizedekig. A bérmunkás igyekszik kimaxolni az előnyöket. Kötött munkaideje van ugyan, de igen sok a tartalék a mindennapjaiban. Unatkozik, ímmel-ámmal dolgozgat, telefon- és szabotál. Ne hörrenjetek: ilyen a rendszer. Nemcsak a jó magyar munkamorál ilyen – a japánnal vagy a koreaival ellentétben (az meg máshogy beteg), hanem a bérmunka, a beosztotti lét maga, hadd ne mondjam: a proletárok frusztrációja az, ami ennyire elég.

Nem azért írom mindezt, mert ejnyebejnye, most a fejetekre koppintok, hogy miért nem szorgoskodtok lelkesülten, hanem azért, hogy a másik összefüggést láttassam. Ez a szitu jellemzően: motiválatlan, munkaidőben tengő-lengő emberek, családban negyed gőzzel, gyerekekkel gyakorlatlanul, és a munkahelyükön is ambíciótlanul – na, és ŐK hivatkoznak arra, hogy ők nem tudnak sajnos, mert a munka, és az micsoda Komoly Dolog És Örök Hajtás És Nyakukon A Kés.

És nemcsak gyerekre vigyázni meg háztartani nem tudnak, hanem nyelvet tanulni, valami sajátba vágni, szeretteikre odafigyelni, figyelmes ajándékot beszerezni, anyjukat meglátogatni sem. Milyen kurva modoros és kiszámítható fordulat már, de: tisztelet a kivételnek, tehát annak, aki alkalmazottként a képességei és tudása szerint (nem alatta és nem fölötte) ÉS motiváltan dolgozik, és nem csak a főnöke, a félelem zsarolja ki belőle a teljesítményt.

Egy jelentékeny hányadnak csak beosztása van és annak hangzatos neve, a munkájára a rendsuzer egészét tekintve valójában nincs szükség. Alibi az egész, ezt a munkavállaló is tudja, örül, hogy ez is jutott, de utálja, és napi9 nyolc órában úgy tesz, mintha. Az érthető és józan leépítéskor persze van sírás, vele elbántak stb.

Ha az ilyen munkavállaló apa, akkor hirtelen az lesz, hogy ő a családért dolgozik, mert így kényelmes lélektanilag: ápoltan és illatosan elautózik munkába, és megszűnik a családjának. Nekik mindenük mindig fontosabb, mint a nő bármije (bármi szótő, -je birtokos személyjel), mert a társadalmi ítélet ennyire értékeli a munkát, és ennyire a családot (fizetetlen munkát). Ezek az apák nem hajlandóak “bevállalni” egy délutánt, egy estét, nem kéredzkednek el a család kedvéért, úgy kell őket körüludvarolni egy-egy alkalomért, mert nekik az otthonuk nem megnyugvás: ők utálnak otthon lenni. Ott úgy értelmezik, másik főnökük van: a feleség, és ugyanúgy neheztelnek rá, és megússzák és ellógnak onnan is, és húzzák a szájukat.

Vagyis, egyenlő, szembe nézős, vállvetve-társként nem képesek viselkedni, ahogy korrekt, motivált munkavállalóként sme. Innen is, onnan is csak az előny kell. Mindig rajtakapva érzik magukat, mindig maszatolnak, mindig bujkálnak, mindig magyarázkodnak.

De még olyan is van, hogy egyeztetnek “anyával”, megígéri, hogy pénteken előbb eljön, és akkor sajnos, utolsó pillanatban nem tud, őt behívták, muszáj leadnia, satöbbi, de mintha szándékosan szabotálná a nő elfoglaltságát, akár befizetett, régóta tervezett programját.

Aki nem szabotálja (nem meri, jobban tart a feleség neheztelésétől), az meg ezekhez a férfiakhoz képest őrült jó fejnek érzi magát, példás társnak.

Biztos van azért néhány olvasóm, aki érti, hogy amikor jellemzőről írok, ritkánnevén nevezett, rejtetten általános tendenciáról, akkor nem állítom, hogy mindenki ilyen megúszós és lusta, mind a munkahelyén, mind otthon. Amúgy a lustaság nagyon is emberi: lennénk mi is lusták, és lennének a keményen dolgozók is, csak nem áll módjukban, előbbiek azért, mert szarosan üvölt a gyerek a romhalmaz nappali közepén,  és fél doboz, beszáradt tejföl van a hűtőben, utóbbiakat vagy szorosan ellenőrzik, vagy valami ritka belső hajtóerő kötelezi őket komoly munkára. Csak azt mondom: a nem keményen dolgozó apák is ugyanarra hivatkoznak, ugyanazokkal a mondatokkal. Talán a saját feleségük se tudja, kamu-e a meló, vagy nem, és mi minden fér bele ama zsúfolt munkanapokba. Ezek a férfiak gyanúsan tájékozottak a netes hírekben, folyosói pletykákban, és az életvitelszerű kommentelők is közülük kerülnek ki. Mintha a rendszer is erre a félgőzre kalibrálja a napi munkaidőt, a szabadnapok és az állások számát.

Kivéve az ambiciózus vagy betegesen lelkiismeretes fajtát, akik még az igazán favágós beosztásokban is balekként teljesítenek, de ők jellemzően nők.

A többség ráadásul ugyanennyit (egy, közepes jövedelmet termelő állásnyit) dolgozna egyedülállóként is, és az előmenetele, ambíciója is pont ennyi lenne, csak így, a gyerekek címén kap adókedvezményt is.

Van, aki nem ilyen. Elmondom, mi a különbség. Akinek kifogás és menekülési útvonal a munka, sőt, aki folyton álmokat kerget és önmegvalósít (terméketlenül), annak a partnere, ha közben egyedül tartja otthon a frontot, túlterhelt és gyanakvó lesz. Amiből aztán újabb feszkó van, ilyen otthonba már valóban nem jó hazatérni, és akkor jól jön a munka, a meglógás útvonala. Az ilyen férfi egyre kevesebbet van otthon. A feleség topisodik le kinézetre, lelkileg, mentálisan, a feleség megőrül, teljesen érthető módon, a férj pedig ezt unja, szintén teljesen érthető módon. De azért a nagy érthetőségben neki sokkal kellemesebb, ő nem őrül bele, ő tud kihez szólni napközben (és az nem az anyósa és nem a kisbolt pénztárosa). Apa persze nem akar nagy beszélgetéseket sem, legyen nyugalom, vagyis: az életük rendje így adott, ahogy az ő “munkája” diktálja, azt ne bolygassa senki, ő nem tud, kész.

Akinek viszont nem kifogás a munka, az mindent megtesz, hogy lazább időszakokban magától értetődően legyen többet a gyerekeivel, tehermentesítse a partnerét, segítse tanulmányait, munkába állását, regenerációját, kíváncsi rá emberileg, gyengéden is, jó barátok és bizalmasok is. Ha a családi életet hosszabb távon teszi lehetetlenné a munkaköre, akkor nem a pénzre hivatkozik, hanem igyekszik változtatni. És ez ne a nő nyüstölésére történjék, akit mindig el lehet hallgattatni a pénzzel, hanem együtt, a családért hozzanak döntéseket.

Ha valóban fontos a család. Ha szereti a társát.

Szent Erzsébet férje, Lajos épp négy gyerekkel van egyedül, mert E. annyi év után most, hogy a legkisebb is ovis, meglátogat egynémelyeket Nyugat-Európában, és bizony, nem esik le a gyűrű az ujjáról, hasfájós gyerekkel home office-t intéz, miután hármat az intézménybe szállított, és nincsen benne semmi elégedetlenség vagy hibáztatás.

Az még a szimpomatikus, amikor anya a ritka “kimenői” (az a bentlakó cselédeknek volt, onnan jön a szó) előtt mindent glédába összekészít, hosszú listát ír, instrukciókat, meg a nagyi is be van izzítva, nehogy apának túl nehéz legyen. (Lajosnak erre se volt szüksége.) De még így is felhívják és hazagondol, és nem tud belefeledkezni, mert most épp olyat játszanak, hogy apa állja a sarat, de azért ez nem szép anyától, hogy itten a maga dolgai után futkos. Fejlettebb típus hétfőkeddszerda módon BENEJLONZACSKÓZZA a gyerekek ruháját, dobozba készíti a lefagyasztott ételt, mintha a ház ura nem tudná kinyitni a szekrényt, az agyát, a talpraesettségét.

Hogy miért vagyok ilyen támadó? Csináltam mindkét félét, és megdöbbentem, mekkora öntudata van annak, hogy nem otthon vagyok, én dolgozom. Nekem az imposztorszindrómám mellett bűntudatom van azért is, mert élevezem azt, amibőlk pénzt keresek, és élvezem azt is, amiből az izmom lesz. Tudom, milyen más közegben szerepelni, szép ruhában, kollégának lenni, poénkodni, értekezleten bealudni, tudom, hogyan kell és lehet is megúszni a nemszeretem feladatot. És tudom, micsoda kompetenciaérzés a magam kereste pénz és a döntési jog. Ha munkahelyen dolgozom, mindenki békén hagy, mert sajnos, nem tudok, de ha anyaként dolgozom, akkor mindenki utánam óbégat.

Mondjuk én most egy személyben nyomom mindkét szerepet, a pénzkeresőét is (belegondoltatok, hogy az oktatási nyomtatványokban a “gondviselő” szó ezt jelenti?), meg a szülőit is, és akkor még egy saját lényem van arra, hogy én legyek, és ragyogjak és fényesedjek, hogy ne sírjak majd ötvenkét évesen, hogy elment az életem, és nem ezt akartam.

Van persze, aki azzal piszkálgat, hogy e második szerep ellentétes az anyaságommal, és választanom kell – jó magyar bűntudatkeltés ez is, és írok majd róluk is, meg még azokról az anyákról is, akik beleőrültek a szerepükbe, a gondosságba, az otthonlétbe, de ma van a nagyfiam születésnapja, és pazar program, és most rohanok.

*

Kapcsolódó bejegyzés: micsoda különbség

Az egyenlőtlenség formái sorozat gyomron rúg, ne hagyd ki:

az egyenlőtlenség formái

Menjünk tovább a szembenézésben?

A “kemény” posztjaim mostanában nagyon pörögnek, írják nekem, hogy innovatívak, szemléletformálóak. Hogy sosem gondoltak ezekre a jelenségekre így. Ezek például:

a csodálatosan önműködő vágy

szomorú együttmaradási statisztikák

a majdnem, az majdnem semmi

az egyenlőtlenség formái 29.. drágám, estig dolgozom

anyák, akik beleőrültek

mitől jó a szex? (jelszavas)

Mások meg azt írják, valami ilyesmi mocorgott bennük mindig is. Bennem annyira, hogy nem is értettem, hogyan lehet másképp. És a tetteimet is meghatározták. De csak most hozom fel, most fogalmazom meg ezeket.

Mai témánk a férfi, aki csak azt akarja.

Álltál már ott, átverve? Minden jól indult, randik, gyengédség, vallomás, végtelen csetelések. Azt hitted, ez “több” lesz, de lelépett. Mégsem akar kapcsolatot, “csak” “azt”.

Mondok neked valamit (sietsz változat): tedd magad átverhetetlenné.

A ráérsz változat folytatódik:

Szépeket mondott, hogy lekerüljön a bugyi. Nagyon akarta, nyomott vele. Persze, hogy szexet akar – ilyenek ezek, nagyon akarják. Hiszen férfiból van! Te váratod, húzod az időt, hadd küzdjön érte. Te biztos akarsz lenni – miben is?

És aztán mégis kifosztva érzed magad.

Először is: nem persze. Nem minden férfi akar minden áron és bárkitől szexet, csak a szexínségben szenvedők lesik a lepattanót. Ővelük általában más bajok is vannak. Torz a valóságérzékelésük, mindenki hibás a nyomorukért, szenvednek, de azért pornó előtt bizgetik magukat.

A drive nagyon erős tud lenni, de attól még nem minden férfi akar minden nőtől és mindig szexet. Ezt úgy értem, hogy tőled sem. Valami nagyon fura érzésem van azokkal kapcsolatban, akik telesírják a netet az álságos panaszkodással, hogy őket folyamatosan mindenki meg akarja dugni, és csak megdugni akarja. Itt arra kéne gondolnunk, hogy 1. ők nagyon-nagyon jó nők, ők a vágytárgyak, de már annyira unják, és 2. fensőbbrendűek, mert érzéseik és eszük is van, amazoknak meg csak farkuk.

Nagyon visszás, amikor ez lesz a feminizmusból. Basszus, ti nem élvezitek…? és tényleg mindenki körülöttetek nyomakodik? Hogy lehet ez?

Nem olyan nagy baj az, ha valaki szexet akar, és az sem, ha “csak” azt akarja. Akkor baj, ha te nem akarsz szexet, mert nem kívánod az illetőt, vagy nem érted, mi a jó a szexben. De akkor ne menj bele.

Te ne legyél az, akinek trükközni kell. Röhögd ki. Ez a megalázó: a trükközés, nem a szex. Nem akarod a szexet? Ne szexelj. Akarod? Akkor ne kelljen trükközni meg kapcsolatot játszani érte.

Akkor is baj a “csak szex”, ha szót fogadsz a társadalmi szereposztásnak: hogy te akkor vagy valamirevaló, ha először is kapcsolatot akarsz, és abban van a szex. Mert a szex natúran mocskos és lélektelen, de ellenben a hattyúk fénye a rózsás alkonyatban…! A gyerMekek tervezése, az álomotthon és a habos esküvő! Elköteleződés, komoly kapcsolat… te miért mennél ilyenbe bele annyira boldogan? Ők miért válogatósabbak, miért nem lehet “bekötni a fejüket”? Tényleg annyival jobb pasi ő, mint amilyen nő te vagy?

Miért értékesebb a férfi igenje a házasságra, mint a nőé? Miért értékesebb a nő igenje a szexre, mint a férfié?

Mitől féltek ennyire?

Húzzák ők a szájukat a romantikától, kelletlenül játsszák el gesztusait, leszámítva azt a pár született “hódítót”, aki élvezi és tehetségesen csinálja. A körítés arra szolgál, hogy elhidd: bízhatsz benne, és akkor, na jó, belemész, de csak így, mert így komoly. Ezen a ponton állj meg: enélkül a műsor nélkül te nem akarnál vele szexet? Miért nem?

Te is tudod, hogy nem szeret (az bizony összetéveszthetetlen érzés, ritka élmény, és én se szólnék vágyról meg szeretetről meg magabiztosságról, ha azt nem éltem volna meg), csak produkál valami olyasmit, mint kínlódó diák a bebiflázott fejezetet.

Miért, miért ússza meg ép lélekkel a férfi azt, hogy egyéjszakásról egyéjszakásra száll? Megússza-e? És miért érzelmi vesztes a nő? Miért akar többet? Miért akar kizárólagos összetartozást, véglegesítést? Az ő szabadsága nem érték?

Mit akarunk olyanoktól, akik nem akarnak igazán minket, és miért szexelünk olyanokkal, akikre nem vágyunk igazán?

A nők kapcsolatot, a férfiak szexet akarnak a hagyományos értelmezés szerint, amely dehogyis leíró jellegű, inkább normatív. Így tanultuk, ez az előírás, minden másért szankció jár (tehát azért is, ha egy férfi nem akar szexet, vagy nem nagyon, vagy ha egy nő nem akar kapcsolatot, vagy nem minden áron). Ezért kell a műsor, pedig haj, de őszintén és egyszerűen örülhetnénk egymásnak! De így mindenki alakoskodik, és vádolja a másikat. A férfiak randikat, lélek iránti érdeklődést játszanak, biztosítanak róla, hogy te más vagy. Te kapcsolatot, ún. “érzelmi biztonságot” akarsz, és ha a jelölt ezt produkálja, akkor, na jó, lefekszel vele.

Tudod, mit jelent az, hogy érzelmi biztonságot akarsz? Hogy társfüggő vagy, és függetlenül a valódi összhang meglététől, bevasalod a pszeido-kapcsolatot (ide visz, olyan szívességet tesz, felhív). Hogy neked kell a műsor. Hogy te készséggel elhiszed azt, ami nem igazi.

Miért kell neked hazudni, miért vagy átverhető? És: ő miért nem akar érzelmi biztonságot?

Én rövidre zártam a kérdést. Kapcsolatot nem akarok, nem akarok mindenáron kapcsolatot – szerelem nem terem minden bokorban, a koreográfia meg nem érdekel.

Én is ember vagyok, én is szexet akarok sokszor, sőt, sokszor csak azt. Az nem mindegy, hogy e szándékom megélése, képviselete közben mennyire vagyok visszaélős, szereptévesztett, nyomasztó. és az se, hogy milyen lesz az a szex, milyen az elég jó, amiért vállalom a sérülés kockázatát is.

Aki izgalmas, akinek a lénye sodró szexet ígér, azzal, kölcsönös kívánás esetén boldogan lefekszem. Kihasználás…? Nemhogy átverve nem, hanem megtisztelve érzem magam. Az a kis szende, örömtagadó bölcsész lényem, az. Hogy megélhettem ezt. Hogy nem félek tőle. Hogy nem csak megtörténik, hanem aktív részese vagyok.

Csak azt akarja – mi az, hogy csak? A szex sok, a szex nagyon sok. És ritka is, ebből fakadóan. És nem üres és nem lélektelen, nekem nincs szex egész emberség, átéltség nélkül, mellesleg, ráfanyalodva, rábeszélve – és ahogy elnéztem az arcukat, nekik sincs. Szeretem őket, utólag is, sőt, elfogult vagyok azok iránt, akik felpörgetnek, annyira szeretem őket, amenyire szerethetőek, és amennyire fogadóképesek a szeretetemre, és ezt tiszteletben tartom. Én választottam őket, én mondtam rájuk igent. Aktívan akartam őket, én akartam – innentől nem vagyok átverhető.

Ha andalogni akarnék, andalognék, ha csetpartner kell, csetelek. A többséggel szóba se, vagy csak felszínes poénkodás, és van az az egy-kettő, akivel szívesen és nagyon. Rábízom az intenzitást, mikor, mi mennyi, szex, találkozás, beszélgetés, utóélet, bármi, ezeket nem lehet erőltetni. Vannak nehéz érzéseim, tudnak lenni, van, hogy sóvárgok, nem értem, félek, hiogy anekdota vagyok. De, tudjátok, ezeket egyedül intézem, mint a készpénzfelvételt. Nincs belőle szemrehányás. Nem tartozik rá. Nem neheztelek. Nem avatom magam kivételes csodalénnyé, akinek a lába elé mindent odahordjon az, aki méltó rá, és nem gondolom, hogy mindenki más meg rohadék, mert ez önzés és önigazolás. Nagyon kínos tévedések vannak mögötte.

Megjegyzem, a body positive “szép vagy” üzenetéhez hasonlóan nagyon ingoványos terep az, ahogy a nők vigasztalgatni szokták a sértett tásukat. Mintha kötelező volna a rajongó szerelem. Mert egy tisztességes nőnek kijár az imádat, annyira, hogy nem bánja, ha ezt csak hazudják neki. Mert nem bírjuk a kudarcokat és félbemaradt történeteket. Tudjátok, ezek a szövegek, hogy “egyedi és kivételes vagy, ne hagyd, hogy az a szemét játsszon veled, állj fel, igazítsd meg a koronádat és menj tovább, te ennél sokkal értékesebb vagy…” – az igazi erő nem ez, hanem amikor megérted: ő nem szemét. Ő ennyit látott belőled. Teher nem akarsz lenni, ne is legyél, amúgy viszont számszakilag nem jön ki, hogy minden nő szuperhősnő, és megérdemli a herceget. Nagyon álságos önbizalom ez.

Inkább légy erős a valósághoz, nézz szembe azzal: te is csak egy ember vagy, és neki te ennyi voltál, és ebbe nem kell beledögleni. És ő is csak egy ember. Nem kell felmagasztalni, sóvárgás tárgyává valakit, aki téged nem lát olyannak, és ez igenis döntés. Élvezheted a magad társaságát, lehet erényed számos, és végső soron az a lényeg, hogy jól érezd magad, ez az igazi önbecsülés. De fogd fel: neki nem voltál csodálatos, áhított hiánycikk, ő nem lát téged olyannak, mint a saját álombeli belső reprezentációd önmagadról.

Annyi mindenen múlhat. Nincs bennem, hogy ők vállaljanak felelősséget – én magamért szoktam, és senki kedvéért nem csinálok olyat, ami nem jó nekem. Engem nem kell fűzni.

Még mindig megy a társkeresős narratíva: ismerkedés, egymás lekáderezése, rögtön a komoly kapcsolat esélyeit latolgatni. Azt se tudják világosan elkülöníteni, hogy ez nem a dolog lényege, valósága, hanem séma, működésmód, és hogy nem kell így lennie. Hogy az adott, konkrét szituációt, embert kell figyelni, nem az elvárásainkat.

Tudd (korábbró)l, milyen a vágy, milyen a jó. Ha nem hajt a dolog, hagyd a pékbe.

Ne feküdj le azzal, akire nem vágysz nagyon-nagyon. Így maradsz tiszta, nem az eljátszott kapcsolattól. Ha lefeküdtél azzal, akire nagyon vágytál, és tényleg a szexre vágytál, örülni fogsz, mert az erős vágy beteljesülése mindig nagyon szép.

És akkor van még a szerelem, az igazi, az életben egy-kettő-öt, és olyankor nem kell akarni, semmit szem előtt tartani, tudatosítani, magadat meggyőzni. Ez a jó benne. Aki  soha nem próbálta, csak álomnak alítja.

rohan felém

Figyelj, te biztos, hogy érted a különbséget?

Aközött, amit a két kezed munkájával összehozol, meg ami (szerinted) jár neked, mert másnak is van, vagy mert nem fair, hogy te soha?

Néha belegondolsz, hogy te mit tettél meg az eredményért?

Tudod, mi a különbség a vágyott bőség és igazságosság, meg a jelen feltételei között? Utóbbiak szomorúak, de mint realitást értened kell őket, ha nem akarsz beléjük halni. Nem lehetsz naiv, és nem tolhatod mindig a rendszerre, akkor sem, ha azért voltál oly lelkes olvasó, hogy eltanuld a rendszer, a privilegizált és az áldozathibáztatás szavakat innen, és vagdalkozz velük mindenhol, mindenki ellen.

Okés az, ha nekimész a falnak, van annak is a szépsége, és kedves időtöltésem nekem is. De aztán esetleg a fejed fájni fog, meg vérzik, ezzel kalkulálj.

Tudod, mi a különbség igényes netes tartalom és trash között? Miért ülsz fel a trashnek? Mit háborogsz, reagálsz örökké? Miért faragsz mindenből Ügyet? Azt hiszed, ezt jelenti elvi embernek lenni?

Hogy milyen az, amikor téged aláznak direkt, telibe, meg amikor keresed, hogy min baszd fel magad, hol lehetsz nagyon bátor és okos és protest-csaj – egy facebookos megosztás alatt…?!? Hogy a picsába hozod ki azt, hogy ami nem érint, nem neked írták, nem érted, nem ízlésed, az ellened erőszak?

Én aztán tényleg sokszor leírtam, hogy nem fogadják el a nők valóságát. És ebből is visszaélés lett, és most az itt olvasott szavakat ellenem használják önigazolásra. De a sérelem, az nem valami szubjektív valami. Ahhoz kell szándék vagy mulasztás, kell hatalom, kell kár. Én már biztos vagyok benne, hogy ez pótlék, mégpedig abból, hogy milyen emberfajta hajlamos erre a netpásztázásra és ordibálásra. Ugyanaz a típus megvan nőben is, mint amelyik személye elleni támadásnak veszi, hogy a nők nem akarnak lefeküdni vele.

Tudod-e, miben más az elvek képviselete és az önérdekűen, óbégatva, hibáztatva tolt Ügy? A felelősségvállalás és az áttolás, magyarázkodás?

A múlt feldolgozását, a magadnak való megbocsátást nem kevered te véletlenül össze azzal, hogy mindent megmagyarázol, dühöket gerjesztesz magadban, és mindig más a hibás? Nem élvezed te ezt véletlenül? Mondván: most végre kimondjuk, miénk a szó?

Tudod, miben különbözik a neten lógás és a gondolkodás? Amikor eléd tesznek egy tartalmat és te hajlandó vagy felháborodni, amikor reagálsz, meg amikor kezdeményező vagy, amikor állítasz dolgokat, amikor nem másokról beszélsz, hanem megjárod te is a poklokat, nem csak a méze kell, és a viselkedésedben megnyilvánuló eredménye van annak, amire ráébredtél?

Elvi ember akkor vagy, ha másokért is kiállsz, nem csak akkor, amikor a tyúkszemedre léptek, és amikor épp jobban esik a hőbörgés, mint a felelősségvállalás.

Tudod, hogy ki az a környezetedben, akivel megéri jóban lenni, avagy: nem éri meg vele ütközni, és ki az, akivel kiteljesítő élmény, lelkes igen a kapcsolat?

Tudod, hogy éppen mit csinálsz: tartasz tőle, nem vállalod magad, elsunnyogod a feszkót, nincs valódi érved, de persze morogsz, vagy pedig igazán nagyvonalú vagy, és belefér, és látod esetleg a saját részedet is a helyzetben? Ne tartsd magad nagylelkűnek, ha a háta mögött dohogsz, és ne szólj be annak, aki viszont nem köt romboló kompromisszumot. A konfliktuskerülés nem építő állapot, csak ártalomcsökkentő, nyomorú technika. És csak reakció amúgy is. A harmóniateremtés, az a valami.

Tudod te, hogy milyen a nemisrosszez párkapcsolat (persze hogy tudod), és milyen a lelkes, egyértelmű, semmilyen idegenkedést nem tartalmazó igen? A rutinszex és a robbanás között a differenciát, azt érted-e?

Ismered a külső kontroll természetét? Tudod, milyen az, amikor bensődből vezérel?

A különbséget a színes kapszulák, életstílus-tárgyak, a pénzköltés léhasága és az arabica szűkszavú minősége között, azt ismered-e?

Tudod, miben különbözik a flowos önkiteljesítés a lelkiismeretes munkától? Az egyedi ötlet attól, hogy beállsz a trendbe? A tartalom a színes körítéstől?

Mi a különbség az átmeneti pihenő és a beérkezés között…? A múló mámor és a sorsfordulat között?

Az a benyomásom, hogy azt szeretnétek, hogy garantálja nektek a világ, hogy ti soha semmin nem lesznek megbántódva. Üldögéltek, nézegettek másokat, és sűrűn bántódtok meg akármin, amit ellenetek valónak érzékeltek.

És valahol értem én ezt ez az életstílussá vált felháborodást, ha megváltoztathatatlan jellemződ az, amitől kirekesztettnek érzed magad. De sokszor nem az. Nem, nem vagytok jók és morálisan igazak attól, hogy elnyomottaknak tituláljátok magatokat. Hanem eltévedtetek az életetekben, el is romlottatok, és most ti bántotok másokat. A sérelmed nem más, mint annak igazolása, hogy bántani akarsz másvalakit, mert ennyire vagy nyomorult.

Állammal, renddel szemben követelhetsz fairséget és igazságot, mert azokból a függésekből nem könnyű kiszállni, de a másik emberen nem. Ő is egy ember, meg te is egy ember vagy, és neked van mozgástered és dönthetsz másképp. Felismerheted, mit akarsz igazán, mit nagyon nem, mikor voltál gyáva és miért érte meg neked benne maradni. Elismerést, szeretetet, elveid osztását, az igényeid teljesülését sem várhatod el. Viszonzást, harmóniát, jóindulatot se. Nincs olyan, hogy hála, tanuld meg, hogy ha le van kötelezve, ha kínzóan érzi, hogy kevesebb, akkor beléd fog rúgni. Ő a legnagyobbat. Te vigyázz most már, hogy ne fájjon.

És, igen: szállj ki. Ijesztő, koravén felismerés: ha ő nem, ha nagyon nem, ha nem is érti, akkor te egyedül vagy mindazzal, ami neked fontos, és tulajdonképp magyarázni sem érdemes neki. Ha meg úgy vagy évekig a mindjárt-elválok, én-ezzel-az-emberrel-többet-nem állapotában és szidod mindenkinek, hogy közben simán elfogadod a tőle kapott javakat, akkor azért tarts önvizsgálatot.

Vedd komolyan magad. Ne érd be magyarázatokkal. Nem fogják az öledbe hullatni. Valahol nagyon szép az, ha a hererákosok meg az üdvhadsereg téged is szeret. Ha hajlandó mindenki lábujjhegyen osonni, igazsággal nem ütköztetni. Ha rá tudod venni az embereket, hogy inkább hagyják rád, nehogy kiborulj. Ha nem ingerel senki a túl jó kedvével, túl szép életével, túl jó seggével. De te ilyen életet akarsz magadnak?

A sorozatban bemutatom, mit állít a mai nők fő problémáiról 1. a női média, 2. az antifeministák, végül 3. összegzek, hogy szerintem mi a mi bajunk.

Nem hittem volna, hogy ilyesmit fogok írni, mert a közéletnek nevezett mohó okoskodástól, de általában a társadalmias, csoportokban gondolkodó szemszögtől is egy ideje távol tartom magam, és sokkal jobban érzem magam így, annak ellenére, hogy a magam-öröme, magam-igazsága posztok alatt nem indul meg a “nagyon igaz!” hullám. A sodró események miatt ugyanakkor több hírt olvastam mostanában, és most kevésbé volt bennem, hogy “jaj istenem, hagyjátok már, mindig szidtok valakit, hát ti ezt a puffogást élvezitek!”. Némileg revideáltam – eleve sem apatikus – apolitikusságomat.

A címbeli kérdés gyakran úgy merül fel: mi a baj a nőkkel? Ha szóvá tesszük mindazt, ami akadályoz, fojtogat, bőrünkbe hasít, azonnal belekiabál a világ: változz meg te! Add lejjebb, szülj időben, érd be a realitással, bocsáss meg, legyél nőiesebb, térj vissza ahhoz, ami működik (pedig most mondtad: nem működik). Ne akarj te okosabb lenni, többet keresni, rivalizálni, elnyomni a párod! Vádak, bűntudatkeltés, benne tartós ravaszkodás. Bármi, amit magadért teszel, úgy értelmeződik, hogy azzal legyőzni akarod a másikat. Ha kitörsz, ha jól vagy, ha mersz valami mást csinálni, akkor be akarod bizonyítani. Aki nőies, az elégedett és sugározza a szeretetet. Az a te bajod, hogy nem tudsz ilyen lenni.

Ki érti ezt a zűrzavart ellentmondásos korunkban? Túl sok a lehetőség, és a nők nem tudnak dönteni, ugyebár. Sajnos, manapság…; bezzeg régen. Pedig nem valami elvont entitás, a ködös modern válság vagy sajnálatos véletlen a problémáink oka, hanem olyan beszédmódok, működések, amelyeket a legfőbb ideje volna revideálni. Ennél is konkrétabban: csoportok és személyek hatalma, ellenérdeke. A húzásaikhoz mindenki asszisztál, szóvá tenni félned kell. Szitokszóvá válhattak olyan fogalmak, amelyekről az átlagos olvasó egy koherens mondatot nem tud megfogalmazni. Még a legifjabb, genderképzett szónokok sem állnak ki a nők jogaiért, még a nagyon liberális, TASZ éltető, Feminfót működtető 444-en is norma a csöcsvizslató, tárgyiasító szexizmus. Félremennek a jó szándékok is, és akkor még ott vannak direkt rosszak, az ellenérdek, meg a sötét butaság.

A női média képe azért fog torzítani, mert nem kívánja kizökkenteni olvasóit az illúzióból, hogy alapvetően minden rendben van, csak apróbb hibák vannak, azokat meg, legyél szíves és ügyes, oldd meg. Soha nem fog a magazin szembesíteni azzal, hogy mit szolgál (a patriarchális kapitalizmust), és az mennyire ellenük – minden kisebbség* ellen – működik. Népszerű, vagyis tömeges, elfogadott akar lenni, ettől populáris, cirkus-kenyér típusú és antiintellektuális.

Legfontosabb eszköze a tematizálás, a figyelem elterelése. Miről ír, és miről nem a nőknek szánt média? A konzervatívabb, családos nőknek szóló orgánumokban oldalak tucatjait töltik meg a tévés, celebes pletykák, a gazdagok élete, ki szép, ki mit hord, kinek mi a szépségtitka és ki a pasija. Anyák gyermekeikkel, bolog párok. A válás, az egyedülállóság soha nem fog bátor lépésnek számítani. Embereket látsz a képeken, akik nagy családról álmodnak, boldogan várják a jövevényt, végre megtalálták az igazit, révbe értek, hűségesek, aranylakodalmukat ünneplik, kitartanak egymás mellett, esetleg rendbehozzák a házasságukat. “Jó pasik.” Receptek, ünnepi fogások, lakberendezés, takarítás, kiskert, egészségvédelem a patikareklám értelemben: mit vegyél, kinek fizess azért, hogy jól legyél (kiszervezés).

A divat, a kívánatosság, az alakformálós sport, a haj-, bőrápolás és smink a fiatalabb nőknek íródott magazinokban van jelen. Az ő nagy projektjük az esküvő. De ők is konyhatündérek, csak ők pitát használnak kenyér helyett, és mangót tesznek a szendvicsre, nem Piros Aranyat.

Összességében azt sugallják, hogy a nő dolga a gondoskodás a szerettei jóllétéről, egészségéről, a környezet esztétikumáról és a saját kívánatosságáról, emellett ábrándozhat egy kicsit tévés illúziókról, romantikáról, jóképű színészekről. Ritkán jelenik meg egyszeri, kedves asszonyok helytállása, árvízvédelem, közösségszervezés, beteg gyerek nevelése, és ez a maximum. A mintanő nem él egyedül, és nem hódol magányos, geek szenvedélyének. Szeretjük anyukánkat, valóságos szimbiózisban élünk, az ő receptje szerint főzzük a töltött káposztát.

Túl sok munka és a stressz, ezt megsínyli a szex is. Megoldás: wellnesshétvége, izgalmas fehérnemű, új pózok. Igyekezzél, az egészségednek is jó tesz. Mi más baj lehetne? Ne szorongj, hidd el, gyönyörű vagy, ő csak téged szeret, és mindenestül kíván!…

“Botrányosnak” mondott, valójában zavaros, nőgyűlölő figurák (Puzsér, Bochkor, Hujber, Férfiak Klubja, PUA, LifeTilt, Joós István) bemutatása, ajnározása, megszólaltatása “vitaindításképp”, ez is jellemző. Ők lehetnek trágárak, lusták, csapodárak – de sármos! Kedélyeskedő férfiújságírók ismételgetik gyanús buzgalommal, hogy ők tisztelik a Hölgyeket, imádják a kecses, íves formákat és a meleg, gondoskodó hangulatot, a házi süteményt. A Nőket, akik mindenestül különleges, más lények, és akiknek sok szépet kívánnak eztán is, csak ne ugráljanak nagyon, mert onnantól nem is nők.

Érdekesképpen a fősodrú magazin problémának állítja be nők tömegeinek tudatos döntését, miszerint nem megy férjhez fiatalon, előbb sokat tanul, világot lát, tapasztalatot szerez a párkapcsolatokban, hódol a hobbijának, rájön, kicsoda is ő, illetve jó állást szerez, megalapozza a megélhetését, hogy ne válhasson kiszolgáltatottá – ezt, ha női érdekeket tartaná szem előtt, üdvözölnie kellene, mégis azzal nyomja az olvasókat, hogy nem is tudják, mit cselekszenek, és azt sugallja: dönthetnének másképp. A mögöttes meggyőződés az, hogy a család és a függés a természetes női létforma, arról lemaradni a legnagyobb bánat. Ti, leányok, ne tegyétek. Ez a szinglizés oka: a választott vagy kényszerű egyedülállóságot démonizálják, lesajnálják, ezek a nők “nem találnak társat”. Pedig a szingli csak nem szorult rá arra, hogy megélhetési okból házasodjék, eltartót keresve vagy felerezsizni, esetleg csak annyit állít a döntésével, hogy ezekkel a feltételekkel, amelyekkel az előző generációnak épphogy megérte, ő inkább nem kér a házasságból. Azt olvassuk az újságban, hogy egyedül vagyunk és rossz nekünk. Észre se vettük: elhúztuk a tanulást, karrierépítést, kifutunk az időből, meddőségi problémák is jönnek – erre minden esetben idősebb, fényképen is bemtatott, jóképű férfi nőgyógyász figyelmeztet.

Továbbá, a szerepeket (család, munka) nehéz összeegyeztetni (és csak nekünk kell), erről rendszeresen felteszik a vádként érthető kérdést a legsikeresebb, sugárzó tehetségű nőknek. A tehetséges férfiak kivételek, nekik nem is kell, a hétköznapiaktól meg senki nem kérdezi, hogyan állnak helyt a családban. Valakinek dolgoznia is kell, ugye…

Konzervatív hangadók megszólaltatása: sajnos, az anyák rontják el, ők nevelik a fiúkat ilyenné. Az apák felelősségét senki nem firtatja (őket is anyák nevelték). Öreges, gyanakvó ítélet mindenről, ami nem a pihepuha-mosolygós anyaság és rendezett otthon, adott esetben professzor asszony magyarázza, hogy túl sokat tanulunk, nem a lényegre figyelünk. Utazás, hobbi, önmegvalósítás, pénz? Ne viccelj. Bűntudatkeltés: a nők esetében önzésnek nevezik a saját érdek képviseletét úgy, hogy közben tudomást nem vesznek arról, hányan és milyen erősen szorongatják a nők érdekeit. Összezavarodtak a szerepek, mondják helyette. Sok az ellentmondás, megrendült a hagyományos család, valamint nem hallgatunk az ösztönös énünkre.

A nem-progresszív lapokban a társadalmi témák felvetésének célja az, hogy olajozottabban tudd követni az előírt szerepet. A részmunkaidőd azt jelenti, hogy nem késel annyit a szülőiről, és te maradsz otthon a gyerekkel, a családbarát munkahely pedig elengedi főzni az anyákat december 23-án, de az apák onnan sem érnek oda az oviba, sem máshova. Az igazság az, hogy a férfiak nem szeretnek, nem akarnak otthon lenni, vidékre és külföldre is szívesebben mennek “a családjukért”, ahol aztán sűrűn járnak a tilosban, de még dugóban is szívesebben rekednek, mint hogy otthon legyenek.

Ma már kimondja a női média is, hogy nyomasztó a szépségelvárás, de erre nem ad valódi választ. A magazinmegoldás: a telt a szép, nem baj, ha nem vagy tökéletes, ne gyötörd magad, fogadd el magad. Kettőt lapozol, és ott van a tuti diéta, amellyel hat kilót fogyhatsz két hét alatt. Ugyanez a média és érdekek tették kötelezővé az előző, abszurdan sovány verziót, szóval a szerkesztők szemen köphetik magukat. Nem az egészség és a méltóság mellett teszik le a voksukat most sem, csak arra jöttek rá, hogy többeket és más csoportokat érnek el és nyernek meg a hirdetőknek, ha engedményt tesznek a hétköznapiságnak és az elhízottságnak. Ugyanakkor még ma is a csontsovány, szétfotosoppolt, tökéletes bőrű modellekkel lehet eladni a lapokat. A trendi magazinok pedig imádják az instagramot, sztárjait példaképpé avatják, miközben az ottani műtökéletesség divattá, sőt, normává teszi a fotómanipulálást és a táplálkozási visszaéléseket, sőt, az öngyötrést, a plasztikai beavatkozásokat és a szélsőségesen anatómiaellenes testtrendeket is. Valakit mindig csodálni kell, a sóvárgás mértéke nem, csak a tárgya változik. Míg ezeket élteti, folytatódik az anorexia és bulimia ellen a pánik, annak igazolásául, hogy ahogy élsz-tunyulsz-hízol, az normális, nem baj, ha nem változtatsz az életmódodon. Ezt az érvelést kapjuk aztán az arcunkba, ha sportolunk.

Hogy ez valami tudatos szándék volna, azt nem gondolom, de hogy szűk látókör, komfortzónában maradás, az tuti. És a hirdetői érdek is jól jár azzal, ha mindenki sóvárog, mellette jól elvan, úgy él, ahogy szokás, aztán ha baj van, rohan gyógyszerért.

A cél, hogy az olvasók, a derék asszonyok ne akadjanak ki. Ezért nem is fognak találkozni olyasmivel, ami nem illik bele a világképükbe, legfeljebb elborzasztásképp, és nem fognak elgondolkodni a problémák okain. A hagyományos médiában nem találsz súlyemelő nőket, transzneműeket, leszbikus párokat, magányos utazókat, végtaghiányos, sikeres nőket, kutatókat (csak ha van hozzá hét gyerekük). A hagyományos női média nem feltételezi, hogy kíváncsi vagy a társadalmi problémákra, közügyekre, gazdasági összefüggésekre. Ritkán esik szó a harmadik világról, az egyenlőtlenségről, az előző századok hősnőiről, az idősebbek testéről, a mérgező szülőkről, pornóról, nemi erőszakról. Kivételek a progresszívek: ELLE, Marie-Claire, néha az ÉVA.

Lényegében nagy baj nincs, amire nem akarunk odafigyelni, az nem is létezik. Mindenképpen vesd be az anti-aging arzenált, vegyél valami krémet, és szőrteleníttess lézerrel, ja, és ne feledd: fogadd el magad.

* kisebbség: nem az, aki kevesebben van, hanem aki jogfosztott és az emancipációjáért vív

Avagy: mi a baj a nőkkel. Sőt, még csavarnak is egyet: ez az egész, ami most van, lett, a nőknek rossz. baj van, régen nem volt semmi baj, de ezt a mostanit maguknak köszönhetik!

Az antifeministák tehát nem arról panaszolkodnak, hogy az ő érdekeiket hogyan sérti a feminizmus (és bármi, ami nem áll a kontrolljuk alatt, nem értük van). Pusztán a saját előnyeiket siratni túl átlátszó volna. Inkább ravaszkodnak: érvelésük szerint a feminizmussal a nők jártak rosszul. Azt hitték, jó lesz nekik, de hát önnön érdekeikkel sincsenek tisztában. Kellett itten felrúgni a jól működő rendet, olyasmire vágyni, ami nem való a nőknek! Kis buták. Vannak persze az ártatlan, 1.0 nők, akik ezt az egészet nem is akarták, ők a többiek hangoskodása miatt szívnak. Vagyis: mindaz, ami a nők jogegyenlősége, szabadsága, életminősége, tudatosodása ügyében az elmúlt százötven évben történt, igazából rossz nekünk, tönkretett minket. Hahaha!

Drámai színekkel vázolják a jelen válságot, de az ábrázolásban nem ismerhető fel a valóság. Ahhoz olyan (gyűlölködő és ellenérdekű) szemüveg kell. Honnan veszik, hol látnak vajon ilyeneket? És azt miért nem látják, amit az érintettek állítanak? Miért nem érdekli őket, hogy a nők mit szeretnének?

Fenyegetnek. Tanulsz, jó állást akarsz, karrierista vagy, és nem nézel fel a férfira? Majd jól egyedül maradsz. Szexelsz itten összevissza, netán élvezni is mered? Nem fognak többé tisztelni, használnak és elhajítanak. Régen bezzeg volt tisztelet…! Véleményed van? Megosztanád a házimukát? Senki nem akar egy rikácsoló nővel együtt lenni. Nem a konyhában ügyködsz? Elveszted legfőbb vonzerőd! Senki nem adja majd neked a nevét, a státuszt. Nem gyűlölöd a migránsokat, netán egzotikus férfiakról fantáziálsz, a savószemű nyálcsorgató meg nem kell? Majd jól megerőszakol az ISIS.

Ehhez járul a végtelenül leegyszerűsítő, mesebeli múltkép (működő házasságok, vidám aratás, sírig tartó tisztelet), esetleg a kirekesztő, gyűlölködő kereszténység, de főleg az esszencialista okosság. Az erőszakot és az erőforrások bitorlását mentegetik azzal, hogy férfit és nőt lényegileg különbözőnek állítják be. Nem lehet másképp, hiszen a férfiak racionálisak, ők teremtik a rendet és a civilizációt, szexre vannak huzalozva, faszfeláll-észmegáll, joguk van a szexhez, vizuális típusok, ne hergeld őket a létezéseddel. Szeretik a változatosságot, a nők viszont nem. A férfiak adják a nőknek a jogokat és “engedik be őket” a munkaerőpiacra. Az erős férfi érzékenyebb is: önérzetét nem szabad bántani. Ha felingerled, ne csodáld, hogy harap. Ők persze úgy mocskolódnak meg manipulálgatnak, ahogy jólesik (és ezt a magukat érzékenynek, felvilágosultnak mondó férfikommentelők is előadják itt…). És persze a papírmasé evolúció: mamut, tigris, szakóca, bogyók, tűzhely, párzás, barlang, TEHÁT ettől ma rendben van a visszaélés…

A polarizáció, a vagy ők-vagy mi csikorgó, karcos érvelése, a háborús retorika, gyanakvó, tragikus, fenyegető tónus elidegenít és egymás ellenségeivé tesz. Drámai jövőkép, a nyugati civilizáció vége, a fehér ember kihalása, magányos, szexkütyüikbe ejakuláló, “saját útjukat járó” férfiak, és macskáik között holtan talált, elaggott szinglik…

Minek rontja a szép szemét az a sok csinos lány?

természetellenes. dolgozok. karrierista fajtája tetten érhető.

(Krasznai Zoltán, a Boszorkányvadász című katolikus–nőgyűlölő blog szerzője, aki már többünkre rászállt.)

És pont a legnyüzügébb, rosszul képzett és rosszul kereső, sodródó, semmit fel nem találó, maguk után össze sem takarító férfiak harsognak a dicső férfias tulajdonságokról. Az asztalra csapás, dühöngés pedig méltó és igazságos, a természet rendje: pompás, sebzett oroszlánok ők. Folyamatosan emlegetik, fenyegetésképp, de csodálattal, afféle mártírként is a szexuális frusztráció által motivált öngyilkos mészárlókat, mint akik “megmutatták, mekkora a probléma” – ha nem vigyázunk, ha nem viselkedünk, egyre többen lesznek. A nők akarták így, tetszett volna máskép bánni velük.

Az antifeminista érvelés lényege, hogy a nők mindenestül más fajta, érthetetlen lények, másképp működnek, más szabályok vonatkoznak rájuk, irracionálisak, és ugyanez a jóindulatú szexizmus alapja is. A nők nem is tudnának mit kezdeni a férfi = ember jogaival, javaival, nem érdekli őket, nem is való nekik. Eközben mi itt következetesen arról beszélünk, hogy emberi lények vagyunk, a nemiség másodlagos is, konstrukció is, és azt csak belénk verték, hogy a hetero, ép fehér férfi és az ő érdeke a default. Pont úgy vágyunk örömre, szabadságra, pihenésre, sikerre, jobb melóra, pont annyira idegesít a gyerek, pont úgy elégeljük meg, ha nem lehetünk önmagunk, és pont olyan jól áll nekünk a szabadság, mint bármely emberi lény, aki el meri hinni: megérdemli. Továbbá, nem akarunk senkit kiszolgálni, megmenteni, anyja helyett anyja lenni, érzelmi támaszává válni, és ezek miatt sem kívánunk magyarázkodni vagy bűntudatot érezni. Pedig ha ezt nőként mondod, akkor önző vagy.

Figyeljétek meg egyébként, és most egy fontos bekezdés jön, hogy minden olyan ideológia, amely hatalmi pozícióból akart bántani valakiket, úgy kezdte, hogy részletesen, éveken át taglalta, egyészen az agymosásig, hogy azok a mások mennyire mások. Mások is, rosszabbak is – nekik nem jár méltányos bánásmód, megértés, humánus minimum. Nem csak az van itt, hogy a másik csoportnak más az érdeke, és ettől ellenség, hanem: ezek állatok! A jogokkal, a lehetőségekkel nem is tudnának mit kezdeni. Segíteni is minek: ezek csak eltüzelik a parkettát, levágják a naposcsibét, összepisilik az utcát. A jelenség neve: dehumanizáció. (Ezt éppenséggel a tüntetések kapcsán is szóvá tettem, azokra reagálva, akik Puzsért, Ádert gyalázzák, passzióból írnak fölöslegesen sértő, trágár dolgokat. Az érdemi kritika, a kiállás nem jelenthet nemtelen mocskolást.)

Ha idegenkedsz tőle, ha eltávolítod magadtól, nem fogod sajnálni, könnyebben fogsz rá fegyvert, de legalábbis nem bánod, ha elhurcolják, ha mások bántják. Oksanen (amúgy elég gyenge) regényében, a Normában a skandinávok ukránokat, románokat, thaiföldieket, a thai-ok vietnamiakat vagy burmaiakat, a japán megrendelő pedig (majdnem) egy finn nőt használ béranyának. Akiben nem látod meg a közös emberi lényeget, azt hajlamos leszel bántani – vedd észre, amikor ezt hergelik benned. Ő nem olyan, mint mi. Minek jött ide? Zsidóság, migránsok, cigányok. Hangulatkeltés, társadalmilag tolerált hazugságok, rágalmak, gyanakvás, erőszak. Ilyen az ellenséges nép asszonyainak megerőszakolása, a feketék rabszolgásítása, vagy az afrikaiak értelmi képességein való gúnyolódás is.

További antifeminista vádak, de ez már összekeveredik azzal, hogy nekik mi a bajuk a nőkkel, mit “elégeltek meg”:

A női promiszkuitás: kiszabadult a szellem a palackból. A nőknek a házasság előtt (vagy helyett) túl sok partnerük volt, utána már nem élmény a monogám házasság. Elkopik a lelkük, elhasználódnak, nem akarnak hűségesek lenni.

A nő jogtalan előnyöket szerez, amíg fiatal, kihasználja a vonzerejét, de negyven fölött rájön, hogy nincs ingyenebéd, és le kell valamit tenni az asztalra. A szexet érdekalapon, eszközként, lélektelenül használják, egy darabig akármikor füttyentenek, találnak partnert, aztán megöregszenek, és jön a pofáraesés.

A túl magasra tett léc: a nők elvárásait nem lehet teljesíteni, semmi se jó nekik. A velük rendes férfiakat igába hajtják. Bétákkal nem akarnak leállni, ha mégis, megcsalják, kifosztják őket, és továbbállnak. (Bezzeg régen…!)

A nő szexmegvonással büntet és érvényesíti az érdekeit. Erről Lobster: Nincs olyan, hogy szexmegvonás

A családonbelülierőszak-vád sem más, mint a férfi zsarolása, ellehetetlenítése, koholmány. És: persze hogy indulatba jön az a jóember, ha hergelik… egymást biztatják, ne légy papucs!

Hasonló vád: a nő szándékosan kihívó, öltözködésével férfiakat gyötör, friend zone-ban tartja őket.

A nők befurakodtak a munkaerőpiacra és a felsőoktatásba, okoskodnak, túl nagy a szájuk, molesztálást kiabálnak alaptalanul, és más nőket is “megfertőznek”, akik ezután már soha nem lesznek boldogok.

Öntudatos férfinak az ilyen nő nem is kell, ők kiszabadultak a pina fogságából, így a nők macskáik között, egyedül fognak megdögleni. Az analóg nő amúgy sem nem vonzó a férfiaknak: van már guminő, szexrobot, nemsokára egyeduralkodó lesz. Semmi esélyünk!

És így tovább.

Sem a feminizmus, sem a régi “rend” nem oldja meg az antifeministák problémáit: hogy mélyen frusztráltak, és úgy érzik, lemaradtak valamiről, ami nekik járna. Alanyi jogon remélnek dicsőséget, öntudatot, vonzerőt, elfogadást, szexet, és ha ez nincs meg, nem magukban keresik az okot, nem is a társadalomban, nem a mindezt előlük elhappoló, sikeresebb férfiakban (bár rájuk is féltékenyek), hanem az anyjukban és a nőkben, akik átnéznek rajtuk, akiknek nem kellenek.

Egyébként: miért haragszik mindenki az anyjára, és nem az elegánsan távol maradó vagy rejtetten agresszív, felelőtlen apjára? EZ MAGA a nőgyűlölet, mindenért az anyákat hibáztatni.

De nincs baj: ezek a mai, “fertőzött” nők immár nekik sem kellenek, ők függetlenek, a saját útjukat járják. De azért megjegyzéseket tesznek az öltözékükre, kivel szexelnek, mit csinálnak. Figyelik és zaklatják őket, hosszú posztokban elemzik őket, és sérelmezik, hogy ezek a nők nem állnak le velük vitázni, “gyávák”… egyszerűen nem képesek elszakadni.

All in all: mi basztunk rá a legjobban a feminizmusra, kellett nekünk ugrálni! De most már mindegy. Ne mondd, hogy te így érzed jól magad, és tízszer annyit keresel, mint anyád… vagy mint ezek a férfiak.

Én mindig a legviccesebb, legnyomibb, szélsőséges megnyilvánulásokat hozom illusztrációnak, mert ezek élesen világítják meg a logikát, de ne nyugodj meg azért, ha a férjed, a barátaid részegen sem mondanak ilyeneket. Enyhébb formában ugyanezt közvetítik azok, akik csak gyanakvóak, akik szerint átestünk a ló túloldalára – mindazok, akik nem tudatosak és önreflektívek.

Összegzés holnap; a poszt első része itt olvasható: mi bajuk a nőknek? 1. – magazinék

A szerző, egyébiránt kutyatulajdonos, fenntartja a jogot, hogy a magány ellen, családtagként, netán gyerekpótlékként állatot tartókon, a jószágot fotózó, a képeket folyton posztoló személyeken maga is erőst furcsálkodjék.

A magazin mellébeszél és rád akarja sózni mindazt, ami a status quo jó nőjének kell, ne is várj tőle mást. Az antifeministák vádaskodnak, bosszút állnak. Vannak olyanok is, akik nem értik, miféle diszkriminációról beszélünk – az arab nők, vagy a savval leöntött indiaiak, ott van miért harcolni, de itt…? Ez a fajta tájékozatlanság és érzéketlenség általánosnak mondható. Ezért most elmondom én, szerintem mi a nők problémája.

Sokan vannak, akik tőlem követelik a megoldást, és ha nem tudok olyat, akkor ne is mondjam, hogy baj van. De ez nem így működik, nekem a diagnózis a dolgom, elolvasásukkal tudatosíthatod, merre keresd a válaszokat, de a problémádat te fogod megoldani. A társadalmi megoldás közös lesz, lassú, és nem aktív tett, hanem eredő: összegződőd hatás. Az első lépés, hogy ki-ki elkezdi érzékelni, hogy mi zajlik körülötte.

Nem lesz “de szemét a világ”, nem lesz “minden pasi csak azt akarja”. Nem fogom levonni a következtetést, hogy változzanak meg ők, nem akarok bosszút, és nem lengetem be a zsarolást, hogy ha ti így, akkor mi meg úgy. Riadtan figyelem ezt a fajta feszkókeltést, netes harsányokodást, általában olyanok csinálják, akik az életükben megalkusznak a diszfunkcionális kapcsolatban, mert megéri nekik, vagy mert nincsenek erőforrásaik, hogy változtassanak. Én nem maradtam benne, nincs mit igazolnom, de nem is haragszom, illetve másodjára jól választottam. Ugyanakkor minden nőt megértek, akire ránőtt a párkapcsolata, vagy aki a rövid- vagy középtávú érdekeit nem adja fel a mégoly idillikus jövőért, és rábíznám az olvasóra, mit vállal azért, hogy méltóbb legyen az élete.

Bőven van mit sepregetni a saját házunk táján is.

A nők számára a hagyományos, gondoskodó-ellátó-komplementer szerep szívás, kiszolgáltatottság és lélekölő monotónia, igazságtalan mérvű felelősség, rengeteg fizetetlen munka, nagyon kevés örömmel. Nehéz és nem heroikus, negyvenéves korukra a nők elromlanak benne, és tényleg nem jó fejek. Az én célkitűzésem a jófejség képességének megőrzése volt párkapcsolatban, gyereknevelésben és a kollégáimmal is.

Ha viszont nem kérsz a szerepből, akkor úgy fognak rád nézni, mint aki ugyanarra vár, csak elszámította magát, túltanulta, túlönnállóskodta magát. És fenyegetnek. Hogy egyedül maradsz. Hogy nem lesz szex. Hogy nem lesz gyereked. Hogy fura, önző, törtető vagy.

Sokan azt gondolják: ilyen áron nem kell hagyományos család. De talán van nem ilyen ár…? És: egy gyerek azért jó lenne. A nők zsarolhatók a gyerekvágyukkal, sokan az eltartottsággal és a fehér ruhás esküvővel is.

Nagyon nehéz ilyen döntéseket meghozni, és az életút nem is mindig döntés. Azért rettenetesen igazságtalan a szinglizés, mert van, aki egyáltalán nem ezt akarná, ami lett, és a vádaskodás lényege: feszülj meg te, hogy olyan lehess, aki kell feleségnek. Nehéz jól lenni azzal is, ahogyan az életünk alakult. Egyébként család nélkül sem úszod meg azt, amit a nőkre rónak. Sok nőt ismerek, aki a munkahelyén, vagy a rokonaival való viszonyában hozza ugyanazt a bocsánat-hogy-létezem, mindent-megteszek önhajszolást, amire a tipikus férfit soha nem lehetne rávenni.

Nyílt erőszak, drasztikus jogfosztottság helyett ma már kommunikációban, mellőzéssel, némasággal, falba ütközésse zajlik a nők lenyomása, a durvaságok helyett is, mert ott már tartunk, hogy azt nem tolerálná a közvélemény, de reakcióképpen is: ha a nőknek egy kicsit jobb, behúzzák a vészféket. Az ellenreformáció volt a legvéresebb. A rejtett szankciók, a nyomás, gúnyolódás, védekezésre kényszerítés sokkal nehezebben felismerhető, alattomosabban erodálja a párkapcsolatokat, a bizalmat, és azért is trükkös, mert nem léteznek ellene törvények és garanciák. Hát mi bajotok nektek? Tanulhattok, dolgozhattok, vannak cégvezető nők és parlamenti képviselők is…

Az emberek, köztük a nők sem tudatosak, nem látnak rá minderre, viszi őket a múlt svungja. A jóindulatú szexizmust egyáltalán nem ismerik fel, és azt hiszik, a valóságról beszélnek, amikor korlátozó, bűtudakeltő sztereotípiákat hangoztatnak. Miért baj az, ha buta nőkön viccelődünk? Nevessünk magunkon! Mi a baj a kabátfelsegítéssel, az udvarlással, a hölgyemezéssel, a macsó jólemgmondással? Alattomosan utánunk nyúlnak a régi nőgyűlölő gesztusok, rejtetten, de ugyanolyan következményekkel. Ha fellépsz ellenük, konfliktusosnak fognak tartani, és megbélyegeznek. Visszacsapás is van az új megerősödésért, az első önálló lépésekért: bosszú, meglepően retrográd

Szinte kizárólag nők intézik ma is a gyerekek testi-lelki szükségleteit, a jelenlétet, a sérült beteg gyerek kürüli teendőket pedig szinte nélkül kizárólag, magukra maradva, méltatlan körülmények között.

A nők nem engedik meg maguknak az örömöt. Ez azt is jelenti, hogy az egészségük, pihentségük, működőképességük, a fogaik állapota sem fontos. Bármit bírni kell. Nőként abban az üzenetben nevelkedsz, hogy másokért kell élned, saját jogú céljaid, igényeid lehetőleg ne legyenek, és ne is nagyon hibázz. Az iskola a nőkből is kiöli a szabad, kreatív, önálló énjüket, megfelelési kényszeres stréberekké válnak, rettentő gondosak és engedelmesek, elvisznek minden balhét, és aztán ugyanígy keresnek társat, nevelnek gyereket, főznek és viszonyulnak az anyósukhoz: szófogadóan, boldogtalanul, neurotikusan. Hozzák még a csinosat is, ha az elvárás, de a test igazi öröme, a mámoros sport és szex lázadásnak számít.

A férfiak között sok az anyakomplexusos, félresiklott, kötődni képtelen, nagyvonalúság és öröm ellen beoltott, mindenben magát domborító lélek, aki a partnerére haragszik az elemi traumája miatt, és arra kell neki a nő, hogy hibáztathassa.

A nők pedig megmentősdit játszanak, alkoholistákkal, súlyos érzelmi bántalmazókkal is. Eut “kéri” tőlük a szerepük: “ne legyél önző”. aúgy sem dúskálnak érzelmileg érett, százas, valamirevaló férfiakban.

Még mindig szolgálatteljesítés és kötelező gyakorlat a szex. Alku tárgya: ha te.., akkor én… igazi vágy és testi önismeret nélkül. A nőkben gyakran munkál, hogy az ő hajlandóságuk értékesebb, mert ők csak ritkán, de a férfiak persze bármikor. Ez így is van, de csak azért, mert a nők traumatizálódnak, elment a kedvük, illetve a világ nem az ő vágyukra harap rá, és nem azt hergeli. Szépen is volnánk, ha a nők szabadon, a szex öröméért akarnának szexelni. Pedig a kiút csakis ez: felelősen, humán módra, moralizálás és bűntudat nélkül élvezett testiség. Néha én is felfedezem a királykisasszonyt magamban, aki, na jó, ad magából egy keveset – sosem jó a vége. Mondjuk én ásatag vagyok: egyre inkább azt gondolom, hogy csakis kölcsönös, nagy szenvedélyből, mert egyébként nem éri meg (melynek a nagyszerelem alesete).

Jó sok szextől belém szerethet a fiú?, kérdezi ismeretlen kereső, és ide kattint. Ez a lány nem élvezi a szexet, hanem kalkulál vele. Ezt kevésbé bugyután is képzeltük: ha jó a szex, akkor velünk jó, és akkor majd minket akar. És itt nem arról van szó, hogy ha buta vagy, de szxelsz, akkor lenéznek. Hiába vagy nembuta, hiába vagy akármilyen, ha hajlandó vagy, akkor tárgy vagy. A nőellenes forgatókönyv: arra sóvárogj, aki nem adja magát, azt szeresd, aki spórol magával. Noha a túl készségeseket mi sem szeretjük, nagyon-nagyon szomorú ez, még mindig a szűz (hitves) és a kurva dichotómiájánál, a romboló kettős erkölcsnél tartunk. Ebből, igen ritkán, a nagyon nagy szerelem a menekvés, ott van csak az, hogy nincs ez.

A másik: a vonzalom nem az igyekezeten és jóindulaton, nem lehet kérdemelni. Figyelmet persze kelthetsz, tárggyá válhatsz, annak megvan a módja (ez még velem is megtörtént, és legnagyobb hökkenetemre, és ezek a férfiak teljesen vakok voltak lelki, szellemi rangomra, amelyekről naivan képzeltem, hogy majd megvédenek a tárggyá válástól. Be is fejeztem az antiintellektuális közegben tett egzotikus túrámat), tehetsz továbbá szolgálatokat, eljátszhatod, hogy imádod, rajongsz, manipulálhatod, de nyilván nem ezt szeretnéd, hanem azt, ha összeakadna a tekintet, és önmagadért szeretnének. Az a bizsergés, ami úgy hiányzik, az, hogy önmagadért szeretnek, hogy lágy és magától értetődő minden, nem érhető el igyekezettel, sőt, jellemfejlődéssel sem. Vagy szexi vagy, vagy nem, kész. Jobb méltósággal elfogadni az annyi-amennyit, várni, hogy hátha, mint vádasodni és a világon követelni, hogy díjazzon mint nőt.

Ijesztő a feleséglobbi erőszakossága és képmutatása, és nem csak háromszereplős a játék: ha belekeveredsz, meghurcolnak, és a saját szerelmed fog a legélénkebben megtagadni, akivel egyébként új életet kezdeni sem lett volna okvetlen vidám. Nincsenek már hepiendek. A tulajdonként kezelt társ, akit gyötörnek, leszarnak, unnak, utálnak évekig, de ha feltűnik valaki, akivel a férj boldog lehetne, jön a közösen leélt évek szöveg, a családdal való zsarolás, a harmadik szereplő hibáztatása, a nagy érzelmek… én nem azt várom, hogy szolidárisak legyenek a másik nővel, meg a legjobbakat kívánják a hűtlen fickónak, akinek persze könnyebb lelépni, de az biztos, hogy ez így durva önsorsrontás.

A rég nem velük élő férfit is figyelik, véleményük van, megjegyzéseket tesznek. Tessék boldog lenni, vagy ezen munkálkodni, ha nem megy, akkor meg legyetek külön. Ne játssz ócska, törött játékkal, csak azért, mert az a tiéd és nincs másod. Nagyon sok minden átment a mondandómból öt év alatt, ezt viszont vérző szájjal ismételgetem: szeressed, ne áruld el, ha meg nem megy, ha méltatlan rá, akkor függetlenedj, és legyél korrekt. Ne büntesd, hagyd, hogy éljen, és élj te is. Ne kontrolláld az exedet, nem a tiéd, a férjedként sem volt a tiéd. A gyerek se legyen trófai faló. Erről itt írtam: ne csináld vele, ne csináld magaddal De csináld, ha jólesik, csak nekem ne meséld el, mert nem fogok empatizálni, ellenben forgatom a szemem. Nincs igazad. Olyan nők csinálják, akiknek a szidott, utált társ az egyetlen birtokuk, akik megszerették az ismerős pocsolyát és benne a tocsogást, nem adják semmiért, és el se tudják képzelni az egyedüllétet, nem elég erősek hozzá. Inkább rámennek erre. Ez nem a jövő szava.

Ismerkedés, újrakezdés: általában nem képesek közvetlen, érdekmentes, gyanakvás és rivalizálás nélküli, nem rátelepedős, nem birtokló kapcsolatokra. Gyógyíts meg, ments meg, ne engedj magányosnak lennem, tarts el, csinálj nekem gyereket, legyél a státusszimbólumom – játszmák, egymás használata.

A pornó átmosta az agyakat: elvadult illúziókat és forgatókönyvet kérnek számon a nőkön. A jól sikerült randi vagy szex is csak egymás használata. Sok férfiban visszavonhatatlan a kár: valós testekkel, igaz emberekkel nem tudnak mit kezdeni, kötődési zavaraik vannak. Erről a témáról hallgatnak a magazinok, de annyira, hogy még a Pornóra kattanva című könyv ajánlóját is vonakodtak mgjelentetni.

Az anyaság felfalja a nőket, és olyan ritka és nehéz amúgy a teljes, önjogú élet, hogy a nk szívesen falódnak fel.

A többi nő: a férfiérdekű szólamokat mantrázók, a náluk szabadabbakat visszanyomók, az irigyek. A beszólogató tanítónő, aki ötöst kapna abban a rettenetes osztályzásban, amin én megbukom. Mindenki kurva okos, ha véleményezni kell, elképesztő kíméletlenség van.

Ugyanakkor, és ez az én konklúzóm, ma már ki-ki dönthet. Csak információ és attitűd, meg persze önismeret dolga. Ki lehet kerülni a durva szankciókat, noha ennek ára van. Bárki megtalálhatja a boldogulását az egyedülállóságban, a csak szexuális, a hagyományos, a poli kapcsolatokban, a gyermektelenségben, az egy vagy több gyerekben. Választhatod azt, hogy becsületes leszel, érző, humán, örömelvű, ehhez keresel partnert, és nem adod alább. Vagy bármihez, ha képes vagy felmérni, miért mi éri meg neked. Mindent nem lehet: tejszínhab, pisztácia és fánk is nem jár, se nekünk, se a férfiaknak.

Végül, túl heves kommentcsatákon, bemutatnám a feminista paradoxont és az ő feloldását. A paradoxon: “a nőkért harcoltok, de a nők nem kérnek belőle”, a többség ellenetek van. Újító, valóban bátor gondolatokat nem szokott díjazni a tömeg, mert a régi érdekeket sértik. Nem azért képviseljük tettekkel is a meggyőződéseinket, mert össznépi helyeslésre számítunk, hanem mert ezzel a tudatossággal már nem tehetünk mást. A fennálló rend, a durván igazságtalan gyakorlatok ellen küzdünk, és ehhez nagy fokú tudatosság kell, érzékenyedés. Ezt a melót a többség nem végzi el, csak ontja a véleményt. Antoni Rita többször leírtamár, hogy nem “a nőkért”, hanem a nők jogaiért harcol, és ő nem politikai párt, hogy álláspontját létszámmal, százalékkal kelljen legitimálnia.

Rövidlátóan, kényelemből, egymással rivalizálva, kisebb előnyökért képesek vagyunk arra, hogy a magunk ellenségei legyünk, főleg mulasztással, főleg azzal, hogy nem vagyunk empatikusak: tovább és még jobban bántjuk azokat, akik a legtöbbet szívnak.

Aki nem érti, hogyan lehet, hogy a feminizmus a nők érdekeit szolgálja, miközben a nől “nem értenek egyet vele“, az pillantson azokra a társadalmakra, amelyekben komolyan vették a tipikus feminista követeléseket. Ahol ciki a szexista vicc, a testszégyenítés, a sztereotípiák normaként kezelése, a nők lekicsinylése, a molesztálás, az elsunnyogott apai felelősség; ahol szó van arról, amiről nálunk mélyen hallgatnak, ahol valóban családbarát a közeg, ahol komolyan veszik a nemierőszak-vádakat, ahol van kiút a bántalmazásból, ott minden téren, mérhető mutatók szerint jobb a nők életminősége, és ez nem korreláció – ezeknek a változásokak a révén.

A “nincs miért küzdeni, vannak ennél nagyobb problémák is” érvre: az ügyek képviselete nem olyasmi, mint egy torta, amelyből nem jut mindenkinek. A tudatosság és érzékenység nem kerül pénzbe, nincs korlátja. Nincs fontossági sorrend, nem kell választani: mindenfajta igazságtalanság ellen lehet egyidejűleg tiltakozni.

Ha fontos neked a blog, támogasd! A főoldalon, az oldalsáv tetején találod a támogatás-gombot:

Május 20-án, szombaton blogszületésnap! Írj, ha jönnél!

Május 28-án Ne félj az edzőteremtől! képzés Eddel, harmadszor is! csakazolvassablog@gmail.com

Ez most elterjedt a médiában: a gúnyolódás a semlegesneműek vécéjén. Továbbá az LMBTQIAWFNYRF satöbbi identitás. Hogy itten harmincféle szexuális identitást kéne számon (és tiszteletben) tartani. Ezt akarják a feministák, a genderhívek (őket mint valami elborult törpe kisebbséget, néha pedig titkos összeköttetésekkel és pénzekkel bíró, kvázi szabadkőműves csoportot emlegetik, akik világuralomra törnek, és igazi szándékuk a hálószobákig terjedő diktatúra). Ezzel foglalkoznak a genderisták, ilyen konferenciákat tartanak, miközben emberek éheznek, és anyósom is eltörte a lábát…!

Valószínű, hogy találkozol ezzel a fajta olcsó célozgatással, ezért most a magam eszközeivel (közepes tájékozottságommal, kevéssé elméleti hajlamommal, viszont jelentős egyenlőtlenségügyi érzékenységemmel és frappírozó lényeglátással) szeretnék rámutatni, hogy miért vagy borzalmasan igénytelen, ha ebbe beleállsz.

Akkor olvasd el a posztot, és akkor kommentelj (ezt ezúttal komolyan veszem), ha érdekel a téma, és ha elfogulatlan vagy. Ha megérteni, gondolkodni akarsz, nem prekoncepciókkal jössz. Nem szeretnék egy ilyen egyszerű ügyben (sem) céltábla, trollfelület lenni. Ezt azért is írom, mert egészen undorító, ahogyan mindenféle témáimat ürügynek használják a figyelmetlenek, és ideerőltetik a gyűlölködő, nívótlan rohamaikat.

Viszont nagyon érdekel, hogyan látják az ilyesmi iránt érdeklődő, intellektuális hajlamú olvasóim a témát. Többen követtétek is a tüntetésekkel kapcsolatos kommentváltásokat.

Szóval, a lex CEU kapcsán elkezdték a gendertémát emlegetni, meg aztán Gulyás Márton, az új hős is feminista. Eleinte úgy tűnt, hogy a társadalmi igazságosság, a nemek egyenlősége normává vált, és érte kiállni többé nem ciki a mainstream szemében sem. Hogy nem faragható például a mindig higgadtan érvelő, intellektuális Antoni Ritából ilyen gyűlöletcélpont. Hogy az agresszív vádaskodás nélküli kommunikáció kötelező, és tartunk már itt annyi év után: a leegyszerűsítő, feminizmust démonizáló, rútul a saját molesztálásait, nőgyűlöletét, basáskodását védelmező esszencializmust és vádaskodást már felismerik és elítélik a júzerek. Sőt, a biológiai nem és a nemi szerep önkényes egybemosását is. Hogy Zsanett, a vak komondor, a lúgos orvos, a gólyatábori erőszak, a rendőrös nemierőszak-videó, Geréb Ágnes pere és a többi ügy, a tüntetések, petíciók, a temérdek cikk és kontent után érzékenyebb lett a közvélemény, és le is íratik az, ami már eddig is a fejekben volt (hú, de naiv vagyok), hogy a feminizmus legitim gondolkodásmód, nem pedig uralmi törekvés vagy bosszú. Hogy nők jogait említeni, az igazságtalanságra és erőszakra rámutatni nem férfigyűlölet.

És reméltem, hogy nem tudott maradandó sérüléseket ejteni az okos és igaz szavakon az önigazoló, egyéni sérelmekből világmagyarázatot deriváló, olcsón harsánykodó viselkedés, meg egy-két valóban túltolt és önkritikával kezelendő téma: a “hova tűntek az igazi férfiak” nyafogás, a klimaxosok hirtelen szextagadása, az el nem válók, előnyöket élvezők netes árulása és szennyeskiteregetése, a “nem találok állást, erről is a férfiak tehetnek” röhejes vádja, a “ki kit csal meg” bulvárfelháborodás, meg persze a testpozitív és fat pride lustaság és szűk látókör. Szerintem ezek marginális jelenségek ahhoz képest, amilyen témák mellett sokan évek óta kiállunk, és amire nemet mondunk. Ezekkel minden, magát becsületesnek mondó, gondolkodó ember egyet kell értsen.

Ehelyett megkezdődött a feminácizás, a nemtelen gúnyolódás, személyeskedés, a sírdogálás azon, hogyan “csinálták ki” Puzsért; a feminizmus meg a gender gúnyszóként való használata, ami nem vall intellektuális igényességre akkor sem, ha te nem osztod ezeket a nézeteket.

Kérdezném amúgy, hogy milyen alapon nem osztod. Honnan ez a nagyképű egymondatos elintézés, hogy te nem értesz egyet a genderelmélettel? Még publicisztikai szinten sincsenek koherens és valódi érveid, nemhogy tudományosan. Ez olyasmi, mint ha én éles állításokat tennék a molekuláris biológiáról, hogy az mint olyan milyen hülyeség, hát mindenki tudja, hogy molekulák nincsenek, láthassa akárki, hogy a dolgok sokkal nagyobbak. Általánosítások, csúsztatások, demagógia meg hangulatkeltés mindenhol. Meglep, hogy árnyalt, gondolkodó(nak hitt), jó tollú netes szereplők is beleálltak ebbe.

Az állítás egyébként így hangzik:

mindenféle súlyos és sürgető probléma van, ezek meg EHELYETT azért kampányolnak, hogy semlegesvécé meg a transzneműek identitásválsága.

vagy:

Iránban meg Jemenben persze, meg Indiában, ott van sav, özvegyégetés, lányok adása-vevése, burka (itt lehet rasszistáskodni is egy kicsit), de itt nálunk nincs semmi gond, mit ugráltok? Ott volna dolgotok…

Na és ezt nem értem. Először is: miért osztja ki nekem, hogy én mit csináljak? Csinálja ő. A másik: mi ez a buta vagy-vagy? Készséggel sarkítanak mindent dichotómiává. Hamis dilemma az, hogy vagy ezt, vagy azt kell elítélni, és értelmetlen az is, hogy “van ennél fontosabb téma”.

Az igazságtalanságok elleni kiállás nem olyasmi, mint egy torta, hogy elfogy. Sőt, ez az érzékenység kötelez: akinek fáj az egyik jogsérelem, annak fáj a másik is, az semmilyen szenvedésen nem néz át többé.

Bűntudatod van, hogy nem vagy eléggé mozgalmár? Szerintem az is átformálja a világot, aki nem jár tüntetni, nem tagja egyesületnek, nem oszt ételt satöbbi, csak egyszerűen nem kommentel ostobán. Azzal is aktívan cselekszik, ha figyel, olvas, gondolkodik, ha nem állít hülyeségeket. Minden igazságtalanság ellen, egyidejűleg lehet tiltakozni, információt terjeszteni, és ezek az ügyek nem rontják, hanem erősítik egymást. Lásd például az AVAAZ netes kampányait: a legvegyesebb témákban terjesztenek infót és szólítanak fel kiállásra.

Én nem vagyok párt, sem civilszervezet, hanem egy blogger magánszemély. Nem kell programot, célokat kitűznöm, rangsorolnom, sem minden ügyet képviselnem (ettől az elvárástól, ahogy erről nemrég szó is volt, ideges is leszek). Érdeklődésem és munkabírásom véges, ezért én arról írok, amit fontosnak tartok. Amit épp jól és erősen meg tudok fogalmazni. És az nagyon sok.

Éspedig arról, amit a média nem említ. Hiányszámba menő állításokat teszek közzé a hétköznapi hímsovinizmusról, a középosztály poklairól, a szerepválságunkról, a családanyák siralmas testi és mentális állapotáról, a házasságok megrekedtségéről, a közoktatás lélekölő, stréberré butító jellegéről, de életmódtémákban: testképről, sportról, táplálkozásról is.

A genderelméletetről a többség nívótlan szóbeszédből “tud” bármit is, ilyen kiragadott, eltorzított esetekből, mint a “semleges” vécé. A  lényegét és helyét nem fogta fel. Úgy szidja, hogy fogalma sincs, mit jelent. Így ért mindenki a focihoz és a gyerekneveléshez, a védőoltásokhoz és a paleóhoz is, és így van szüksége arra, hogy örökké legyen valaki-valami célpontja, leszólni valója. Ha nem mond semmit, akkor ő “nem politizál”, “nem érdekli”, de ugyanúgy nem tájékozódik. Siralmas.

A gender nem aktivizmus, nem döntéshozók vázlata a jövőhöz, hanem elmélet, egyébként tudományos – cáfolni azon a szinten és kontextusban lehet (tessék, szabad a pálya, de aztán a gatyát, szoknyát, szoknyanadrágot felkötni. Mindenekelőtt sokat olvasni…). Még előtte, itt olvashatsz róla egy remek és tömör összegzést:

https://nokert.hu/mon-20100222-1041/400/6/tisztazzuk-mi-gender-elmelet

Ezek elvek, gondolatok. Nehezen cáfolhatók, egyébként. De nincs genderterror, és fenyegető, uralomra törő csoportosulás sincs. Semmiféle hatalmuk nincs azoknak, akik olvastak a témában, akik megszerezték és használják ezt a fajta érzékenységet, mármint a tudás és a tudatosság erején kívül. Tehát a “genderisták” nem agresszorok: se pénz, se összeesküvés, se titkos szándék nincsen.

Továbbá, a gendernek nem lényegi témája a “semlegesneműek vécéje”, ez egy szokásos felháborodás-generátor, ugyanolyan clickbait, mint Vajna Tímea promóvideói. A sztori ennyi, és ilyesmi, ennyit legyen szíves elolvasni az, aki oly magabiztos állításokat tesz:

http://www.huffingtonpost.com/entry/gender-neutral-bathrooms_us_56fd6ccbe4b083f5c607262c

https://www.thelocal.se/20150416/swedish-museum-gets-gender-neutral-toilet-signs

– ott és nem itt, s ha esetleg itt is lesz ilyen vécé, az senkit nem foszt meg semmitől, az alterofóbiáján kívül. Mi ez a felháborodás? Attól féltek, hogy léteznek más gondolatok, meggyőződések, más identitások is? Kinek ártanak ők, hogyan lesznek támadás a hagyományos értékek és a jól bevált házasság (höhöhö) vagy akármi ellen? Higgy te is abban, amiben akarsz! Nem, a gender nem divat, és a “buziság” sem az.

Persze, ha másféle emberek is vannak (illetve: ha kénytelenek vagyunk értesülni a létezésükről, találkozni az igényeikkel és érdekeikkel), az kimozdít minket a biztosnak hitt többségi tudatunkból.

Puzsért védeni pedig vakhit lett. Róla szóltak a kommentfolyamok. Nem egészen értem. Nem az ő személye és áldozatisága a téma.

Ha nem viseltek el öt perc Puzsért, akkor elviselhettek tizenkét év Orbánt meg Vonát!

– fenyegetett minket egy bűbájosan szerepelni vágyó ifjú titán. Nos, nem viseltük el, nem kell semmit elviselnünk. És bár a kiállást, a tüntetéseket is fontosnak tartjuk, nem járunk ki akárkinek tapsolni. És nem vagyunk oly naivak sem, hogy azt higgyük, majd az utcáról leváltjuk az oligarchákat.

Igaz, hogy vállalhatatlan, de azért nem mindene! “Mond jót is”! Mindenki mond jót is, még a kissé szenilis szomszédasszonyom is. Puzsér szavait azok isszák, akik híján vannak annak a tehetségnek, hogy önállóan, kritikusan mérlegeljenek, esetleg ezt jó mondatokban meg is írják.

*

Szóval, azt hittem, haladtunk valamennyit. Nem baj, ha a megértés részleges, mert legalább már nem az a rettenetes, előjog- és hatalompárti, a verbális és a tényleges erőszakot szó nélkül végignéző, vállvonogató hozzáállás a norma.

Hát pedig de. Készséggel csúsztatnak, és falkában zaklatják a véleményükért kiálló nőket a közös térben. Magyaráznak félre kínosan egyszerű állításokat, ködösítenek és festenek sötétre, vizionálnak disztópiát.

Például Farkas Attila Márton – frissen törölt, nem tudom iderakni – profilján azon mereng, hogy ha a gender a kampuszokról kiszivárog a döntéshozásba, akkor a hatalomnak véleménye lesz az emberek magánéletéről, és akkor bele is akarnak avatkozni, és az már Pol Pot meg az 1984 világa, jaj, jaj.

Ez azért csúsztatás, mert a gender – még egyszer – nem valami hatalmi csoport, világuralmi szövetkezés, hanem egy gondolkodási keret, sok erős állítással, amelyet a maestrónak nem sikerült cáfolni, viszont a jelek szerint igen keveset tud róla. Ő csak azt hajtogatja, hogy a nők jogait, egyenlőségét külön kell kezelni a többi aktuális problémától (miért? mert csak. mert FAM utálja a feministákat), és hogy a feminizmussal az a baj, hogy ki akarja irtani, lesöpörni a másként gondolkodókat, azt, aki nem “hsiz” benne. Valójában csak nem tudunk mit kezdeni olyanokkal, akik ennyire félremagyaráznak egyszerű állításokat, akik ezen a téren ennyire érzéketlenek, és nem tartanak be egy emberi jogi, méltóságbeli minimumot.

A másik, és talán fontosabb cáfolat, hogy a magánélet körében eddig sem volt szabad bármit elkövetni, a szó törvényi értelmében, de morálisan sem. Bántani, alázni, kihasználni a másikat erkölcstelen, és nincsen igazolása, sem az, hogy “ő akarta”, sem az, hogy ez nem is az. Aki pedig azt szeretné, hogy a magánélete sérthetetlen legyen, és ne ítélje meg senki, aki ezt elvileg tartja fontosnak, annak elsősorban a bulvármédia és az azt etető emberi aljasság, és nem a feminizmus ellen kell tiltatkoznia.

Mgjegyzem, akkor is borzalmasan igénytelen vagy, és akkor is beleállsz a birka trendbe, ha csak röhögcsélve lájkolod, hogy nem Brüsszelt, hanem Orbánt, vagy a buszt kell megállítani, MIKÖZBEN ugyanolyan alterofób maradsz, nem érted a menekültválság valódi drámáját, okait, és ha látsz egy menekültet, bekapcsol benned az “önvédelem”, a minek jöttek ide. A neten szabadságpárti meg humanista vagy, de a lelked mélyén pártolod a kerítést.

Orbánt ekézni, pocakján élcelődni, vicces dolgokat lájkolni jólesik, ugyi? Őt se. Mindenki méltóságát tiszteld. A bírálat vagy a másra voksolás, a változás igénye nem azt jelenti, hogy csőcselékként alázol személyeket. Ne legyél igénytelen. Értsd meg először, amiről szó van. Olvass. Gondolkodj. Ne tegyél állításokat előtte.

Olvashatsz ilyet:

http://mandiner.hu/cikk/20150831_lanyi_andras_a_zurzavar_fele_migracio_es_mi_vii

és ilyet is, inkább:

http://mandiner.hu/cikk/20150928_szanto_diana_ot_pont_a_menekultekrol_vita_lanyi_andrassal

Először írtam le posztban Puzsér nevét, és nem is kívánok vele foglalkozni.

melléknevek sorozat 38.

-ista képzővel

Ahha, szóval magadra ismersz: maximalista vagy. Te most panaszkodsz vagy dicsekszel?

Ezt a szót is szárnyaira kapta a közhelymédia, a bakancslistával, a komfortzónával, a testképpel és a kiégéssel együtt.

Túl sokan húzzák magukra ezt a maximalizmusdumát. Talán ez biztonságos számukra, megmagyarázza a nyugtalanságaikat. Mintha akkor nem tehetnének róla, mintha nem lennének felelősek a rossz közérzetükért. Büszkék rá, hogy ők a tökéletest hajtják, ez legális probléma. (Hallottál már valakit arról panaszkodni, hogy pocsék az ágyban? Vagy hogy bántalmazó? Vagy hogy nem ért ahhoz, amit csinál? Ezek nem legálisak.) Az adja az öntudatukat, amitől szenvednek (ha ezt veszed észre magadon, gyanakodj). Láttam jó pár embert, akik tökéletességhajszolóként jellemezték magukat, és zavarban voltam, mert még jó se volt, amit csináltak.

Elkoptatták a szót, boldog-boldogtalan magára illeszti, mert kicsit igaz is rá, meg menő is. Mintha a szavak maguk formálnák a valóságot.

Mindenesetre elvesztik a jelentésüket.

Szerintem a maximalizmus sem jelenti mindazt, ami mindenre rámondják. Most elvégezzük a differenciáldiagnosztikát.

Egyik életmódváltó ismerősöm például állítja, hogy ő azért nem tud belekezdeni az igazi diétájába, mert ő maximalista, mindent a legjobban akar csinálni. Nem tud, és azért nem tud. Ez azt jelenti, hogy jelenleg – addig is – müzliszeletet eszik, meg brióst, mert ugye még nem tökéletes a terv. A szitu. A motiváció. Nem adottak a feltételek. Ő csak akkor kezdi el, ha már minden stimmel!

Valami azt súgja nekem, hogy nem lesz ilyen időpillanat, és az aprólékosság, túlproblémázás elfoszlik a semmibe. Ez még csak nem is tökéletlenül csinált diéta, hanem a diéta tagadása, halogatás és önbecsapás. Merthogy ezzel a szöveggel ő semmit sem csinál. (Megmondtam neki is.)

Először is: az igazán maximalista ember soha nem mondja magáról, hogy ő maximalista. Maximalizmusa ugyanis gyári beállítás. Hogy ő maximalista? Dehogy! Lehetne még maximalistább is. Vagy nem gondol semmit, csak csinálja a dolgát, ahogy jónak gondolja, nem viszonyít, nem néz semerre. A lendület és az eredményesség fontos ismérve az igazi maximalizmusnak. Erről később is lesz szó.

Mások véleménye sem mérvadó, mert ők készek lemaximalistázni a kicsit lelkiismeretesebb, tehetségesebb társukat.

Vedd hozzá azt is, hogy a tipik magyar munkaerő lusta, megúszós, reklamálós és sunyi. Ha és amikor megteheti, egyik kezében cigi, a másikban műanyag kávéspohár, a harmadikban a szabadságkivevős kérvény, és utálja az egészet. Na, ahhoz képest nem nehéz maximalistának érezni magad. Ha csak valami olyasmit csinálsz, mint ami a szerződésedben áll. Ha mártír vagy balek vagy, és megcsinálod a többiek helyett is. Feladatvégrehajtós, nem kreatív embereket, akik nem a maguk urai, kár maximalistaként jellemezni.

A megfelelési kényszer, a megbízhatóság és precizitás nem az a fajta maximalizmus, amire büszke lehetnél. Ami bármi jót termel neked. Persze, a cég prosperál, az otthonotok kirakatba való, de neked ez gyomorfekély. Ha irodában dolgozol, lélektelen, végrehajtós, önerőt nem igénlő, ellenben monotóniatűrésre alapozó feladatokat, akkor megint csak gyanakodj. Az igazi maximalizmusban önállóság van, lendület és szenvedély.

Lehet, hogy nem vagy maximalista, csak tehetséges. Persze, hogy a tehetséged hajt. Nézd az eredményt: szép, jó? Akkor produktív vagy. Görcsölsz rajta? Persze, hogy görcsölsz, az alkotó ember görcsöl. Ne félj a tehetségedtől! Nincs azzal baj. Ne vegyél vissza! Ne az alkotásvágyad nyesd meg. Tanuld meg inkább élvezni, a javadra használni, átélni a mély elégedettséget. Mert ez kiváltság. És nyesd meg inkább a szar érzéseidet, meg a külvilág hülyeségeit.

Egy másik eset: nem vagy maximalista, hanem pont nem vagy elég tehetséges, és ezért túlbonyolítod, -aprólékoskodod a dolgokat. Ez a fenti életmódváltó sztorija. A maximalizmus mint öndiagnózis kifogás, megnyugvás a szar érzések és az eredménytelenség miatt. Jól hangzik egyébként. Ha sok melóval, részleteken fennakadva hozol létre valami nem túl jót, netán semmit, valami félbehagyottságot, akkor csak buzgó dilettáns vagy, aki a tehetség hiányát pótolja igyekezettel. A fogadd el magad magazintrend arra hajlamosítja a kritikátlan befogadókat, hogy tizenkettő egy tucat termékek – honlapok, nemezelt táskák, sütemények és selyemfestmények – fölött bizonygassák, hogy őket irigyelni kéne.

Bocsánatot kérek, hogy én is rossz érzéseket keltek bennetek. A nők úgy általában önbizalomhiányosak, ritkán elégedettek a saját teljesítményükkel, éppen támogatni és biztatni kellene őket. De én bízom benne, hogy az olvasóim nem kajálják az olcsó motovációt, ellenben elbírják az igazságot. Az önbizalomhiányon nem segít, ha alanyi jogon kapják a buksisimit, hogy nem kell tökéletesnek lenned. Ilyesmivel ne nyugtatgassa magát az, akinek nem ez a gondja. Épp az a helyzet, hogy a nőkre nehezedő nyomás miatt sem a kedv, sem a kiteljesedés élménye, sem a produktum nem tud olyan lenni, mint nagyobb szabadságban-boldogságban volna.

Én nem látom azt a sok munkamániás, túledző nőt. Kihasználhatóságot látok, elnyomottságot, mártírkodást és pótcselekvéseket, meg még temérdek lustaságot, ön-túlbecsülést, mohó, unalom szülte, gőgös ambíciót, belépőigényt Különlegesékhez. Téves irányban és céllal kifejtett erőfeszítést.

A kényszeresség sem maximalizmus. Nézd az eredményt! Én például nagy súlyt fektetek arra, hogy mindent atomig szelektáljak, úgy dobjam ki a papírt, fémet, műanyagot. Pedig ez csak kicsinyesség és energiapocsékolás. Babon- és rigolya.

A nők nagyon gyakran mondják, hogy maximalisták, de ez leginkább aggályos pepecselést jelent, félelmet és igazodást. Mindez pedig szenvedést és pszichoszomatikus tüneteket okoz. Meg a férfiak is mondják, akik sosem érnek rá – nekik ez fedezék, ne kelljen mást csinálniuk, mert a párkapcsolat, a gyereknevelés melósabb, unják is. Azt mondják, félnek attól, hogy kirúgják őket. Ez se maximalizmus. Nem is grandiózus, amit létrehoznak, egyszerűen csak sok időt töltenek vele.

Ebben az esetben is az a kérdés: milyen az eredmény?

Persze ezt is ki ítéli meg? Nem tudom, ez nehéz kérdés. Attól jó valami, hogy nagyon hiszek benne? Hogy rámondom, hogy jó? Dehogy. Hogy megszállottan foglalkozom vele? Nyilván nem. Vagy hogy divatos, mások kedvelik? Hogy sokan kedvelik netán? Nem, nem. De azért ha az ember jót csinál, azt szokta tudni. Vagy valahol valaki, az Isten nagy könyvébe be vagyon írva.

Az igazi maximalizmusban, abban, aminek a tehetséghez van köze, van egyfajta nagyívű lendület, és az eredménye csoda. Lehet, hogy nem te fogod csodának tartani, nem ez a lényeg. Nem tudom, ki mondja meg, hogy csoda-e, vagy csodácska legalább, de azért az idők folyamán lassan kiderül. Ki szokott. A hatása, talán.

A nagyság nem tesz boldoggá. Még elcsíptük zárás előtt Ország Lilit, az Árnyék a kövön című életmű-kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában, köszönet a jegyért! (Én nem tudom értelmezni az absztraktot, viszont nem is dumálok nagyképűen, hogy “nem tetszik” – figyelek inkább, raktározok, gyűjtöm a tudást, amiből talán lesz egyszer festészetértőbb szem. De azt láttam, hogy az övé külön, egyedi világ, van egy logikája, és nagyon erősen hatott rám.) Ő tudta, hogy zseni, belülről tudta, de ez nem tette boldoggá. Egészen a festészetnek élt, négy-öt emberrel tartotta a kapcsolatot, és súlyos mániás depressziója volt. Ő attól félt, hogy megreked, nem bírja már el a saját feladata súlyát.

Aztán, elemien különbözik az a fajta magas mérce, amely a szülői elvárásból, gyerekkori közegedből, hajtós sulidból, rivális testvéredből ered, mint az, ami belülről hajt. Utóbbi kiteljesedés, ne menj vele pszichológushoz. Előbbi romboló hajsza.

Rácz Zsuzsa ír erről az örök elégedetleségről a második Terézanyuban, nála az apa a forrás, aki egyben kerékkötő is. Én úgy nőttem, mint a dudva, senkit nem érdekelt, teljesítek-e, nem is tudtak róla a szüleim, amikor igen. Nemhogy nem segítettek, ágyaztak meg a sikereknek, mintegy mellesleg szerkesztettem éjszakák tucatjain át, phD-nyi munkával az OKTV-met. Nem volt nyomás, hogy jól tanuljak, kövessem szüleim pályáját, zenéljek, ötöst hozzak. Talán ettől vagyok boldog: hajt a kiválóság vágya, átmegyek a falon érte, de nem megfelelésből csinálom. Nem tudom, és nem is foglalkozom vele, hogy én maximalista volnék-e, az említett paradoxon miatt úgysem tudom magamról.

Tedd fel a kérdést: van rajtam nyomás? Ki szól a fejemben? Mert lehet, hogy ez a fajta maximalizmus, bizonyítási vágy épp a teljesítmény gátja.

Az, hogy félsz mások bírálatától, elégedetlenségétől, megint csak nem maximalizmus. Ez sem mond semmit a munkád minőségéről, csak arról, milyen dinamikákat folytatnak ellened a kollégáid, anyád, anyósod, férjed. Az, hogy soha nem érzed, hogy elég jó vagy, nem maximalizmus, hanem kizsigereltség. Hétköznapi agresszió, amelyet belsővé tettél és magad ellen is űzöl. És talán nem elég erős az éned, védekezésben élsz.

El ne hidd, hogy az elég jókat csodálják vagy békén hagyják, és azt kritizálják, aki hibázik, aki nem elég jó. Mindenkit piszkálnak. Pont azért oly hevesek a “kritikusok”, mert jobb vagy. Bárki, aki csinál valamit, ami mellett nem lehet elmenni, bírálhatnékot fog kiváltani a környezetéből, és még rosszindulatot is. Majmolni fogják, és kikezdeni, így-úgy magyarázni, hogy neked könnyű, hogy nem is jó, hogy nem tökéletes. Engem például, hétköznapi, negyvenegy éves, háromgyerekes örömsportoló létemre világbajnokokhoz mérnek, hogy szarul érezzem magam.

Nem fognak szeretni, ha jó vagy, ezt felejtsd el. A népszerűség is kétélű, nemhogy a kiválóság. Hacsak nem azzal töltöd a munkaóráid nagyobb részét, hogy cuki legyél, visszaigazold azt, amire az embereknek szükségük van, azt duruzsold, amit hallani akarnak, álszerényen hízelegj – szerintem ezzel prostituálod magad, és ez megfojtja a tehetséget, amellett manipulatív. Ha kompromisszum nélkül csinálod azt, amiben jó vagy, a megfelelés görcse nélkül, akkor árad majd a vélemény. Mert a közepesek és a sokat szenvedett megcsonkítottak nem bírják elviselni azokat, akik jobbak náluk, és le merik szarni a korlátokat.

Az igazi maximalizmus tehát micsoda? Mész bele abba, ami vagy. Képes vagy arra, hogy kizárd a külvilágot. Az eredmény számít, amely szól és működik. Mindegy, mennyi munkával, és az is, te milyennek érzed. Vannak zseniális svihákok, nagyon erősen és hirtelen, vagy mintegy mellesleg csinálnak valami zseniálisat. A szorongás mértéke nem egyenlő a maximalizmussal. A szenvedély a lényeg, és az inkább a görcs nélküliséget jelenti, az önállóságot, a saját szabályok megteremtését.

Kommentben már linkeltem ezt a gyönyörű darabot:

Nőnek lenni jó! Ne akarj férfias dolgokat, férfias kinézetet!

Tényleg nem hittem a szememnek, hogy egy fehérjékben-vitaminokban-aminosavakban, gyúrós, de nőknek szánt táplálékkiegészítőket kaseroló cég honlapján megjelenik ekkora öngól. Majd összeszedtem a gondolataimat arról, hogy 1. miért kéne egy nőnek okvetlenül lágynak lenni, ki írja ezt elő, és hogyan lehet, hogy itt tartanak emberek, 2. tényszerűen igaz-e, hogy a zúzós sportok keménnyé, szögletessé és zsírtalanná tesznek (nem, sőt, évekig lehet a konditeremben is küzdeni a nőies formákért és a szírréteg ellen…), 3. mit tartok én elérendő célnak, emberileg szép testnek, mit tartok teljesítménynek, mit gondolok nőiesnek.

Én amúgy még azt is utálom, amivel tele vannak a magazinok, a “divatot”, ami állítólag minket nőket annyira érdekel, a rafinériát, mert ez látszatkeltés: előnyös hosszított blézer, egy csinos sál, amely eltereli a figyelmet a túlságosan kiálló lépedről stb., meg a trükközés mintákkal, szabásvonalakkal és színekkel. Erre annak van szüksége, aki takargatja a formáit. Én protestáns lány vagyok, a nettó, egészséges testben hiszek, kissé androgün módon, sallangok nélkül, testhezálló ruhában, ujjatlanban, bikiniben. Ezért jelenítem így meg magam.

Aztán rájöttem, hogy Nagy Gréta cikkeihez is tudok kapcsolódni:

Nem félsz, hogy túl izmos leszel?…

7 inspiráló sportolónő, akiket imádok online követni

Itt annyit írnék, hogy ezúttal nem arról van szó, kinek milyen test tetszik, és mi néz ki jól. Hiába próbálja egyrészt a szépségre-lágyságra, msárészt a női szerepre kihegyezni a dolgot a butácska cikk, amit hirdet, az sem szépséget, sem valódi nőiességet nem jelent. Ha te valóban át szeretnéd alakítani a tested összetételét és így az anyagcserét és a hormonális működésedet is, akkor ebben nincs hatékonyabb és gyorsabb módszer, mint a nagy erőkifejtést igénylő mozgásformák: a súlyzós edzés, súlyemelés, crossfit, sprintek, plyometrikus gyakorlatok.

A határokig elmenés pedig sokaknak döbbenetes, megvilágosító és lelki élmény, a mentális erőd tesztelése, kéretik ezt nem lebecsülni és pláne kitiltani onnan a nőket. Ilyet a “torna” nem tud, ezekhez a testi és mentális élményekhez képest az amúgy üdvös és hasznos pilates, body art csak óvatoskodás. És ezt én sem tudtam korábban.

Na, a cikk így az Üvegplafonra való, és végül oda írtam meg, rögvest ki is tette Anna. Enjoy:

Súlyemelés vagy balettóra? Amelyik jólesik!

ezen a képen 50 kilóval maxolok. ez férfias súly, a gyakorlat neve fekve nyomás negtív padon (a fej lejjebb van), és a mellizmot edzi, ebben a szögben az alsó részét. két és fél ment (a harmadik segítséggel), de az kétszer.

ez pedig az egyik szokásos akrobatikus gyakorlatom. hagyományosan ezek nőiesnek számítanak, de olyan izomerőre és testtudatosságra van szükség hozzájuk, amit a súlyzós edzésekből szereztem.

Márminthogy a patriarchátus. Patriarchy hurts men, too. A férfiaknak sem jó a régi szereposztás.

Na, persze, a változás sem jó, erről írtam már egy korai posztban: mert az nekik is jó lenne. Túl régóta, túl elemien létezik az egyenlőtlenség. Csak álmodozhatunk a skandináv világról, ahol egymás szemébe nézünk, emberileg örülünk és lélek van érdek helyett. Annyira eltorzult az egész, hogy sehogy se jó.

Minden hörc.

Durciznak. Akkor ők nem játszanak! Nincsenek ránk szorulva ám, van elég távol-keleti nő, pornó, prostituált és számítógépes játék.

Ha nem úgy lesz, mint régen, ha megszüntetik itten a hozzáférést a készséges, nem problémázó nőhöz, ha nincs garancia, hogy nem bukhatnak bele, akkor ők nem hajlandóak. Nősülni sem, egy:egy kapcsolatban lenni sem, felnőni sem. És tényleg azt gondolják, hogy ez nekünk, a nőknek szar.

Nincs garancia, miért lenne? Téged az tartana egyben?

Olvassuk el mármost ezt a nagyon geek okfejtést. A házasság és a prostitúció összevetése. Melyik éri meg jobban?

A házasságkötés a válások legközvetlenebb rizikófaktora es előzménye.

Igeeeen…! Ezt így leírta.

A pár évnyi közepesnél gyengébb, kikönyörgött heti 2 szexért senki ne fizessen a vagyonával, egzisztenciájával.

Hanem vegyen feleségül olyan nőt, aki őt igazán kívánja… Nem talál ilyet? Hm.

A szexhez ne társuljon irreális anyagi elvárás, erről le kell szoktatni a nőt. A házasság egy biankó csekk a jövőbeni szexuális szolgaltatásokért cserébe. Nonszensz.

Szexuális szolgáltatás…! Apám, a szex akkor nevezhető szexnek, ha azt a másik is élvezi. Nem találtál ilyet? Hm.

A prostira költött pénz kalkulálható, kontrollálható, alkalmi kiadás. Bármikor le lehet állni vele további kötelezettségek nélkül.

Vagyis, a szükséglet annyira nem elemi. Csak egy kis szórakozás, a másik kiszolgáltatottsága árán.

Én nem élek vele, nem járok prostihoz, így nincs ilyen kiadásom. De ha házas lennék

…mert nem is házas. Csak elképzeli. Miről beszél?

akkor is kellene fizetnem a nőt, ha éppen nincs szex, nem jó, sőt még válás után is kellene fizetnem, mikor már más kúrogatja.

Nem, nem. Az a gyerektartás. Asszonytartás gyakorlatilag nem létezik a hazai gyakorlatban.

A házasság olyan, mint a 10 éves devizahitelt felvenni egy Suzukira, ami már 5 év múlva se ér semmit.

Igen, ezt ide a blogra leírta valaki. Igen, ez létezik, igen, ezzel hergelik egymást a nyomik, kell az ideológia, mert nem vonzók, viszont annyi méltóság nincs bennük, hogy akkor az egészből nem kérnek. Kéne nekik a nő, olcsón, lédig, kiszámolják, mennyi az ára. Ez a komment nagyon vicces, de ami felsejlik benne, az maga a patriarchátus, az embert nem látó, rideg erőszak.

Vajon miért kell a szexért könyörögni? Vajon miért érkezik be naponta hússzor különböző formában a csakazolvassára ez a keresőkifejezés?

• nincs elég sex
• nem akar sexelni a feleségem
• azt mondja, szeret, de nem kíván
• nő nem akar szexelni
• mit csináljak, hogy több sex legyen
• nem kíván a feleségem

Nagy rejtély ez, barátaim. Vajon miért nincs kedve szexelni a nőnek, ha az elvárás, és kötelező? Ki érti ezt? Vajon milyen minőségű az a szex? És milyen minőségű az élete, a párkapcsolata az ilyen nőnek? Mennyire izgalmas emberileg a partnere?

Az izgalmasság, az emberi teljesítmény, a lelki odafordulás, a jó beszélgetések, a másik tisztelete helyett kell a szerep és az intézmény (a házasság).

Senki se higgye, hogy a férfierényeket meg mosolygós asszonykákat sirató, magazinos érvelés olyan nagyon mást mond, mint a fenti számítás a Suzukiról. A média szépen alájuk tesz a sopánkodással. Áljóügy-képviselet: szegény férfiak elbizonytalanodtak, össze vannak zavarodva ebben a nagy egyenlőségben. Felcserélődtek a szerepek sajnos manapság. Vezérigazgató nők, no hiszen! Bezzeg a boldog nagyanyáink, meg az ő kötényük…! Az a sok szép aranylakodalom, hűségben, kitartásban, becsületben. Morális pánik: mumusként emlegetett feministák, nők, akik nem akarnak szülni, akiknek a karrierjük fontosabb, akik a mának élnek, önzők, promiszkuitásban vannak, kasztrálják a férfiakat.

Nem néznek fel rájuk. De ugyan, lehet? Csak a szerep volt fenn, az ember nem.

A ló túlsó oldala. És a kedvenc téma, amelyet mindig emlegetnek, a “genderveszély”: egyesek itten a saját szakállukra akarják eldönteni, férfiak-e vagy nők.

Mit is tehetnének a férfiak ebben a zűrös korban, hát persze, hogy passzívak, nem akarnak felnőni, nem alapítanak családot.

A nőknek ez nem fenyegetés, nem mennek vissza a karámba meg a járomba. Semmi sem tereli őket vissza, mert már tudják: a sorsukról dönteni, fizetett munkát végezni, a gyerekvállalást nem robotpilótaként előadni, ellenben jól meggondolni nem abszolút főjó és vágyálom, pláne nem kegy, hogy “ma már ezt is lehet”, hanem alap.

És ez a fajta buta újságírás hallgat arról, hogy a múltbeli rendezett látszat erőszakon, elnyomáson, női ingyenmunkán, szűk életlehetőségeket alapult, és közel sem volt olyan szépséges az udvarlás, a lánykérés, a szerelem, a családi élet akkor sem. Ez múlthamisítás.

Kiderült, hogy létezik többféle életút, nem kötelező egyfélét követni. Hogy nem igaz, hogy a férfi a racionális, a teremtő. Hogy a nők megállják a helyüket a nehezebb pályán is.

Nézz magadba, kedves férfiolvasóm, tekinteted hatoljon mélyre, és legyél őszinte. Te is úgy képzeled, befizetsz egy feleségre, és akkor neked maradjon ott, legyen hű, nevelje a gyerekeidet? Ne tudjon lelépni (te tartod el, a te neveden a vagyon, vagy úgy közös, hogy nagyon bonyolult legyen szétmenni), és ne legyen viszonyítási alapja (szűzen kerüljön a tulajdonodba). Így képzeled? Ne önmegvalósítson, ne akarjon sikeres lenni, ellenben takarítson és szüljön. Őt csakis az tartja a férfi mellett, hogy éhen halna nélküle, és retteg attól, amit soha nem csinált: az önjogú élettől. Ezt nevezed hűségnek, korrektségnek. Hogy ne számítson, te milyen ember vagy, állod-e a szavad, miszerint szereted a másikat. Tartsa ott az, hogy bonyolult a válás, drága fölszámolni az összebútorozottságot. Meg a gyerek érdeke: a manipulatívan emlegetett apukája, az ő kis lelke. A gyerek jólétével zsarolják a nőt, mert apuka valami rejtélyes okból csak addig gondoskodó, amíg a nő az ő tulajdona. Simán leszarják a gyereket, ha a nő nem bírja tovább, ez a büntetés. Morálisan és anyagilag is zsarolják. Apuka nem akar válni, dehogy, az csúnya dolog, ő csak szépen pokollá teszi mások életét, vagy nincs is jelen. De ne akarjon válni a nő, ebből vád is lett: a nők kezdeményezik a válásokat! szegény férfiak! Illetve a hipergámia vádja, tehát hogy már nézi a következő partnert, mindig jobbat akar. És hogy drága felszámolni az összebútorozást.

Ha te ezt a hagyományos házasságot, amelyben te vagy az erős, a támogató, az okos, a másik pedig infantilizáltan a te szavadon és erőforrásaidon csüng, és ez jó neki… ha ezt komolyan gondolod, vagyis függésre, kényszerekre alapozod a párkapcsolatot, akkor megérdemled az eredményét.

Ugyan, te nem gondolod, hogy mindenki szeret dönteni, a magáé fölött rendelkezni? Kezdeményezni? Kitalálni dolgokat? Élni az életet, máshol lenni, mint otthon? Megmámorosodni? Felfedezni új dolgokat? Minden ember szeret, ha van rá módja. És nem szeret alkalmazkodni, szót fogadni, véleményt lenyelni. Csak kénytelen. Te azt hiszed, a nők nem emberek?

Én azt mondom, kedves férfiolvasóm, hogy neked ez a régi felállás nem jó. Ha a szerep működik helyetted, ha a nő kénytelen maradni, ha a szex lehet elvárás, akkor nem a személyiséged fog működni. Az elnyomás elvégzi helyetted a melót, nem kell emberként, vonzerőben teljesítened, fejlődnöd, és így elromlasz, rossz fej leszel. Az követelőzik, aki satnya, aki nem kell. Ezért nem éri meg.

Az elnyomás, a másik erőforrásainak felélése nem csak morálisan problémás. Az a baj vele, hogy amint résnyire nyílik az ajtó, a rab kislisszol. A rabod gyűlöl, és csak a függése tartja melletted. Ezért nem értjük a basáskodókat meg a prostitúció-használókat se. Nem érzik nagyon gáznak a hazugságot, és hogy csak a pénzük kell? Hogy a szexualitásuk, a hajlandóságuk nem értékes, nem remegtet meg senkit?…

Az igazság túl kínos, ezért elnevezték nőiességnek a szívást. Így kell lennie. Erre rendeltettünk… kár, hogy tendenciaszerűen tönkremennek benne a nők. Elvész a libidójuk, utálják az egészet, hisztérikusak lesznek, pszichoszomatizálnak, gyanakvóak. Rátelepszenek a gyerekeikre, majd megbosszulják az egészet a menyükön.

Külön vicces, ha a férfiszerepet, amely sima önzés, heroizálod. Sírok ezektől, ahogy feljavítják a basáskodást. Dalban mondom el, mert meghatóban emészthetőbb.

Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Apám hitte az első éjszakát,
Apám hitte a gyűrű aranyát,
Apám hitte a szavak igazát,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Tü rü-rü-rü-rü rü-rü-rü-rü-rü
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Apám hitte a hős tetteket,
Apám hitte a bölcsességeket,
Apám hitte a szép verseket,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Te fáradtan meg szájhúzva félrevonulhatsz a családi élettől, és van alibid. Cseveghetsz, míg a feleséged kiszolgálja a vendégeket. Túlórázhatsz és ki tudja, merre járhatsz, amíg az anyjuk életben tartja a gyerekeidet. Majd hazamész, és ebbe is belekötsz, nem tetszik ez se, miért nem bírja jobban? Miért nem veled foglalkozik? Szex sincs? Emlegeted X-éket, hogy ők bezzeg, és még csinos is az asszony?…

Aztán meg nem érted, miért unnak, néznek levegőnek és utálnak. És fórumokon sírsz, hogy milyen jó apa lennél, tudod, mi a jó neki (elméleti apuka), csak nem engednek a gyerek közelébe. Ki vagy rekesztve a családból. Végignézted évekig, hogy a feleséged szedte ki a mosogatóból az ételmaradékot, akkor is, ha te mosogattál, és végignézted, ha egyáltalán felfogtad, hogy ő csinálta azt a sok bornírt apróságot, ami a gyerek életének részleteit jelenti, mert neked ez büdös volt.

Ez az, amitől ennyire nyomik lettetek. Hogy fel se merül az énetek fejlesztése, hogy hogyan legyetek izgalmas, érző lények, társak, beszélgetőpartnerek, közösélet-élvezők, közös életélvezők. Elég az, ha megvan a rendszer, az infrastruktúra, beletoltok valamennyi pénzt, de lelkizni ne kelljen, se babrálni a gyerek körül. Az nem férfias! A kevésbé pofátlanok úgy fogalmaznak: “a feleségem annyira jó anya – mindent átlát, mi hol van a lakásban, meg tudja jegyezni az összes tanár nevét, meg hogy hol lehet minőségi cipőt kapni.”

*

Akik vágyják azt a fényességes múltat, azok vesztesei a jelennek, éppen ez érlelte meg a nosztalgiájukat, de ők a múltban is vesztesek lennének. Mert olyan nem volt még soha, hogy ne számítson az emberi egyezés, a szívbéli jóindulat. Hogy ne a vonzók legyenek a vonzók. Hogy a Stockholm-szindróma erősebb legyen, mint a vonzalom. Az emberséget, a lelki közelséget, a feladatmegosztást nem lehet sehogy se kiiktatni. Olvassatok Mikszáthot, Móriczot, Tolsztojt, Csehovot, ha nem hiszitek.

A nők rájöttek, mi zajlott ellenük. A nők dühösek. Van, hogy erre az ugyanaz, nőbe’ a reakció:

http://thoughtcatalog.com/nicole-mullen/2014/07/guys-without-abs-should-basically-kill-themselves/

– tehát üssük a férfiakat az érzékeny pontjukon. A kövéreket, például, pont úgy, ahogy ők ütöttek és ütnek minket, ahogy megalának és tárgyiasítanak. Én ebben nem hiszek.

Nem szoktam kertelni, a nevén nevezem mindig a játszmákat és a lúzerséget, van is sértődés, de a visszabántást, a bosszút elítélem. Egy olyan világot szeretnék, amelyben nem az a változás, hogy új agresszor van. Nem az az új, hogy most már a nők is csinálhatják ugyanazt. Leszarhatják, packáztatnak. Amelyikben nincs erőfölény, nincs visszaélés, amely humán, emelt fejű. És vagy szeretetteli együttműködés van, vagy, ha ez nem megy, békén hagyjuk a másikat. Elválunk. De nem alkuszunk meg.

Na de mit lehet tenni, ha a nyafogók ezt is úgy élik meg, hogy őket bántják? Ha számukra erőszak az, hogy nem hagyják őket basáskodni? Hát az ciki, nagyon ciki. És nektek szar, ha ilyenek vagytok.

Lobster: A nőgyűlölő nem jó szó erre

Vannak ismétlődő fordulatok, unásig ismert dumák, visszatérő megjegyzések az életedben?

Neked mondják, vagy te mondod őket?

És esetleg halál idegesítőek? Ma ezek fajtáit veszem sorra.

A legártalmatlanabb az eleve konzerv nyelvi elem: a közmondás, az életbölcsesség, az idézet. A közhelyekben, egymondatokban meg lehet nyugodni, nem kell értelmezni a történteket, az ezerszínű valóságot, elég hozzá tíz-tizenkét kaptafa. Persze a sóhajtozó tanulságlevonásnak van ironikus verziója is, és hát kitűnő kötőanyaga a társalgásnak, de azért eléggé szellemi restség közmondással, idiómával összegezni, főleg ha ilyen “ahogy nagyapám mindig mondta” típusú, amely a nagyapát okvetlenül bölcsnek tételezi. Vagy az “állítólag Churchill” fajta, amely a szájhagyományban könnyen, gyorsan torzul, végül egészen butának hat. Külön aleset a félreértett latin mondás, az álműveltség biztos jele, de a kísértésnek kevesen állnak ellen. A beszélő nem tudja, mit jelent az oszd meg és uralkodj, vagy hogy a kivétel erősíti a szabályt (mert nem ezt jelenti).

Családonként is változik, ki melyiket emlegeti. Közhelyek, modorosságok, lapos szellemeskedés is van köztük: Csak egészség legyen!

Erre hajlamosak (én) Mikszáthtól és ízes nyugatosoktól merítve bővítik a repertoárt, mert imádják a nyelvi változatosságot, önmagáért.

Vannak aztán a családi, barátitársaság-beli anekdoták, amelyeket sűrűn emlegetünk, vagy utalunk rájuk. Ritmust adnak a beszégetéseknek, megerősítik az ismerősség kohézióját, demonstrálják, hogy értjük egymást, összetartozunk, ugyanazok a referenciáink, illetve emlékeket idéznek és tartanak életben. A kamaszodó gyerekeid biztosan szólni fognak, ha már túl sok.

Nem bírálok, ne úgy olvassátok, mindannyian csináljuk, ez nem ciki, vagy ha igen, önbírálok is. Mindenki csinálja, és mindenkinek a szövegeit unja már valaki, a nagy dumások fokozottan ki vannak téve ennek.

Van aztán a fordulat, kinek-kinek az egyéni, aktuális vagy épp csoporthoz tartozást mutató szavajárása. Ezek közegenként, közösségenként változnak, ráadásul időben is: trendik és változékonyak. Hallottál egy jót, vagy mindenki úgy mondja körülötted, átveszed. Egy ideig kitart a szöveg, aztán kiszorítják az újak. Igen termékeny az internetes szleng is. Van, aki képes saját és vicces fordulatokat kiötölni, ők nyelvileg teremtők.

Van az anyád-féle echte baszogatás, de férj is csinálja, meg feleség is… én nem fogok igazságot tenni, hogy ki inkább, csak annyit mondok, hogy akinek több a korlátja, szarabb az életminősége, akit szigorúbban ítélnek meg, akinek kevesebb a mentsége, annak több baja lesz. Ha nem sikerül az elvárásoknak való megfelelés, akkor előbb jogos panaszai lesznek, azért is, mert neki nem olyan könnyű feltöltődnie, elmenekülni, felnőttek közé mennie. Később pedig, amikor megunta az egészet, akkor szar fej lesz, és már csak mondja, mondja. Olyan nagyon ne csodálkozz ezen. Annyi van, ha férfi vagy, hogy te egy kicsit többre, néha egészen illúziósan képtelen javakra gondolhatod azt, hogy jár neked, mint a nő. A Rend miatt van ez így.

Ezért van olyan sok bajod a házasságoddal.

Szóval, az elégedetlen emberek gyakran nyüstölnek és baszogatnak másokat. Vagy az van, hogy módszeresen ismételgetik a kikészítős szöveget, szadista játékként, esetleg bosszúból, vagy tényleg nem emlékeznek, hogy ezt már mondták, hogy mindig ezt mondják, ezt a manipulatív szöveget.

Az ilyen ember nem képes érdemben, igazán kérni. Kérni egyszer, legfeljebb kétszer lehet. Nem, nem sejtetünk, nem célzunk, nem hagyunk elöl, és nem járunk tüntetőleg edzeni se, ha azt szeretnénk, hogy a férjünk fogyjon le. Aki nem képes kérni, vagy a kérésének nincs értelme, fogadókészsége, az ismételgetni fogja a dumát. Az ismétlődő szöveg, amit a másik un, boldogtalanság-indikátor és egyben -generátor is, családi összbologtalanság lesz belőle, amely gyűlik, gyűlik, és megmérgez mindent.

Aztán, vannak a kis mindennapos helyzetek, ütközések, és a rájuk rakódó játszmák. Tanács, korholás, aggódás és kérés a tipikus ismétlődő szövegek.

A tehetetlenség kifejeződése is, ha valamit anyád, nejed mindig mond – és persze hiába. Lehet, hogy túlaggódja. Lehet, hogy hülyén mondja. Na de te válaszul vagy bólogatsz, megígéred, hogy majd akkor úgy (jobb a békesség, ne menjünk nagyon bele), még az is lehet, hogy “jaj, ne haragudj, elfelejtettem”, vagy néma leszel, de nem történik változás, a következő ilyen helyzetben ismét mondani kell ugyanazt.

És nem, nem és nem. Csak azért sem. Mert hagyjon már. Mert mindig mondja…

Idegőrlő. Neki is. Az is, amiért már megint szólsz, és még annak a tudata is külön, hogy érzi is, meg jelzik is neki: rém idegesítő és rossz fej.

És ez mind egymás mellett, egyszerre létezik, és légy szíves, ne önigazolj, amikor megállapítod, a te életedben melyik eset micsoda: hogy 1. valaki játszmázásból okoskodik/korhol/panaszkodik folyton neked ugyanazzal a szöveggel, és a másik, hogy 2. valaki tök jogosan jelez, hogy ne már/te milyen vagy/ne rá terheld/csinálj már eztmegazt, és te játszmázásból szarod le és veszed semmibe. Na, melyik melyik? Ha felnőtt vagy, és az anyádat nem érinti igazán, te mit csinálsz, de azért nagyon tudja, és “aggódik”, meg ő “nagymama, és joga van”, az tiszta. De a pároddal…?

És meg kell mondjam, rég nem hiszek az erőszakmentes kommunikációban meg az asszertivitásban sem, legalábbis csodamódszerként, kapcsoló-átállításként nem, mert akiket láttam ezeket művelni, azok mindig csak újracsomagolták ugyanazokat a szar szövegeket, játszmákat, mert mindenképpen játszmázni akartak valahogy.

Rossz fejnek lenni szar. Jó fejnek lenni, másikat kijátszani, leszarni meg könnyű. Emlékszel, amikor kicsináltad a tanárodat, és szétverted az óráját? Na, olyan. A tanár tudja ám, hogy rossz fej. Csak neki az a dolga. Vagy a szerepe. Én szoktam arra kérni a fiamat, hogy akármilyen az igazságérzete, tegye meg, hogy nem hozza a tanárt olyan helyzetbe merő kekeckedésből, amelyben az várhatóan rossz fej lesz, vagy tekintélyt véd önkéntelenül. (De ő csak…)

Sokat írtam már erről, hogy hogyan leszünk rossz fejek mi nők, mi mindent érzünk feladatunknak vagy pakolják ránk mások, de a “folyton ugyanazt mondja” téma megint alkalmat ad erre.

A sunyi férjet onnan ismered fel, hogy amikor szólsz neki valamiért, akkor hallgat, kivonul a heélyzetből, nem konfrontálódik, vagy csak pofát vág. Valódi érve egy kérés, egy határhúzós mondat ellenében ugyanis aligha lenne. “Tudod, milyen fáradt vagyok, kérlek…” – erre mit lehet…? Majd fórumokon, baráti és szeretői vállakon panaszolja, hogy ő csak egy kis nyugalmat szeretne, de mindig baszogatják, mindenfélét akar a nő, neki tele a töke. Itt már mint sárkány van bemutatva élete párja, az alaptalan elvárásokat megfogalmazó nő. Ezért vagytok ti, feleséget szidó (vagy ami még rosszabb, az elképzelt, nem is létező, ám rikácsoló asszonyt gyalázó, “biztos rikácsolna, ha volna”) férfiak aljasak. Vívd meg ott, tudj mit mondani, vagy ne szidd máshol se. És eleve: ne készítsd ki az évek alatt.

Mert olyasmiről van szó, ami a dolgod volna. Hogy ne tűnj el, hogy ne felejts el megígért dolgokat, hogy ne dobáld szét a koszos ruhát, hogy ne legyen minden kolléga, haver, munka, program olyasmi, amire hivatkozva lecsíphető egy kis idő magadnak, és persze legyen jó fej az asszony, miközben órák, hetek, évek óta egyedül tartja a frontot, és még te neheztelsz, hogy miért nem kedves, meg mi baja folyton, továbbá miért nincs szex.

Azért nincs szex, mert a nő mindenfélét csinál feladatként, széttöredezett az élete, és ebben annyira nem vagy mellette, annyi bajod van vele és neki annyi baja van magával meg a gyerekkel, hogy a szexet már nem akarja. A szex kivétel: az nem lehet ilyen feladat, sőt, ha szar a hangulat, akkor nem is szükséglet.

Jól jegyezd meg, ha annak a sok száz keresőnek vagy egyike, aki bepötyögte, hogy nincs szex, és akkor a Google kidobta neki a csakazolvassát, és jól jegyezd meg, ha nehezteltél már a partneredre, hogy miért nincs több szex:

A szex csak nagy nyugalomban, egymásra vonatkozva élvezhető, bizalomban. Máshogy nem megy, és ha mégis hajlandó rá, az nem szex. Én mindenkit lebeszélek róla. A szex azért van, hogy izgalmas legyen, spontán, meghitt, közel hozó. A szex akkor megy, ha a másik vágya, lelkesültsége, ötletes adni akarása nincs tönkretéve. Semmilyen hamisság nem fér bele a szexbe. Akinek belefér, az emberileg igénytelen és csak ejakulációra vágyik, meg hatalommegélésre, nem pedig a másikra. A szex nem jog és nem lehet feladat. Akit nem szeretsz rajongva, tiszta szívvel, vagy meghitt bizalommal, aki nem érzi, hogy szépnek, vonzónak látod és elemien helyesled a lényét, attól ne akarj szexet, mert az nagy valószínűséggel szintén nem szeret téged, és ha mégis űzi, akkor is csak eszközként használja a szexet.

Esetleg feszkóban is élvezhető a szex, tehát, amikor menedék a másik valami nagy stressz elől, de ha ő maga a feszkó, akkor nem. Nem vele. Akkor egy másik partner lehet menedék, érzelmi elégtétel, titkos zug. De ezt mindenki tudja. Azért vidáman basszák át az új partnereket is, akik meg, mert ilyenek az emberek, teljes másikat akarnak, nem olyat, aki csak épp egy kicsit menekül meg sajnáltatja magát.

Van olyan partner, aki a szexet (rendelkezésre állást) is ilyen teljesítésnek gondolja. Hát, téved. Mert ruhát foltozni, pelenkázni, gyereknek tízórait csomagolni, szülői értelkezletre járni lehet, mégpedig évekig lehet fáradtan, fegyelmezetten, a feladatért nem rajongva, de szeretkezni nem. Ennyi.

Elkanyarodtam.

A másik szemétsége azoknak, akik a fórumokon meg a vállakon panaszkodnak arra, aki a legtöbbet teszi értük (vagy nem, már rég nem, de akkor meg nem kellene vele élni), hogy a szegény panaszos is kérhet, jelezhet. Mégsem teszi. Vajon miért lehetnek ilyen némák a férfiak, ők miért nem mondják, ha nekik kéne valami? Őket sose bosszantja a másik, nincs bajuk? De, és mondják is, csak az meg nem olyan. Megjegyzést tesz, mégpedig vígan, meg leszól, meg okoskodik, meg dühöng. De kérni, megaáról vallani, jelezni… azt nem. Az érzelmeik zártak, cinikus nyugalommal használják a teret és a másik életét. Ők eldöntötték, mi a dolguk, megszakadhat mellettük a nő, ők nem és nem csinálnak mást, többet, mert ők hozzák a pénzt és ú, de fáradtak, akkor is, ha a melóhelyen végignetezték a napot, és akkor is, a másik is hoz annyi pénzt.

Elvannak magukban ezek a nagyon dolgozó férfiak, hazajárnak a rendre, mosott ruhára, ételre, ellátott gyerekre. Úgy könnyű ellenni. Hazajárni, el nem válni. Nem kell szólni semmiért, az ellátás borítékolva van, hiszen milyen nő az, aki. Még az igen gondos háziasszonyok is kapnak, hogy miért nem így, úgy, jobban, bezzeg nagyanyám. Ha mindezt kérnie kéne…! De ez már csak úgy van, hogy inkább a gyesből tengődő feleség kér. Zokniszétnemhagyást, rezsire, kajára pénzt, számlabefizetés-elnemfelejtést, segítséget, szusszanást.

Az is baszogatás. Nagyon, nagyon gusztustalan, rafkós kis játék ez.

Te meg szexet kérsz. Na, azt így nem lehet.

(Hát mögött szidós, de belőle élős sunyi lehet persze a nő is. Én ezért haragudtam nagyon egyik-másik 2014-ben innen távozott nagyrajongóra, hogy erre használták a blogot. És azóta sem váltak el.)

Elkanyarodtam az ismétlődő nyelvi fordulatoktól, a lényeg, hogy élj olyannal, akit igazán szeretsz, ne tedd pokollá a másik életét, ne kérdezd nyűgösen, hogy hol az inged/slusszkulcsod, amennyiben ez azt jelenti, hogy az ő dolga tudni és vigye oda, valamint ne hagyd szét a zoknidat, ne hagyd szét a zoknidat.

Ne hagyd szét a zoknidat. Mindig mondom.

Ritkán írok konkrét tanácsokat, pragmatikus tippeket, ebben a randidologban meg különösen nem szokásom, mint ahogy randizni sem, de most összegyűjtöttem, mi az, amitől egy ismerkedés nem válik kellemetlenné a nő számára rögtön az elején.

Ha úgy csinálod, mint a többi próbálkozó, úgy is fogsz járni: sehogy. Légy más! De ne direkt, őket is überelő látványos tettekkel, hanem egyszerűen kerüld el a csapdákat.

Mégpedig írom ezt azért, mert ami ezekben a helyzetekben terhes, kínos még egy életvidám, nem szorongó, belemenős nőnek is, az az, hogy oké, értem, tudom, hogy vonzódik, de hogyan jelezzem, hogy ez sok, ezt nem élvezem, ez a túláradás vagy öndomborítás fölösleges?

Legyünk el csak úgy, nagy elvárások nélkül, a színes, izgalmas világban, és működni fog.

A kezdeti buktatók leggyakoribbja, hogy a férfi túlszexualizálja a szituációt, és ettől éhes, bugyuta, vicceskedő valakinek tűnik, miközben azt hiszi, ez a férfias. Lehet, hogy erre a stratégiára az apád, tanácsadó könyvek vagy korábbi élmények tanítottak, azt gondolod, ez így működik, mert olyan nőkkel randiztál, akik ezt jól viselték, vagy olyan munkahelyi légkörben töltöttél éveket, ahol az ilyen viselkedés norma volt, de van egy gyanúm, hogy ők is unták, legalábbis jobb, igazabb interakciók híján viselték csak el.

Ne tévesszen meg, hogy a legnagyobb sármőrök is ezt csinálják. Nekik nem ez a titkuk, hanem hogy lehengerlően vonzók, és kvázi mindegy, mit csinálnak a randikon. Úgyszólván annak ellenére is bejönnek a kiszemeltnek, hogy előadják ezeket a bénácska elemeket.

Volt nemrég egy rendkívül izgalmas randipartnerem, aki előadta az összes panelt, a horoszkóptól a kedvenc (nem szervesen szóba kerülő) filmen át a “csak egy puszit hadd adjak”-ig. De ő annyira elemien vonzó volt, hogy már ez előtt eldőlt a dolog, szagra, úgyszólván, és olyan is lett az eksön aztán. A beszélgetést viszont untam, paródiának tartottam, és legjobb (fiú)barátommal szénné röhögtük magunkat a tipikus elemeken. Na most, ha mindezt egy nem is vonzó partner adja elő, az brrrrr.

Hidd el, egy vonzó nő ezerszer kapja meg a sztereotip bókokat, a kis frivol célzásokat, szójátékokat, a kettős értelmű malackodást. Unja továbbá a kézen fogva a tíz centis gödrön való átsegítést, az ürügyeket kereső letaperolást. És arra vágyik, hogy valaki végre másképp közeledjen.

Én például arra vágyom, hogy ember módra bánjanak velem: ember vagyok, a másikhoz hasonló, csak történetesen és mellesleg nő – és ez eleinte, ezekben a helyzetekben nem túl fontos, pontosabban: kellően érződik külön hangsúlyozás nélül is. Az a fontos, hogy értelmes, aktív ember vagyok, szeretek örülni, beszélgetni, mindenfélét csinálni. Ha a nőségem fel van magasztalva, ha hangsúlyozottan másfajta lénynek számítok, mint a másik, pusztán a nemem miatt, az nyomaszt, mert szerepelvárás lesz belőle, úgy érzem, koreográfiát kell végigjárnom. Nem kedvelem, ha percenként valamilyen formában megkapom, hogy szép a szemem, bármilyen szexi célzást, mert így nekem nincs terem kedvesnek lenni, és ez tolakodás, ami ellenállást növeszt bennem.

Én nagyon nő vagyok, nem félek a témától, de a magam módján szeretek az lenni, nem “viselkedve”. Tudjuk mindketten, hogy ez ismerkedés, nagyon erősen ott van a levegőben a kétneműség, még egy spontán találkozáson is (nemhogy egy társkeresős vagy direkt randin, összeboronált szituációban), ezért nem kell a “tárgyra térni”, teszelni (a shit teszt ennek szélsőségesen komikus és taszító formája). Sőt, nem különösebben hangsúlyozni, hogy te férfi vagy, én meg nő, mint ahogy a csiliről sem mondogatjuk folyton, hogy csípős. Ha ez a vigyorgós témád, az sok lesz, és tönkrevágja az elejét, vagy talán az egészet is. Amellett, az efféle megnyilvánulások szerepjátszósak, sztereotipek. Én azt várom csak, hogy lehessen odafigyelni, beszélgetni, közösen csinálni dolgokat, és ez sokkal könnyebb, mint a “hódító”, nemi jellegű viselkedés.

Az ismerkedés korai szakában tehát viselkedj szinte semleges neműként, mert az állandó célzásokkal, azzal, hogy “puhatolózol, van-e fogadókészség”, azzal, hogy biztosra akarsz menni, tönkrevágod az egészet, alulra pozicionálod magad, akkor is, ha eredetileg vonzódott a nő.

Felejtsd el a sémáidat, az adott hiedelmeket, miszerint “a” nő erre meg arra vágyik, te mint férfi így meg úgy működsz, továbbá egy nőt így vagy úgy lehet lenyűgözni. Főleg ha a nő jelzi, hogy mit szeretne, mi zavarja, és pont azt jelzi vissza: légyszi, ne működj úgy, idegesítő.

Az ilyen nővel amúgy is jól jársz, mert ő őszinte. Aki a hagyományos koreográfiát igényli és pillarebegtet, várja, hogy szórakoztassák, valószínűbben számító.

Ne próbáld megnevettetni: dől a szó és jönnek a poénok maguktól is, ha eleven helyzetekben tudtok együtt lenni. Ha nem dől, nem jönnek, és nonverbálisan sem jóleső a szituáció, akkor valószínűleg nincs vonzalom, és nem is érdemes ütni a vasat (ami az esetek 95 százaléka).

Ne mondd el ugyanazt hússzor.

Ne tedd piedesztálra a nőt, ne teremts “lovagi” helyzetet, ne képzelj köré túl sokat, ne te nyomd fel az értékét. Ne félj tőle, ne parázz rá arra, hogy mi lesz.

Ne sorold elő rögtön az összes rangodat, erényedet, végzettségedet. Hagyd, hogy lassan derüljön ki az életed, ne kakaskodj.

Ne szidd neki, ne hibáztasd a korábbi partnereidet, főleg a fő exedet ne.

Ne kérdezgesd a szexről a nőt, se a korábbi (vagy épp jelenlegi) partnereiről.

Ne kérdezgesd horoszkópról, ne tegyél ezzel kapcsolatos, bornírt állításokat.

Nyugodtan légy önmagad: ne igyekezz annyira. Lehetsz önironikus.

Ennyi.

az összes aktív, majd “továbbra is olvaslak, de nem kommentelek, szép napot” állapotba fordult kommentelőnek

Ismét megválaszolom azt a kérdést, amelyet az új olvasók rendszeresen feltesznek, de most a zaklatástémában is mindig megjegyzik: miért csak a férfiakat szidjuk? Hát a nők is szoktak… Az erőszaknak nincs neme (ezt még Puzsér is tolja).

A komment a szeret, csak nem tudja kimutatni alá érkezett, amely egy hatásos, sokat osztott bejegyzés 2014 novemberéből, és szerintem nem a szeretetlen partner húzásairól, hanem a szakítás, a leválás lelki eleganciájáról és tudatosságáról szól.

Döbbenetes a cikk és nagyon lenyegrelàtò,de bennem végig az zakatolt,hogy ezt miért “csak” a ferfiakrol írták,amikor akár nő is jatszahtja ezt?! Zárkózott,nem beszél,sertodekeny,önző,kegyet gyakorol,ha éppen úgy gondolja,sajnaljak őt és folytathatnam…

Szándékom szerint nem szidok senkit, hanem jelenségeket mutatok be, ami persze érzékenyen érint egyeseket, és akkor szidásnak tűnik. A legfontosabb: nincs szimmetria nők és férfiak tetteiben, helyzetében, motivációjában. A nők elleni érzelmi, szexuális, gazdasági és fizikai erőszak túlnyomó többségét, továbbá mindenféle erőszakos bűncselekményeket férfiak követik el. Gyakran férfiak is áldozatok, de férfiak az elkövetők is. A közhiedelemmel ellentétben olyan módokon is, amelyekhez nem kell fizikai fölény (“balesetokozás”, netes szarkeverés, érzelmi erőszak, figyeltetés, személyes dolgok kiszivárogtatása, bosszúpornó, jogosulatlan felvételek, képek készítése, “szerelemféltés”, zaklatás). Ez nem a hormonok meg a princípiumok miatt van így, hanem a többlethatalmuk miatt: egy férfinak sokkal többet szabad, mint egy nőnek, neki birtoka a nő, és mindig több mentsége lesz, bármit is kövessen el: nehéz gyerekkor, anyahiány, rossz házasság, nyomor, stressz, szexuális vágyak, ital, tesztoszteron, művészalkat, zsenialitás… vagy csőbe húzta egy nő szegényt. Sosem kell a teljes felelősséget vállalnia.

Mindez a nemi szerepekről alkotott felfogásunk, a férfiaknak az ebből következő jogosultságérzetük, a sértettség, konfliktuskezelésük szegényessége miatt van így. A társadalom pedig elnézi nekik. Szerintem ők nem gonoszak, hanem csak nem tudatosak, nem néznek szembe önmagukkal. Ki ne menne el a falig, ha volna mentsége?

Nem érzem úgy, hogy az említett posztot úgy írtam meg, hogy kifejezetten a férfiakat vádolnám, de azt látom, a nők többet és jobban szenvednek az elnémulástól, az érzelmi hidegségtől, a partner reflektálatlanságától, az eltűnő partnertől, a túlterheltségtől, illetve a kicsikart, alkun alapuló aktusoktól. A férfiak inkább úgy érzik, macerálják őket, folyton beszélgetni, lelkizni akarnak velük, nem elég szabadok, illetve nincs szex.

Általában a blog inkább női fókuszú: én a nőket érzem sorstársaimnak, és női tapasztalatokról írok: szülés, anyaság, párválasztás, kapcsolati kommunikáció, préda-élmény, fejben-szerelem, szexualitás, szégyen, szoptatás, lelki manipuláció, testélmény, magazinok, szexualizált szépségnorma, önátverés az elhízottsággal kapcsolatban, háziasszony-csapda, speciálisan női önbizalomhiány és hátrány, bántalmazó elől menekülés stb., a nők megéléseire, önismeretére, gyógyulására koncentrálok.

Ugyanakkor sokszor bíráltam speciálisan női játszmákat is, a maníros hobbikat, társkeresőzést, a nem vágyból fakadó aktusokat, a játszmázást, a friend zone és a gyengéd erőszak jelenségét, bőven tudnak mire reflektálni a nők is. Abban viszont biztos vagyok, hogy tipikusan nem ugyanaz a sara egy nőnek, mint egy férfinak. És abban is, hogy gazdaságilag, presztízsben, lehetőségekben a férfiaknál van a többlehatalom, és ők azok, akik a lehetőségeiket, erőforrásaikat gyakran elherdálják, nem a maguk és családjuk javára használják, hanem deviánsak lesznek vagy ártanak vele másoknak – aztán pedig ezért is a nőket vagy a társadalmat hibáztatják. És nem buknak bele, lásd Stohl Andrást. Nagyon kevés olyan férfit látok, aki vállalná a felelősséget az alkoholizmusáért, a felelőtlen gyerekcsinálásért, a betegségeiért vagy a válásáért, esetleg a nők elleni árulásaiért. Az el nem herdálásért meg aránytalan elismerést, tapsvihart várnak el, sőt, azért is, ha egyszer leviszik a szemetet. Pedig ez volna az említésre sem méltó minimum.

Nekem nem dolgom, nem is célom “kiegyensúlyozottnak” lenni. Tegyük fel, marcipánrajongó vagyok, és úgy vélem, a marcipánról esik kevés szó, ezért ezeket a hiányokat tölteném be szakbloggerként a tartalmaimmal. Az olvasó pedig azt tenné szóvá, hogy miért nem írok túrós, lekváros édességekről, sós sütikről. Miért ne?, mondanám, végül is minden megvolt már a marcipánról. Írnék mondjuk egy levelestészta-receptet, juhtúróval, mire újabb kommentelő érkezne: csupa liszt, tészta, miféle gasztronómia ez, mikor lesz már szó pecsenyékről, borokról. Azán jönnének, hogy a macskaalomról is írhatnék, ha már ilyen jó stílusom és nagy olvasottságom van… hiszen (ezzel gyakran revolvereznek:) ennyi embernek írni felelősség (figyelmen kívül hagyva, hogy a marcipánnal, a saját döntésemmel és munkámmal szereztem a sok olvasót). Béna a példám, de a lényeg, hogy nem lenne vége. És persze azt írjam “igazságosan”, ami az adott olvasónak a személyes érdeke. De azt írja meg ő, ne mással akarja megíratni. A témakövetelés, tartalom-befolyásolás néha meglepő módon nyilvánult meg, és mindig az volt mögötte, hogy a hozzászólónak érzékeny volt a téma, nem akarta, hogy az énképe megsérüljön, és nehezen viselte a kognitív disszonanciát.

Nem dolgom, nem feladatom mindenről írni. Nem vagyok oknyomozó újságíró, sem közmédium. Nem írok olyan témáról, amit nem ismerek, vagy amihez sokat kéne kutatnom. Azt írom, ami a gondolkodásomból megszületik, és rengeteget fektetek abba – munkát, időt, minőségi beszélgetéseket, kulturális élményeket –, hogy változatos, igényes gondolatok, informatív állításokat fogamazzak meg. Nem írok olyasmiről, amit a magukat nem vállaló, a saját viselkedésükre nem reflektáló, gyakran dühös kommentelők követelnek.

Akkor se, ha nők: az érintett férfiak mellett olyan nők javasolják nekem a “másik oldal” bemutatását, akik hangoztatják, hogy nekik megfelel a hagyományos szereposztás, és férfiakkal kórusban korholnak nőket, abban a reményben, hogy akkor ők jók lesznek a férfiak szemében. Ez opportunizmus és árulás, hiszen ők is csak addig jók, ameddig a férfilogika és férfiérdek nevében viselkednek. Próbálna csak egy ilyen nő elválni a házastársi pofon után, ha esetleg őt is megüti a férj. Ugyanott lenne, mint a korábban szidott társai.

A blogger autonómiája. Egy blogger egyébként is arról ír, amiről kedve, mondandója van. Én nem érzem, hogy ezzel igazságtalan volnék, hogy torzulna az összkép. Legfeljebb majd azok, akik nem a saját élményükre ismernek rá, keresnek más olvasnivalót akár itt, akár máshol. Engem nem hat meg, hogy “amúgy érdekes a blog, tetszik, amit csinálsz, sok mindennel egyetértek”, ha a lényeget nem értik, és azt igényleik, hogy én is maszatoljam el az éles kontúrokat.

Viszont nagyon úgy tűnik: nem az a bajuk, hogy házsártos a feleségük, hanem az, hogy kényelmetlen felismerniük, hányszor voltak ők hasonló agresszorok vagy elhanyagolók, és ezt leplezendő kérik rajtam számon a “kiegyensúlyozottságot” – valójában azt, hogy azért a nőket is szidjuk már egy kicsit, nem szentek ők sem, tehát az erőszak súlyát próbálják enyhíteni, a másik viselkedésében keresve az okot.

Tele van a blog története olyan férfiak kommentjeivel, aki az én nyitott, őszinte, figyelmes attitűdömet arra használják, hogy figyelmet és együttérzést szerezzenek, magukat sajnáltassák, miközben ők az agresszorok vagy értik félre azt, hogy mit várhatnak a nőktől, és miből erednek a kudarcaik, a fájdalmaik. Nem egy kommentelő ezt rejtőzködve csinálta:  az álfeminista típus játszotta a józant, az élesen érvelőt, az igazságosat, ebben rivalizált velem, de aztán lassan elmesélték a történeteiket, vagy csak elpöttyentették, hogyan vélekednek a randijaikról, a házasságukról, mik a félelmeik. Mások nem voltak ilyen óvatosak: itt szidták a feleségüket, az exeket, a nők kinézetét, vagy moralizáltak nők fölött, nem is titkolták, hogy molesztálók, bántalmazók, súlyosan felelőtlen apák, férjek. Visszaélnek azal, hogy én igazságkereső vagyok, és hogy elolvasom a soraikat. Nekem bizonygatják, hogy ők nem is…, vagy ha igen, annak is a nő az oka.

Az erőszakra nincs mentség. A nem működő kapcsolatokból pedig, ha lehet, ki kell lépni. Előtte biztonságos közegben megerősödni, tisztán látni, megérteni a folyamatokat (és ahhoz nem biztos, hogy ez a blog a megfelelő hely). Tehát nem vitázni és önigazolni egy nick mögül.

Anyák napján, egy héttel ezelőtt nem írtam szépet az anyaságról. Ma születésnapom van, ma írok róla. Tegnap voltam anyukámnál, ő már nem tartja számon.

Kötődő-hordozó netes közegből érkeztem ide: olyan anyák között, által váltam igazságkimondó bloggerré, akik elkötelezetten voltak jekánák, viszont romokban volt a házasságuk, és ők maguk is. Nehéz volt szétszálazni, mi az ok: a szerep? az anyaság? a saját tévedéseik? Mindenkit felfal az anyaság? Mindenki frusztrált lesz a kisgyerekes helyzetben a férjével? Vagy nem vagyunk anyámnak valók, csak azt hittük? És miért hittük azt?

Még én is belefutottam az egyenlőtlenségbe, a frusztrációba a világ legemelkedettebb, szerető, őszinte férjével.

Ez a csakazolvassa alapja: a saját szülőségem, azok a sugárzó, dundi csecsemős évek, a kételyekkel, és a mondandóm a saját és a többi anya párkapcsolatáról. Amikor a blogot írni kezdtem, még szoptattam a most nyolcéves Dávidot (még fél évig, egész pontosan). A korai posztokban derűsen és ironikusan számoltam be a háromgyerekes, kaotikus, hordozós mindennapokról, arról is, hogy milyen rendet tartani, mennyire kreatívak, milyen sajátos itt a hangulat, hova utazunk és hogyan szökök meg futni, szusszanni, de megjelent utópisztikus poszt is az egészséges munkamegosztásról, már János halála után.

A csakazolvassa 2014 februárjában vált végképp azzá a hellyé, ahol ki lehet mondani, hogy nem kötelező szülni. Pontosabban, hogy te is létezel, számítasz, és nincs szégyellnivalód, te, aki ép, értelmes nőként nem akarsz gyereket. Ez döntés, nem is ritka, nincs vele baj. A gyermektelen című posztot ezernél többen osztották meg, félmillióan olvasták és nyolcszázhúsz komment született.

Abban a posztban és a kommentekben senki nem kérdőjelezte meg azokat a nőket és a döntésüket, akik szülni akartak és szültek. “Mi”, itteni anyák, nem kerültünk célkeresztbe, mert nem mi ítélkeztünk és bezzegeltünk, nem éreztük a mégoly indulatos kommenteket olvasva sem, hogy minket bántatnának, a döntésünket helytelenítenék. Nem mi kapunk a társadalomtól, hanem ők, a tudatos gyermektelenek.

Az olvasók felitták a tartalmat – tehát mostantól ezt is lehet. Micsoda tabutlan szabadság! Ott voltak közöttük azok, akik úgy nem akartak – nem akarnak azóta sem – szülni, hogy soha a közelében nem voltak olyan élethelyzetnek, amelyben ez felelősen felmerülhetett volna. Nem jött össze. Itt már súroljuk az önigazolást. A “nem baj, hogy így alakult” korrekt, a harsánykodás (“nem is kéne, sosem akartam!”) nem. Őszintén azokat becsülöm, akik bevallják, hogy azért jó lett volna, lehetett volna. Meg azokat, akik valóban nem akarnak, nem akartak sose gyereket a hivatásuk, az értékrendjük, a traumáik miatt, vagy egyszerűen más fontosabb. Gyanakodva figyelem viszont azokat, akik a fájdalmaikat fedezik el azzal, hogy beállnak a tudatos gyermektelen csoportba, miközben csak a rosszul alakuló kapcsolataik, életútjuk vagy egészségük miatt nem szültek. Azért gyanúsak, mert nem őszinték.

Egy kemény mag, a már emlegetett lelopó-megerőszakoló-hátbatámadók később, máshol előálltak egy olyan verzióval, amelyet a kudarcaik ihlettek: szülni mindenestül tévút, rabigába dönt, nem tudod visszacsinálni. Onnantól nincs munka, lehetőség, élet, a tested is szétmegy, véged. Tanulj a mi hibánkból: az anyaság nem magasztos, ez csak a társadalom és a politika érdekalapú bülbülszava, meg pasifogó technika. Ne hallgass az “ordító méhedre”, az anyaság révén a társadalom kihasznál, megfojt, buta vagy, ha engedsz az elvárásoknak. Ne szüljön senki, nősztrájk van.

A bibi csak az, hogy ők viszont már szültek. Önkritikusnak, szembenézősnek tűnt a dolog, de azért nem lehetett nem érezni, hogy “kolonc vagytok a nyakamon, a saját életemet élném inkább nélkületek”. “De persze szeretem őket.” És más anya, a nagy ellenség (én) sűrű, aggodalmas minősítgetése: kukucskálás-barátkozás után vádaskodás, üzengetés, kavarás, belemagyarázás, taglalás. Ja, és sisterhood, majd elfelejtettem.

Nem jött be az élet, nem találták a helyüket, és ezt rá kellett fogni a patriarchális elvárásokra. Olyan könnyű elhinni, ha nem tartasz sehol, hogy a kölkök nélkül bezzeg már hol tartanék, én annyira tehetséges vagyok. Biztos?

Nem a saját anyaságukat vizsgálták felül, hanem másoknak osztogatták a tanácsokat, jellemzően durva, álvagány szavakkal.

Lobster is ide tartozik, csak mondjuk ő tényleg nem szült, és tart is valahol. Egy többgyerekes anyától ez eléggé másképp hangzik. Spirituális bántalmazás megkérdőjelezni, hogy jól tette-e, hogy szült.

Nem tette jól amúgy, de sok mást sem, és a sok más igen keserűvé tette. Viszont azok a gyerekek megvannak, és tudnak olvasni.

A legdurvább, hogy az egyik gyerek meghalt, és a hangadó pár nappal utána bejelentkezett, és leszögezte, hogy azt azért fenntartja, hogy nem kéne szülni.

(Kicsit kevésbé durva, hogy nekiesik Lippai Mariannának. /A bibi csak az, hogy Lippai Mariannának bejött a blogolás és a webshop./ Mindenki gyanús, aki sajnálja, hogy nem szült, aki rajong a gyerekéért, aki szereti a szülésélményt vagy a kisgyerekkort. Milyen megvezetett, buta, korlátolt! Vagy privilegizált.)

Most elmondom, amit az anyaságról, a vállalásról és a kételyekről gondolok, 2018 májusában.

Jól vagyok, ettől és ekkor vannak jól a gyerekeim. Enélkül nem megy. Érzik, tudják, hogy örülök nekik, fontosak nekem. Teljes az életem, és ennek nem ellenségei, hanem részei ők. Sokat vagyok velük, miközben nem forgok tudatilag körülöttük.

Nem volt felelőtlen, gyerekeit leszaró partnerem soha. Felelősen viselkedtek, míg éltek. Ez fontos különbség sokakkal, és nekik nehezebb, elismerem.

Semmiféle önelégültség nincs bennem, küszködöm a mindennapokkal. De nem játszom műanyag szerepet, és nem hagyom, hogy ne lehessünk szabadok és őszinték.

Mostanában harmónia van, őszinte öröm, bizalom. És kupi. Repesek, ha rájuk nézek, érdekelnek a dolgaik, szívesen vagyok velük. Nem volt ez mindig így, volt, hogy menekültem a nyűgös teendők elől, letudtam, csak épphogy voltam jelen, belső zűrök, fájdalmak, kiégettség miatt. Látok most ilyen anyát, elgondolkodtató. Nem ítélek. De soha nem hibáztattam a gyerekeket (vagy a szülést, a létezésüket), teljes mértékig vállaltam a felelősségemet. Nem ők voltak az ok.

Az iskolának, a világnak, a szüleimnek, sokaknak van bajuk velem. Megtanultam ezzzel nem törődni. Nem standardizálható a családunk működése, másképp alakult, máshogy élünk. Az eredmény számít.

Egyedül csinálom, Balázs segít néha, Szent Erzsébeték gyakran, illetve, egyre kölcsönösebben, a szülőtársakkal segítjük egymást.

Mindhármat akartam, és egy perc kételyem nem volt.

Az élet önérték. Valamivel biztosan jobb szülő vagyok, mint az enyéim voltak – és még én is milyen teljessé tudtam válni! Erre gondolok. A kislányom, például, nem szégyenkező, nem utálja a testét, felszabadult és öntudatos. A nagyfiamat is basztatták, de nem ment tönkre bele, megállta a helyét. Az idő igaz…

A fa, családfa nem rossz metafora: ágak nőnek, elágazunk – vagy vége a botnak. Az a tanítás, értékrend, genetika, könyvtár, amely Tamásé, Jánosé és az enyém, jobb, hogy folytatódik, mint ha vége volna.

Szülni nem csak szerep, elvárás: igenis létezik erős, belső hang a nőkben, amely szülésre szólítja fel őket, és igenis van következménye annak, ha nem engeded szólni, nem szólhat vagy lefojtják.

Azért vagyok, lettem erős anyatudatú szülő, mert a szüléseim kevéssé voltak traumatikusak, és engedtük a biológiát érvényesülni, ebben tudatosak voltunk, majd ösztönössé váltunk. Ritkán emlegetjük ezt az oldalt, de az anyában, sőt, az apában is változásokat okoz a testközelség, a kötődés, biológiai, lelki és tudati téren is. Jobb szülővé teszi.

Nem tudom csapdának, patriarchális rabságnak tekinteni a kötődő nevelést. Túlkapásait, külsődleges, visszaélős jelenségeit elutasítom. Ami itt a nagy rákfene, az nem a “hordozós, öt éves korig szoptatós” “divat”, hanem az elidegenítő, sírni hagyós, tápszeres, régi vonal. Azt nyögjük mindannyian. Reméljük, vége lesz.

Ép érzelmi világú, teljességre törekvő, nem infantilis, nem előnytelen helyzetű ember, ha van szeretett, hasonló társa, tipikusan akar gyereket, és nem csak szerepből meg elvárásra.

Igenis érték, többlet a gyereket vállalni, akarni, végigcsinálni, mint elutasítani. Azt is felneveli a szülőség, aki eleinte nem akarja. Ezen kell dolgozni, ha nehéz, nem dühöngeni. És segíteni más anyáknak, ítélkezés nélkül.

A tudatos gyermektelenség érvényes döntés, a nem tudatos, az “úgy alakult” sajnálatos; a megmagyarázott “tudatos” pedig nagyon szomorú önhazugság.

Soha nem képzeltem el, milyen életem volna gyerek nélkül, talán mert biztosan tudom: sivár.

Én, már ismert bloggerként, beszéltem rá több olvasót, hogy tartsa meg a magzatát, és jól tettem.

Van persze egy csomó rémisztő kalkuláció, hogy mennyi pénz a babakocsitól az egyetemi tandíjig, hogy mennyi meló, aggodalom, megfelelés. Bizony, hátrahőköl, aki huszonéves. Én azt érzem feladatomnak, hogy megnyugtassam azokat, akik félnek. Mert aztán felkiált abban a nőben az élet. És onnantól más és máshogy történik, mint amit előre tudni, kalkulálni lehet. Ne féljetek!

A kalkulációkkal szemben és az utólag megbánókkal szemben mi jekánák voltunk. Csak a lényegre figyeltünk. A hordozásra, testközelségre, a fogaikra, a sportra, a kütyütlenségre, a semmit nem erőltetésre, a tabutlanságra, a természetközeli lakóhelyre.

Engedem és el is várom, hogy szabadok, önállóak legyenek. Nem tart össze velük “lelki köldökzsinór”. Felnőtt gyerekünkre nem telepszünk rá, nem várunk viszonzást, a kamaszban pedig megbízunk, nem kutakodunk: tiszteljük a saját életét, döntéseit, titkait. Volt előtte tizennégy év nevelni, hatni.

Ők az élet értelmei. Soha nem tagadom meg, hogy ők a legfontosabbak, ők tettek azzá, aki vagyok. Persze az általános színvonal nem mindegy: lehet az anyaságot nem-őszintén, automataként, frusztráltan, pótlékként, túlbugyogva és mártírként is csinálni. Az anyaságod se lesz más, mint te magad. Ezért önátverés azt hinni, hogy nélkülük fényes életed lenne.

*

Egyvalamit érts meg, ha nehéznek érzed az anyaságot, akár előre, akár már benne: az anyáktól a világ vár bírhatatlanul sokat, nem a gyerek. A világnak kell tudni ellentmondani, és a világnak mondj ellen, amely bűntudatot kelt, rádterheli a játszóházas zsúrt, a különórát, a rettegést a továbbtanulástól. Csináld a lényeget!

Mert a gyereknevelés eredménykötelmes üzem: akkor csinálod jól, ha az eredmény stimmel. És ha az eredmény magabiztos, talpraesett, stabil, életszerető gyerek, miközben te sem érzed magad kifacsartnak, mert természetes az együttlétezés, akkor te jól csináltad. Bizony, szabad ordítani, fontos eszköz, szoktunk is, csak nem mindegy, milyen gyakran, miért ordítasz és mit mondasz. És az biztos, hogy ha a gyerek létét nem kérdőjelezed meg, ha ősbizalommal vagy, ha örülsz neki, akkor nem kell “vigyázni”, hogy hogy viselkedsz, nem kell őrlődni. Akkor belefér a nehezebb időszak, és – talán emlékeztek még az este tízkor ceruzát hegyezni felkelő tanítónőre, aki kioktatott minket kötelességről és helytállásról – nem kell munkaóraként felfogott erőfeszítésekkel megszakadni sem az anyaságba.

A blogra újabban nagy számban érkeznek hasonló keresőkifejezések. Én egyébként örülök, hogy beíróik itt kötnek ki:

mit tegyek, ha a férfi nem beszél

elnémul a férfi

nem tud kommunikálni gyerekkori sérülés miatt

miért hallgat napokig a férfi ha ugy érzi megbántották

nem fejezi ki az érzelmeit, mit tegyek?

Kicsi kínai rabszolgák nem ülnek ugyan a google másik végén, hogy megválaszolják életed gyötrő problémáit. De én megmondom, mi ez az egész.

Végre egy nem különösebben bonyolult téma. Rendre előjön a nők történeteiben, hogy a férfi nem beszél, vagy ha igen, akkor manipulatívan, nem egyenesen, nem konstruktívan kommunikál – a párkapcsolatban. Se a főnökével nem csinálja ezt, se a barátaival, amikor programot egyeztet, sem egy új, vonzó nővel.

Ha nem szól, ha elzárkózik, akkor

• nem akar veszekedni, tart tőled,
• unja a számára apró-cseprő ügyeket, azt, hogy mindenből konfliktus lehet, és a szavaid tükrében majd nem lesz tetszetős az énképe,
• nem tudna mit mondani, szégyent érez, ő is tudja, hogy védhetetlen az önzése/lustasága/álnoksága, ezért hallgat,
• nem vagy fontos neki, nem akar kapcsolódni,
• fontos vagy ugyan, de beletespedt, és kényelmes neki az énje sánca mögött létezni.

Az esetek többségében tehát nem arról van szó, hogy a férfi szeretné megosztani az érzéseit, csak szegénynek nem megy, mert nem tudja, hogyan kell, és segítségre szorul.

Arról van szó, hogy figyel-e a partnerére, komolyan veszi-e, képes-e fejlődésre.

A férfiszocializáció egyébként nem tartalmazza az intim, kapcsolódós, kölcsönös, mélyre menő beszélgetés képességének elsajátítását. A hatalmi szót, a racionális beszélgetést tartalmazza, és a hallgatást. Vagyis, felnövekedvén nem tanulják meg nem csak a “lelkizős”, önfeltáró kommunikációt, hanem a sima asszertív állításokat, közléseket sem, illetve süket fülekkel reagálnak. Nemcsak az elnyomók, hanem még egy olyan intelligens, érzékeny, jó szándékú férfi is, mint János.

De ez nem mentség, hanem pont a hatalmi viszonyok tükre, kifejezője. Azért nem tanulják meg, mert megtehetik, hogy ne tanulják meg. Hallgatnak, hogy ne kelljen semmit mondani, semmit vállalni, mint ahogy nekik nem is kell. Ez megúszós játszma, és jellemzően a válókereset beadásáig folytatják.

A legnagyobb kamu az a magyarázat, hogy a nők érthetetlenek: nem lehet tudni, mit akarnak, és ezért kénytelen hallgatni szegény összezavart férfi. Aki ezt mondja, az csak visszalő ezzel, mert kínos, hogy mennyire nem együttműködő, mennyire nem figyel oda. Neki jó így – ez határozza meg a viselkedését. Ezért ne magadban keresd a hibát, ha az embered hallgat. A nem válaszolás, az elzárkózás, a szándékos együtt nem működés hatalmi eszköz. Álca, amitől a férfi rejtélyesnek és erősnek tűnik. A nő így is megvan, az önfeltárás melós és kockázatos. Mit veszíthet?

Valójában nem is tud mit mondani, ezért tartja bizonytalanságban a másikat.

Azért hallgat, mert rossz a lellkiismerete. Azért hallgat, mert bármit mond, nyilvánvaló, hogy lusta volt, álnok és nem vállal felelősséget, hogy ki akar bújni a teendők alól, hogy nem akar veled, nem veled akar időt tölteni. Hogy neki a helytállás, a jelenlét, a támogatás szerep, amelyet néha eljátszik, de általában terhes neki.

Mennyivel kényelmesebb a munka mögé bújva, a telefonba bújva csak a maga világában lenni. Kamaszlét. Sok férfi ezt akarja folytatni a párkapcsolatban is.

Tipikus helyzet, amikor van egy teendő, program, ami közös felelősség volna, vagy tudható, hogy a nőnek fontos, mert a szerepéhez tartozik, például a gyerekkel kapcslatos teendők – ez azt is jelenti, hogy csak ő aggódik, szervezik, kérdez. A férfi a munkájára hivatkozik, illetve még nem tudja. Eljössz? Tudsz segíteni, elviszel minket? Persze így az egész női heppnek tűnik: a nő nyaggatja a férfit, segítséget kér. A férfi szerint ez az egész nem szükséges, nem fontos,vagy nem úgy kéne. Ez csak a nő vesszőparipája, csalk nyaggatni akarja vele.

Valójában pedig a feladat is, az erőforrások is, amelyből megoldandók, közösek. A gyerekkel, családdal kapcsolatos programok gyakran válnak ilyen konfliktuszónává. Ennek pedig az a vége, hogy a nő többet vállal, többet dolgozik, és nem a maga érdekében, hanem a családi kapcsolatok ápolásáért, a hagyományok életben tartásáért. Ezért a férfi anyjának a nő vesz születésnapi és anyák napi ajándéko, és szervezi meg a felköszöntést. Ennek megtámogatására kellenek a nemi szerepek (“egy nőnek fejlettebb az esztétikai érzéke, jobban tud ajándékot választani”).

Kapcsolódó színházi előadás: Az öldöklés istene, Átrium.

A férfi nem tud mit mondani, nem tudja megindokolni, megvédeni az álláspontját, ezért inkább fedezékbe bújik, és visszalő: hallgat és a másikat nevezi nyaggatósnak, lelkizősnek.

Most egyértelműen beszélek férfiról mint aki hallgat, és nőről mint aki próbálkozik. Nem csak a keresőkifejezések miatt. Itt egy összefüggés van: mindig az a fél hallgat, tartja bizonytalanságban a másikat, vonul ki a közös teendőkből, tér ki az intimitás elől akkor, amikor a másiknak igénye lenne, akinek nagyobb hatalma van. Aki megteheti, aki nem veszít ezzel semmit, akire senki nem fog görbén nézni, hogy nem törődik másokkal, munkamániás, hallgatag vagy kevéssé családcentrikus. Ezek pedig jelen állás szerint a férfiak – nem beszélhetünk egyénekről.

Ha nő vagy:

Nem fogod kiérvelni belőle, hogy ossza meg az érzéseit és figyeljen a tieidre. A fő probléma az, hogy nincs jelen, és nem akar energiát tenni a kapcsolatba. A nem-bántalmazó, de egyenlőtlen, kínlódós házasságokban mindig ez zajlik (de persze kísérheti bántalmazást is a némaság).

Nem tudod megmagyarázni neki azt sem, hogy az adott ürügy, az épp aktuális teendő közös feladat volna, hogy te nagyobb részt cipelsz és hálátlanabb a szereped. Ne érvelj. Ne vádolj. Jelezd, mit vársz. Ha nem csinálja együttműködve azt, ami közös, szabotáld te is. Te se adj többet, te se tegyél bele többet, amit mégis fontosnak gondolsz, azt csináld meg minimálban, hagyd ki belőle. Legyél jól! Ne az ő kedvéért ne legyél sárkány, mindig elégedetlen követelőző, kifosztott könnyes szemű, hanem a saját énképed védelme érdekében.

A nők ott hibáznak, hogy szeretnének minden örömet, identitást, önértékelést a családból kinyerni. Ne a férjedtől várd az érzelmi egyesülést, eseményt, hanem építsd ki a saját életed, örömeid, amelyek nem a családdal kapcsolatosak. Ha van várad, saját helyed, hobbid, barátaid, akkor teljesen más pozícióban vagy, és mást is fogsz elvárni, mint ha függsz attól, hogy ő mennyire kapcsolódik, osztja meg magát.

Nem tudod neki megmagyarázni, hogy az érzelmekről beszélni fontos. Próbálj te is kevesebbet beszélni, viszont egyértelműen viselkedni. Azt csináld, ami hatékony és amitől jól érzed magad. Ne vonatkozzanak rá a cselekedeteid, lépéseid, ne legyen minden reakció, provokáció.

Ne próbálkozz túl sokat. Ne akard megoldani, nincs olyan ékesszólás, amivel ki lehet billenteni valakit a kibélelt pozíciójából. Miért tenné?

Mindig az próbálkozik, szervez, reménykedik, aki jobban szeret, őszintébb, konstruktívabb, vállalósabb, kevésbé szuverén, kisebb hatalmú. És mindig ő fog kiborulni. Ebben csak tönkremenni lehet. Ne hagyd magad. Ha nem reagál, hagyd. Nem tudom, mi lesz a családi programmal, nincs garancia: az is lehet, hogy nem mentek se anyóst köszönteni, se wellnessezni. Őrizd meg viszont a méltóságod. Bízd rá, indulat nélkül jelentsd ki, hogy te nem akarsz mindenképpen menni, az ő anyukája az ő dolga, szervezze meg, vigye a gyereket, és azt sem várod el, hogy ő veletek tartson a te szüleidhez. A kapcsolat elején ne menj bele lelkesedésből abba, hogy átveszel ilyen feladatokat, aztán rajtad ragad mind, és a súlyuk alatt elrosszfejesedsz.

Ha férfi vagy:

ne tartsd bizonytalanságban a másikat, ne lebegtess, ne vádaskodj. Erről a blogról megtudhatod, hogy ez neki szar, felőrlős. Ha normálisan kommunikálsz, egyenesen fejezed ki az igényeidet, nem vagy végletesen önző, nem tűnsz el a helyzetekből minden adódó alkalommal, és ha nem önfeláldozásként tekintesz arra, amikor véletlenül csinálsz valamit a háztartásban vagy a gyerekekkel, akkor nem fognak faggatni és vádaskodni.

Reflektálj magadra. Nézd magad az ő szemével, gondolkodj azon, mit miért tettél.

Ismerd fel, hogy az otthoni teendőtömeg nem a nő hobbija, ő se azért csinálja, mert imádja. Itt csak te vagy, aki azért csinál valamit, mert imádja, és leszarhjatja a többit. Amúgy te is a haszonélvezője vagy annak, amit ő tesz: te is elmondhatod magadról, hogy szép családod van, működik az otthonod.

Ne hivatkozz folyton a munkádra, ez kamu. Találd ki te a hétvégét, azt, hogy hogyan jut haza a táborból a gyereked; figyelj oda arra, hogy a másik mit szeretne, egyeztess, és leszel szíves te megszervezni az anyukádnál tett látogatást, köszöntést. Ne told a feleségedre. Könnyen mondod, hogy te leszarod a hagyományokat, miközben azért kipipálod, hiszen ott álldogálsz öltönyben, kelletlenül.

Ha nagyon nem tetszik a dolog, ha tényleg fölöslegesnek tartod, akkor legyél bátor: mondj nemet és akkor vállald a konfliktust. Akkor ne menjél, ne vegyél részt benne. De ne pampogj utólag, és ne gyárts elméleteket “a” nőkről, akik “mindig akarnak valamit”, ne élősködj a másik helytállásán, pofákat vágva, megkeserítve az ő napját is. Rettentő gyávaság ez: ott vagy ugyan, de előtte tettél egy csomó megjegyzést és kikészítetted a csajodat.

Kapcsolódó bejegyzés: portrék 9.: az érzelmileg fagyott férfi

2018-at írunk, és még mindig itt tartunk: nem értitek, mi bajuk a nőknek. Már egyenlőség van, nem? Mert most már nem olyan sűrűn hull rájuk – de még csuromvizesek és törődöttek.

Egy kicsit békén kéne talán minket hagyni, mert évezredek keservét cipeljük hátunkon, méhünkben és visszereinkben. És én inkább ezt a békén hagyást választom, mint reflektálatlan, érzéketlen férfiak társaságát. És rohadt nagy szerencsém van, hogy kiügyeskedtem az élettől, hogy nem kell anyagi okokból ebben megalkudnom.

Sajnos, nagyon sokan vagytok ilyen érzéketlenek, oda sem figyelők, és engem nem nyugtat meg, hogy “de a nők is macerálnak férfiakat, meg nőket is”, “még gonoszabbak, mint a férfiak” (ez amúgy szerintem nem igaz, nem olyan mélyre hat, amit a rosszindulatú nők vesznek el, és leginkább a patriarchális logika marakodtat minket: szépség, fiatalság, pasik…), és nem is vigasztal engem a “kivétel”, a “mérleg másik serpenyője” férfi, mert az volna az említésre sem méltó minimum, hogy nem macerál senki senkit.

És tudod, az egész olyan súlytalan volt, nem volt semmi értelme. Maga a női futógála és a jelzésem, hogy ott utánunk kiabáltak, május 28-án volt. Mégis napokig pörgettétek. És akkor rájöttem: ti ezt élvezitek. Kakaskodni nőkkel. Helyretenni őket, megmondani nekik, mit érezhetnek, mi téma, mit lehet szóvá tenni. És a nők is lapítottak, olyan vehemens voltál. És nem láttad, hogy kicsit se vagy vicces, amikor bagatellizálod a nők traumáit és szar élményeit, jelzéseit. Hogy ez ugyanazon a skálán van, mint a többi visszaélés, és hatalmi kérdés. Hogy dönthetnél másképp. Hogy nem vagy érzékeny, sem eszes – elég finoman fogalmaztam most –, és szándékosan csinálod.

Mi is történt?

A kedves, rendes, visszafogott, ám példakép-férfi nagy körben hangoztatja, hogy ő mennyire egyenlő (és ez mennyire tetszik a nőknek, meg amúgy is, őt megnézik). Előtte szóvá teszi, hogy mi ez a nagy elkülönülés: női futóverseny? jógaterem? wellnessközpont? Ne már! Ő szereti a nőket!

Ő nem bánná, ha közös lenne az öltöző!

Ejha.

Egyáltalán: én már voltam eleget egyenlő, én vásárolok be, nosza, mostantól én, ÉN diktálom a nőknek, hogyan lehetnek egyenlőek!

És beleszállsz egy nőbe, akihez semmi különös közöd nincs, a témát nem tolta oda neked, csak önkéntesként dolgozott alattad, és dicsérte a bizniszedet, de úgy alakult, hogy előző este egy kicsit utánanéztél, szórtál sok lájkot, és most tudja meg mindenki, te NEM ÉRTESZ EGYET, téged KIZÁRTAK a nők a futógáláról! Mást gondol? Nem kér férfi gyámkodást a nézeteihez? Tán egy kicsit többet tud valamiről nálad? Meghúzzuk a haját!

És kiteszed középre koncnak a sok sporttárs közé. Vagy hallgathat, persze.

Olyan színvonalon kommenteltek magukat filozófusnak képzelő jógaoktatók meg nem tudom, kik, hogy elsírom magam. Semmi más alapjuk nem volt erre, mint a férfifölény, a nárcizmus, a tufa sértettség. Tehát nem a tudás, és nem a jó érvek.

És ki tudja, mi mindenről mesélhetnének a nők az életükből.

Nem zavar titeket, hogy a nemi szerepek, maga az érvelés, a jog, az emberi jogok olyasmi, amit mások egyetemen tanultak? És mégse ők szálltak beléd, kezdték ezt feszegetni?

Meg hogy esetleg sok nőnek traumái vannak, és ezzel nem kéne viccelni? Egy nemierőszak-túlélő vajon mit gondol arról, hogy legyen közös az öltöző?

Mert téged nem zavar, azért?

Statisztikailag, ahányan azt a posztot olvasták, volt köztük több tucat erőszaktúlélő. (Így hívjuk, és nem azért, mert néha belehalnak.)

Egy perc alatt csináltál arénát a kommentelésből, és igyekeztél bárkit sarokba szorítani és megrendszabályozni. És még azt is letoltad, aki csendesen, szabadkozva elmesélte, hogy neki szülés után, lógó hassal miért volt komfortosabb csak nők között edzeni. Ő meg szinte bocsánatot kért, amiért úgy mert érezni.

Egyenlő bánásmódot nem egyes emberektől és nem is magáncégektől, megánrendezvényektől követelhetsz, hanem az állam intézményeitől, a közszférában. Ez megvan? Az egyenlő bánásmód nem ugyanazt jelenti a hátrányos csoportnak, mint amit a többieknek: egy mozgáskorlátozottnak például rámpát jelent, egy potenciális erőszakáldozatnak pedig a bejárathoz közeli parkolóhelyet. Neki nem válasz az, hogy te rendes férfi vagy. Esélyteremtésre van szükség, hogy végre ne legyen nekik nagyon szar. Csakhogy te a veszély, a hátrány létezését is tagadod, és hajtogatod: te ilyet nem csináltál.

Ám vannak más szempontok is, mint az egyenlő bánásmód. A nem-állami területen más szabályok és szempontok is vannak, ezeket a helyeket, eseményeket egyébként tiltakozásul lehet felnyomni vagy bojkottálni, aztán majd eldől, mennyire kérhető számon rajtuk az EB.

Súlyos frusztrációra utal, hogy azt gondolod, nők azért akarnak egynemű helyeket, hogy téged kizárjanak.

A lelkes drukkered nem érti, nem érdekli, ahogy téged sem, hogy a nők egyenlősége pont azt jelenti, hogy hagyod őket szóhoz jutni (de már ettől is ideges leszek, mert mi az, hogy hagyod, mitől épp te osztod a szót, a jogot? hogy került hozzád ez a hatalom, amely mindannyiunké?), szóval nem bírálod felül azt, hogy ők hogy képzelik és valósítják meg az egyenlőséget, sem azt, hogy hogyan érzik jól magukat, és mit szeretnének. Nem gyámkodsz, nem vagy felülről jóindulatú, kegyosztó. Nem teszel úgy, mint ha soha semmi probléma nem lett volna. Ha érdekel, hogy miért viselkednek így, ha érdekelnek ők maguk, és nem saját használatra, akkor megkérdezed tőlük, meghallgatod őket, utána megpróbálod felfogni a választ – ez esetben valószínűleg revideálni fogsz, mert rájöhetsz, hogy bizony te is sok előnyhöz jutottál nők kárára.

Nem pedig kinyilatkoztatsz és ellened valónak értelmezed azt, amit ők magukért tesznek.

Szimmetriát követelsz? Szerinted te úgy vagy kitaszigálva a női futógáláról, ahogy Kathrine Switzer a bostoni mezőnyből 1967-ben? Ez igen mély gondolkodásra utal. Hozzáteszem, hogy te rég nem is futsz aszfalton, és egyáltalán nem szint nektek a nagyik és dundi nők, a végre egy kicsit gyerek mellől elszakadók és ráktúlélők között a maximum tízes táv. De ez nem fontos, tényleg az elv a lényeg. És… az elvvel sincs semmi baj. A női futógála marketingcélokból női, nem politikailag, és nem állítja, hogy ez a sport nőknek való. A nők ugyanis sosem kontrollálták és gáncsolták a férfiak futását.

Szerintem jár ezeknek az alig kiszakadó (és edzeni is alig tudó) nőknek néhány (sok) nevezési hely, meg egy kis tér és nyugalom. Annyi verseny van. Ha valami politika (értsd: közügy) van ebben az egészben, az az, hogy végre ők is sokan lehessenek, egymást húzhassák. Mert a sorsuk közös, pont a merev nemi szerepek miatt.

Sőt, ha történelmi, társadalmi kontextusában szemléled a nemek viszonyát (járj utána a témának! angol nyelvtudással előnyben), és nem csak az vezérel, hogy így nem nézegetheted a seggü nem viríthatsz kellő számú nő körében egyenlőként, akkor a nőknek a dühös, fájdalmas traumareakciói vagy a határozott elkülönülése láttán sem kezdesz kiabálni, hogy ez ellened van. Tökre nincs ellened. Te nem vagy benne ebben, sehol sem vagy, ebben a mi tapasztalataink vannak benne és az évezredek, amelyek átitatták a jelent.

Mert mi így nőttünk fel: gőgös, megmondós, túljutalmazott fiúk mellett, túlsztárolt fiú osztálytársak mellett, miközben én hoztam az OKTV helyezéseket. És ehhez tanárnők asszisztáltak. Fölényes élet császárai miatt szorongtunk, ők aláztak meg és rendszabályozták a kinézetünket, röhögték ki a bontakozó szexualitásunkat, csattogtatták a fitymát a jelenlétemben… hát hogy írjam ezt, hogy kéretlenül és serdületlen létemre, és eközben a saját anyám is jobban díjazta és védte a fiait. És én, amióta nem szorongatok érdemtelen kötődéseket, nem vagyok zsarolható azzal, hogy ha kimondom, amit gondolok, akkor nem fognak szeretni, kivirultam. Nem függök többé. Tudok a gondolataim erejének, a saját ügyeimnek, a sportnak örülni.

Egy nő írta angolul a kommentfolyamban, hogy ha kizárjuk a férfiakat, akkor hogyan is tudnák bebizonyítani, hogy szépen viselkednek? Mondjuk ha majd nem öl meg (!) ebben a nincsisprobléma országban hetente egy vagy két nőt a partnere, és ha majd több évtizedes távon elmondhatjuk, hogy nem él át erőszakot minden ötödik nő; majd ha nem politikusnők külsején, öltözködésén és szexuális viselkedésén megy a témázás és nem kurváznak le visszautasított férfiak, akkor igazán elkezdhetjük a kísérletet. Nem csak az a probléma, hogy visszaélés van, hanem hogy aki ezt szóvá teszi, abba beleszállnak és lesöprik. És nem hisznek neki, nemi erőszak esetén sem. Ez a népszokás.

Mert a te koedukált öltöződben ha lesz csak egyetlen erőszakos, vagy kellemetlenül poénkodó, stírölő megnyilvánulás (ezt pedig a nő, pontosabban: a mindenkori stírölés tárgya mondja meg, hogy neki mi a kellemetlen, tehát nem fogod engedélyezni neki a traumáját!), akkor te majd felteszed a kezed, hogy nem te voltál, és ez kivétel. Vagy megmondod a nőnek, hogy nem is volt kellemetlen, és nem erőszak? A dolog mégis a teáltalad áhított közös térben történt, és úgy látszik, ott nem voltak garanciák. Bárhol megtörténhet, mint ahogy egy női futógálán is megtörtént, amit én szóvá tettem, mire is te összeeszkábálsz válaszul egy saját sérelmet. Te vagy itt kirekesztve, és te csak úgy, egyenlőségből akarsz nők között öltözni, leszarva, hogy ők meg nem akarnak közötted öltözni, bármily vonzó is vagy egyébként, meg magasztos.

Én nagyot csalódtam benned, rossz arra gondolni, hogy lánygyerekeket nevelsz, de mégse volt értelmetlen ez az egész. Sok nő van körülötted, veled dolgoznak, futnak, fontos, hogy tudják, mit gondolsz valójában a nemek egyenlőségéről. Az idő nem a te nézeteidnek dolgozik.

Nem. És:

ilyet soha senki nem is állított.

A megnövekedett érdeklődésre tekintettel egy kis gyorstalpaló.

Azt mondjátok, ez műbalhé. És hogy bunkó férfiak mindig is voltak. És hogy természetes a füttyögés. Ösztönös!

Mikor, mitől, mennyire kellemetlen a szexuális beszólás, füttyögés, közel jövés, érintés?

Ami a címben áll, azt visszavágásként kérdezik azok, akiket valamiért érzékenyen érint a téma. Jó gúnyosan, túlozva. Szerintük a nők, “a feministák” hisztiznek, drámáznak, egy súlyúnak tartanak egy bókot az erőszakkal. Ma már semmit nem lehet, elveszett a játék, a lovagiasság ethosza! Kiheréltük a férfiakat!

Így szeretnék elgyengíteni, nevetségessé tenni, diszkreditálni azt, aki szóvá tesz valamit a nemi erőszakon vagy szexuális kényszerítésen kívül, és ezzel megsérti a jó kis stabil viselkedésüket, énképüket, hiedelmeiket.

Mert ezt nem csak bunkó férfiak csinálják ám.

A pontosabb kérdés: baj-e a beszólogatás, célozgatás, füttyögés is, és ha igen, mekkora?

Nem tudom megtaksálni a baj méretét, és ez nem is értelmes igény. Vannak emberek például, akiknek pánikrohamot okoz az, ha mondjuk az abrosz szegése felfele van. Mindannyian nehéz történetekkel vagyunk az életünkben. Nem annyira értelmes azt elemezni, kit mi akaszt ki. Inkább figyeljünk egymásra.

A beszólogatás, tolakodó megjegyzések, tapizás, célozgatás az abroszszegésnél tapinthatóbb, strukturális, sokakat érintő baj, pontosabban: tünet. Nem az a kérdés, “szabad-e”, vagy hogy mit szabad (nincs egységes útmutató, hogy mit “szabad”, mert egyes helyzetek vannak), hanem az, hogy odafigyelsz-e a másikra. Ha csak rendszeresen felhívsz valakit, aki ezt nem szeretné, az is zaklatás. Tolakodás lehet az is, ha megfigyeled, mindig arra jársz, róla beszélsz másokkal. Még úgy is, ha nem tud róla.

Nagyon kemény azzal szembesülni, hogy amit te viccesen vagy mellesleg művelsz, esetleg mindig is műveltél, az másvalakinek sértő, bántó. De ha ilyen jelzést kapsz, fontold meg.

Ne keress mentségeket azoknak, akik beszólogatnak, koslatnak nők után. Legalább helyettük ne.

Én nem tudom, mekkora baj, de igenis baj, amikor érzékeli az egyik, hogy a másik nem kéri, nem jó neki, bosszantja, és mégsem hagyja abba. Ő így szokta, neki joga van, “nehogy már ne lehessen”. Vagy mert mások is ezt csinálják, illetve mert “a női nem az talán, a talán pedig igen”. A nem, az nem, és ezt jó, ha a nők is így kezelik. Ne lebegtess, ne játssz.

Ha pedig a beszólogatónak, tapizónak jelzik, hogy ne, akkor megmagyarázza, hogy nincs ebben semmi. Dehogy nincs: ezért nem csinálod se a haveroddal, se a nagyanyáddal, se a tanszékvezető asszonnyal.

Ő tiszteli a nőket, ő rendes, egyenlő, a másiknak meg nem elég laza. Vagy jön a gúnyos szöveg a túlzott egyenlőségről, a baszatlanságról meg a félelmetes feministákról.

A beszólogatásra ritkán fog éles, egyértelmű reakciót adni a célpont. Inkább úgy tesz, mint ha mi sem történt volna, mert előbb szabadul.  Az a játékszabály, hogy ezt szabad, legalábbis van rá mentség. Hogy ez a vonzerő jele. A tyúkszemét fogadja el így az emberlány.

Miközben megalázó. Minden tárgyiasítás az. A beszólogatás és társai ugyanazon a skálán van, mint amin a kikényszerített szex, a “szerelemféltés” alapú bosszú, a nemi erőszak, és ugyanaz az eredete: a hatalmi különbség. Elkövetőik nem foglalkoznak azzal, mit érez a másik. Nem az a lényeg, hogy hol van a skálán a beszólogatás, hanem hogy rajta van.

Értelmes, reális énképű nő nem függ a férfitetszéstől, nem a beszólogatásból értesül arról, hogy ő jó nő, nem rendel alá a “tetszésnek” fontosabb szempontokat, és nem a szexuális vonzerejére alapozza az önbecsülését.

Miért nőkről és férfiakról írok? Sokszor kerülöm ezt, és egyik meg másik félről írok, de a tendencia és a régebbi probléma az, hogy férfiak szólogatnak be kellemetlenül nőknek, vadásznak, próbálkoznak, virítanak és öntudatoskodnak a szexualitásukkal.

Lengyel Anna dramaturg a júniusi ÉVÁban foglalja össze az őszi metoo kampány kései tanulságait, hollywoodostul, Martonostul, Kerényi Miklós Gáborostul, nagyon érzékenyen. Másrészt azt mondja, Amerikában hiszti kezdődött: opportunista nők meglovagolták a témát és “ügyetlen randik”, füttyögések meg finom érintések miatt is nemi erőszakot kiáltottak, bosszút álltak férfiakon.

Szerintem ez egy másik probléma. Ez a hordalék. Másrészt olyasmire is rámondják, hogy hiszti, ami probléma ugyan, de nem annyira kiáltó, és le szeretnék tagadni.

Az is írja Lengyel Anna, kezeljük a helyükön a dolgokat, ne rontsuk bagatell ügyekkel a “valódi” áldozatok érdekképviseletét, harcát. Ha a combodra teszi a kezét, vedd le! Ha füttyögnek, fütyülj vissza!

Ó, ha ez ilyen egyszerű volna! Hogy lehet, hogy ő sem érti?

Az a baj, hogy az egész életünk át van itatva a magát jogosultnak képzelő nyomakodással. Nem szexuális, nem intim, nem bulis helyzetekbe is beleerőltetik ezt, mondván, “minden erről szól”.

Az a baj, hogy tényleg úgy gondolják, a szexualitásuk a tág környezetre tartozik, és mindenkinek látnia, hallgatnia, tudnia kell, ők milyen erős indíttatásokkal bírnak.

Az a baj, hogy nők nem viselkedhetnek így, mondjuk ez nem úgy baj, mint a többi, mert lélekkel bíró nőként engem nem vinne rá a lélek, de mutatja, mennyire nincs szimmetria, és hogy ez hatalmi kérdés: a férfi nem a tesztoszteronja stb. miatt csinálja, hanem azért, mert megteheti (értsd: nincs következménye).

(Itt szeretném megjegyezni, hogy a tesztoszteron nem a szexualitás, hanem az agresszió hormonja, pontosabban a késztetésben van szerepe, de oxitocin, szerotonin és lelki jelenlét nélkül értelmezhetetlen az emberi szexualitás. Az emberi szexualitás nem ösztönös, hanem inkább tanult, vagyis erre nem érdemes hivatkozni. Nem ragadozó jellegű: amikor az, az erőszak.)

Az a baj, hogy a megjegyzéstevés, a vicces-szexuális beszólás intimitást teremt olyan helyzetben, amelyben az nincs benne. Ragadni kezdenek a helyzetek tőle. Megnehezíti az emberi kapcsolódást.

És egyébként igényes férfi nem csinál ilyet.

Az a baj, amikor önimádó bájgúnárok az ő nagy “férfiasságukban” (valójában: nyomakodásra mindig kész viselkedésükben) találják meg az identitást, és megmagyarázzák, hogy ez így ősi meg természetes.

Gondolatrendőrség? Nem. Azt gondolsz, amit akarsz, nézni is lehet, de ne bámulj, ne szólogass be.

Ha férfi vagy, nézz magadba. Lehet, hogy nem volt botrány még (Marton Lászlónak se volt évtizedekig!). Lehet, hogy csak finom visszautasításban volt részed, vagy abban sem. Vizsgáld felül a gondolataidat: van-e a szexuális jellegűekben hatalmaskdó, nagyon fiatalokra, gyanútlanokra irányuló, kiszolgáltatottságra gerjedő? Csak úgy, magadnak. Jó volna reflektálnod erre: miért gondolod, hogy egy másik ember a te élvezeted eszköze?

Az én álláspontom az, hogy oké, ez nem Skandinávia, te is itt nőttél fel, meg én is, mindannyian. Nem tudhatod.

De biztos vagyok benne, hogy nem akarsz se kellemetlen lenni, se leszerepelni a nő szemében. Ha jelzi, hogy ez nem okés, vagy: nem jelzi, hogy ez okés, akkor hagyd abba. Hogy ezt miből lehet megítélni? A kommunikációs, érzelmi képességeid segítenek.

Lehet, hogy egy határig okés, vagy nem nagyon kellemetlen a poénkodás, szexuális célzás, érintés, aztán meg már igen. Nem kell “végigcsinálnia”. Nem, nem csőbe húzott, hanem neki ennyi volt az elég.

Ne akarj garanciákat. Nem, nem fog senki feljelenteni, csak elhúzódik tőled. És: nem, velem nem történt semmi kellemetlen, semmiféle molesztálás az ominózus pilisbeli hétvégén. Nem ezt tettem szóvá. Amit szóvá tettem, az egy héttel később, máshol történt, arra viszont Cs. reagált, és úgy lett ebből facebookos téma pont vele.

Tudd még azt, hogy a sok erőszakos, negatív, lélektelen gesztus, a bitorló fajta szex tönkreteszi a nők szexualitását. Utána már nem kérnek belőle. Ez az alapja annak, amit “férfigyűlöletnek” neveztek (a másik a családi és társadalmi munkamegosztás, amely a nőkre terheli a nemszeretem teendőket, a babramunkát, és presztízst nem jelentő, passzív feladatokat). A nők jelentős része teljesen lefagyasztja a szexualitását. Nem azért, mert nem elég szép, sőt, ennek nem sok köze van az egészhez. (Lehet, hogy nem ő az érzéki, hanem benned kelt buja gondolatokat?) A sokat emlegetett egészséges szexualitás nagyon ritka: ami jellemző, az a vonzerő kihasználása, a szerepként vagy érdekalapon űzött flört, a megjátszott orgazmus, az előnyért vagy békességért elviselt aktusok.

Pedig mi is örömet, felszabadultságot szeretnénk, de sokkal kisebb eséllyel találunk.

Mit tehetsz, ha “nem akarsz egy fenékmegmarkolásért börtönbe kerülni”?

Nem fogsz börtönben kerülni, Magyarországon még nemi erőszak miatt sem igen.

Csináld a szexuális megnyilvánulásokat randin, az intimitás megfelelő fokán, olyan nővel, aki ezért jött el.

Csináld szavak nélkül: nézz úgy, figyeld a választ. Ha tetszel, vissza fog nézni.

Csináld azzal, akivel ez kölcsönös.

A többiekről egyszerűen szállj le.

És: akkor csináld, ha partnert keresel. Ha szerelmes vagy. Vadász és gyűjtögető jelleggel ne. Tartózkodj az ilyesmitől, ha főnöke, orvosa, edzője, tanára vagy a másiknak, tehát felkelősnek kell lenned, és több a hatalmad. a főnök–beosztott, tanár–diák viszony nagyon szexi, de állj ellen. Nős vagy tartós kapcsolatban elkötelezett férfiként lehetőleg ne csináld, legalábbis rutinszerűen ne, mert gusztustalan. Ha nagyon szerelmes vagy, az más, de az nem ennek a posztnak a témája, és akkor nyilván nem is fütttyögni fogsz.

Ti, leányok, pediglen viselkedjetek egyértelműen, egyenesen. Ne játsszatok. Mondjuk úgyis belemagyarázzák, hogy játszol, húztad a férfit. Áhh, el van ez baszva mindenestül.

Kovács Bálint cikke:

Férfi vagyok és hódítani akarok, légyszi, ne heréljetek ki!

Kapcsolódó csakazolvassás bejegyzések:

imádom a szőrös férfitestet

természetüknél fogva poligámok

a csap, amelyikből ketten lehet csak inni

most akkor elmesélem, nekünk milyen volt

csak azt akarják

a rajongó

Jellegzetes nyári agybaj, írtátok is kommentben: a megkopott vakáció vadócai folyton kajálni akarnak, és ez a te feladatod. Otthon lebzselnek, egyre jobban az evés strukturálja a napot, központi témává válik. Állandóan kérdezgetnek, mikor lesz és mi lesz “a kaja”, kívánságaik vannak, de ha eléjük rakod, akkor finnyognak, nem azt kérik mégse, kisírnak még egy desszertet, utóvacsorát. Az ember gyenge, és rájuk hagyja inkább, aztán mérgelődik. Az a gond így nemiszerep-szempontból, hogy bevásárlás, az elkészítés, a tálalás, a mosogatás, elpakolás és a maradék-menedzselés mind a te dolgod. Az igény állandó, a sikerélmény ritkás, a kölykök alapszolgáltatásnak vesznek bármit, miközben elég drága üzem az örökös ínycsiklandás. Meleg van, nem jó a konyhában álldogálni, nem jó sütni-főzni, és eleged van.

Ne ostorozd magad! És ne veszekedj velük. Értsd meg, mi zajlik. Joggal van eleged.

Miért csinálják?

Az agy, különösen a gyermeki agy, jutalomra vágyik, ez elsősorban a szerotonin és dopamin. Minél kevesebbhez jut hozzá máshonnan, annál inkább az evésben és ezen belül az édes ízben fogja keresni.

Honnan máshonan juthat hozzá? Fő forrása a jutalmazó neurotranszmittereknek gyereknek is, felnőttnek is a game-élmény: a nyerős-versengős, izgalmas problémamegoldós, társas tevékenység, vagy annak szimulációja. Ha a gyerek eltunyult és meleg is van, ha nincs kedve mozogni, akkor ez a tevékenység nem a sport lesz, hanem valami kütyü. Cselekedj, ha nem rábeszélhető a tollasozásra! Megdöbbentő, de amióta ráfüggtem a sudokura, drasztikusan keveset eszem. Kiskamaszként volt a tetris, nagykamaszként kanasztáztunk, de semmilyen más játékszenvedélyem nem volt, mindent az írásba, olvasásba, sportba vittem, ezért döbbenet az időtlen, eszköztelen számkombinálás most.

Az efféle kihívás megvisel: a legzúzósabb edzéseimhez hasonló a flow, amikor sudokut fejtek, de hasonlóan felizgultam a Rumini-kalandszobában is.

Azt akarom mondani, hogy a jutalmat a szellemi-társas erőfeszítés is megadja.

Szedd össze magad, és keress nekik izgalmas helyszínt. Óbudán van sok extra játsótér, hévvel is megközelíthető vízpartok, itt-ott kalandpark. Ha ezek kifulladtak, ha van egy nagyon picid, vagy anyagi okok miatt csak ritkán fér bele, esetleg mozgáskorlátozott a gyereked, akkor lepd meg: csinálj pontgyűjtős játékot a hétköznapi dolgokból. hogyan? Mágnesezz a hűtőre, ragassz a falra nagy, házilagos játéktáblát, legyenek figyurák, dobókocka. Életkortól, érdeklődéstől függően találd ki a rendszert! Az ilyen játék ne jóságverseny legyen, és főleg ne testvérek közötti rivalizálás, hogy ki ágyazott be szebben vagy ilyesmi (ezt azoknak írom, akik beágyaznak, semmi baj, ha igen nem). Lehet kétszer dobni például, ha voltatok strandon, jutalomkártyát húzni, ha láttatok kacsát, vagy ötnél több piros autót számol meg a boltig stb. A jutalomkártyán további izgalmas program szerepeljen: ma este nem gyújtunk villanyt, szellemesdit játszunk, felfújunk öt lufit, másnap elmegyünk állatot simogatni, tehát ne fagyizás. Jó, ha az ilyen játék téttelen, de azért sikerélmény-alapú, és reggeli vagy esti rítus egy korlátozott, mondjuk kéthetes időszakban. Használják fegyelmezésre, új szokások ialakítására, de én most nem ezért ajánlom, hanem hogy a tudati fókusz a valós élményekre kerüljön.

Vagy: vásárolj egy Kis Fülest vagy ilyesmit, és egy kis, egyszerűbb rejtvényt másolj át nagy csomagolópapírra. Hasaljatok rá, és hajrá! Élményeihez kötődően módosíthatod a skandináv meghatározásokat, például ÖCS nem a fiútestvér lesz, hanem “ahol a nagyi lakik” stb. A gyerekeket meglepni jó móka, nagyon hálásak érte, és együtt elmélyedni a feladatban külön öröm.

Az evés és a szeretet. A legtöbb családban az étkezés az a kontaktus, amin keresztül a gyerek biztosan anyaélményt, interakciót kap. Ez egy foglalkozz velem! játszma, különösen, ha már annyira nincs kedved szórakoztatni, hogy az evés marad egyetlen ilyen kellemes pontként. Előzd meg! Ha a gyerekek belefeledkeznek valamibe veled, nem lesz ennyire téma az evés.

Legyél szilárd: van napi négy étkezés mondjuk, tervezhető (de nem fasisztoid) időpontokban. Az étkezésnek van eleje-vége, aki felállt, az befejezte, nincs játszani rohanás, visszajárkálás, utólag keresése annak, ami eléfogyott. Ez tényleg fontos, mert ha nincs ilyen korlát, soha nem lesznek igazán éhesek, viszont egész nap esznek.

Ne ess kétségbe, ha egy gyerek éhes, akkor se, ha ő pánikszerűen adja elő. Semmi baj azzal, ha éhes, ilyen az élet, mindjárt eszünk, ez nem hat meg senkit. Ne hagyd magad zsarolni, meglátásom szerint túldrámázzák a dolgot. Tűzd ki, hogy édes íz egyszer van naponta, és/vagy gyümölcs. Étkezéseken kívül a konyha zárva van, és pont. Ez így legyen, ha a fene fenét eszik is, egész napos elmenés vagy vendégjárás esetén reggel hirdesd ki, hogy aznap nem így lesz. Azért írom ezt ilyen határozottan, miközben a felnőtt evésben a spontán éhség követését ajánlom, mert az ötletszerű gyermeki eszegetésbe szülőként bele lehet bolondulni. Ne ők nyitogassák a hűtőt, ne kotorjanak, ne add át a kontrollt. Nagyon sok gyerek egész nap keresgél, majszol, mindezt teljesen passzív életmód mellett. Ne hidd el, hogy “növésben van”, ez nem az. Az más, ha egy étkezést a gyerek készít, akkor övé a terep, de számítógép előtti magáneszegetés céljából ne járjon rá a készletre. Nem lehet bírni anyagilag, időben, tervezésben, és rendkívül rossz szokásokat gyökereztet meg.

Mi a helyzet az egészséges táplálkozással? Ne most vezess be reformokat. Ne akarj egyszerre bírható struktúrát és extra étrendet, igenis lesz, legyen palacsinta vagy tejberizs vagy nem tudom. Gyerekeknél nem kell nagyon bonyolítani a dolgot, ne akarj mindenképp alacsony szénhidráton lenni. Megbízhatsz a klasszikus nyári ételekben: csöves kukorica, dinnye, őszibarack, arra figyelj, hogy minél kevesebb ipari édesség legyen. A natúr görög joghurt (például a Lidlből) nagyszerű kompromisszum, el nem rontott ízlésűek szokták szeretni. Fagyassz belőle jégkrémszerűséget! Én nem adok tippet “egészséges” házi fagyira, tele vannak vele a mindenmentes blogok és a Nosalty is.

Adj nekik mandulát, diót, kockára vágot sajtot, kígyóuborkát, koktélparadicsomot, karalábét, főtt tojást, akár jobb minőségű kolbászt, virslit. Nagyon ritka, hogy ezt ne ennék szívesen. Készíts látványos limonádét nagy ibrikben, akár meggyel, mentalevéllel, jéggel, esteleg házi jeges teát. Kerüld a gyümölcsleveket, a jó minőségűeket is, mert az acelluláris szénhidrát (amelyben a sejtfalakon kívülre kerül a cukor) senkinek nem tesz jót.

Azt kell megérteniük (és neked is szilárdan képvisleni), hogy a kínálat korlátozott, az evés nem lehet fő program, nem húzható-nyújtható-maxolható a végtelenségbe, és nem is kívánságműsor, nem jutalom. Ezt azért képviseld határozottan, mert durván helyettesítő szerepe van az étlkezésnek a tipikus magyar családban, és eluralta mindannyiunk tudatát a kajatéma. Ne adj neki valami édességet csak azért, hogy nyugi legyen, viszont ne rettegj az édes ízektől. Én a gabonát (pékárut, tésztát, pelyheket, kásákat, müzlit) korlátozom drasztikusan, de a többi klasszikus szénhidrátforrás miatt nem izgulok. Mozgékony gyerek nyugodtan egyen sok gyümölcsöt, ehet rizst, krumplit, alkalmanként klasszik édességet, ezen kár összeveszni a családdal, táboroztatóval.

Függésre hajlamos, nassoló, nem mozgékony, betespedt, boldogtalan gyerekkel irány az endokrinológia. Ennyit tehetsz.

Várom az élményeiket, tippjeiteket! Több olvasói kérdés ihlette a posztot. Van, akinek nincs ezzel gondja, aki szeretné, ha a gyerek többet, gyakrabban enne? Mi ennek az oka?

Kapcsolódó bejegyzés:

nem eszik a gyerek 2012-ből, de bájos! Lőrinc 10, Juli 4, Dávid 2 volt akkor.

kövér a gyerekem

Amivel vonzóvá tudunk válni, szerintem, az az általam csak trojkának nevezett viselkedési mód, mellyel leírva, kimondva szembesülve többnyire fúriaként reagálnak a hölgyek. Mégpedig ez: ” egy nő legyen szajha az ágyban, szakács a konyhában, úrinő a társaságban”. Állítólag korabeli hölgyektől ered a mondás, de bevallom nem jártam utána. Nagyanyáink tudtak valamit. Mielőtt indulatba jövünk, próbáljuk értelmezni ezt a mondatot! Szakács a konyhában: a női gondoskodás. Melynek természetesen része a konyha, a főzés, a család ellátása is. Szajha az ágyban: a nő részvétele a kapcsolatban szexuális területen is. Kimutatása annak, hogy vágyunk a férfira illetve odaadjuk magunkat neki, elfogadjuk, befogadjuk.

Úrinő a társaságban: kulturált viselkedés, tisztelet a másik iránt. Szeretik ezt a mondást félremagyarázni, indulatokat kelteni vele, holott szerintem egy teljesen normális és nőies gondolkodási és viselkedési forma.

Az egyik nagyon fontos dolog, az apaminta. …mi nők, nem fogunk tudni férfimintát prezentálni a gyerekeinknek.

Kérlek ne közeledjél a jószándékú férfiak felé impulzívan. Ne villantsd ki kétujjnyi vastag lapos húsodat csipkéd aligtakarásában, kérlek ne vigyorogj közben, mint akit baszni visznek. Ez így humán ? Sajnos ez kétszer is megtörtént.

És kérve kérem, emlékezz majd egyszer vissza sok-sok év múlva,  hogy mennyi, de mennyi veled – intim kapcsolatra szívesen lépő embert rúgtál, haraptál, ütöttél-vágtál meg.

Sok szomorúságot csináltok magatok körül, bár tény, hogy nagyon tudtok szeretni, de ez nem tartós, ingatag.

Több olvasóm tiltakozott már, amiért én a szexualitásról írott posztjaimban, a humán jelző és követelmény használatával megszégyenítem és kioktatom őket, egyébként is elefáncsonttoronyban élek a színházaimmal meg a docenseimmel, prűd vagyok, nem tudom, mi az élet, nem veszem figyelembe, milyen az “eredendő”, a “természetes” férfi szexualitás, illetve nem számolok a valósággal.

Szerintem kétféle szexuális attitűd van, azokban tudniillik, akikben egyáltalán lobog vagy pislákol még ilyesmi, mert a nők nagyobb részéből a késztetést mindenestül kiölték, annak ellenére, hogy folyamatosan és normatívan van szó a hétköznapi életünk tágabb és szűkebb köreiben a szexualitásról.

Milyen is a szex két fajtája?

Az egyik a pillanat varázsán, az ismerősségen, a bizalmon, a kölcsönösségen, az emberi gyengédségen, az érintésen alapul. Az ilyen partner nyílni, vegyülni, szeretni akar. Felnőtt, van tudása, vannak szavai, képes megosztani magát és érintésekkel kommunikálni. Az a lényeg az ilyen férfi számára, és az adja a szexuális önbecsülését is, hogy a partner mosolyogjon, öröme legyen az aktusban, bízzon benne. Ezt a bizalmat pedig nem rongálja. Iparilag nem keres partnert. Nem arra hajt, hogy mit engednek neki, mit tud elérni, kiügyeskedni a hajlandóságból, nem forgatókönyvet követ (“most egy kicsit bizgetem a csiklóját, aztán végre jön a lényeg”), hanem az adott pillanatban a konkrét személy jelzéseire, igényeire figyel. Mint ahogy őrá is figyelnek – mert egyirányúan figyelni a szexben lehetetlenség. Nem is éri be passzív, riadt, kommunikációképtelen, szexre nem nyitott, túlesni akaró partnerrel, erre nem szorul rá. Sem olyannal, aki harsányan szerepel, dögösen játssza a buját, a hatalmát élvezi, miközben nem élvezi. Nem csikar, nem könyörög, nem szorul rá ügyeskedésre (shit teszt!), nem gondolja, hogy a másiknak dolga volna vele szexelni, akkor sem, ha az illető a felesége! (Micsoda űrlény az ilyen!)

Ha kívánnak, tudni fogod.

Az ilyen szex felemel, szabaddá tesz.

A másik fajta lealacsonyít. Ennek végrehajtója nem képes a gyengédségre, kapcsolódásra, vagy csak nagyon ritkán, amikor elvárásnak kell megfelelnie, de szíve szerint disznó és mocskos volna akkor is, vagyis: önzőn, durván hatalomfitogtatásra használná a nő testét. Erre keres partnert, adott esetben üzleti alapon, befolyással visszaélve vagy csak személytelenül (társkeresőn), hogy a vágyait beteljesítsék, kiélhesse magát, leereszthesse a gőzt (ami agresszió, és nem számol a másikkal – az ilyen aktust a nő csak eltűri). Ők azok, akik olyat kérnek, amit otthon nem kapnak meg, szegénykék kénytelenek hivatásoshoz fordulni. Ők azok is, akik mereven megkülönböztetik, mi az, amit a feleségükkel és mi az, amit a buja, párszor használatos szeretővel vagy prostituálttal csinálnak. Ugyanakkor ők vannak nagyon felháborodva és helyeznek kilátásba vendettát, ha egy másik férfi az ő tulajdonukra (feleségükre, lányukra) néz úgy.

Nagyszüleik megszállt területeken álltak rituális, közösségi bosszút a szexualitásuk megcsúfolásával, ők pedig képernyőn nézik a fullasztós torok-erőszakot és a kamaszlányok bemocskolását.

Mindez a durvaság, a lebírás vágya, a “csak kicsikartam, amit akarok” fajta szex nem eredendő, nem ösztönös, nem természetes, bár rengeteg példája van az emberi történelemben. Erre a férfiakat az erőszakkultúra, a nők tárgyiasítása és a pornó tanította meg. A mélyén mindig kisebbségi érzés, frusztráció, bosszúfantáziák vannak. Visszautasított életem szerelme, elvált a feleségem, nem jönnek be a próbálkozásaim? Akkor jól megalázok valakit.

Ennek a a fajta szexnek a résztvevője élvezi, ha a másik lényét, énjét, méltóságát szétzilálja, mert csak magát látja, a másik ember nem érdekli. Így kerülhetett a gyalázat, a meggyaláz szó a szexualitással kapcsolatba. Nem szégyelli magát, ha látja, hogy az, amit ő akar, a másiknak nincs ínyére, zavarja, undorodik, és nem számol azzal sem, hogy az ő önzése miatt teherbe lehet esni.

Ezt, tehát az önös, frusztrált, erőszakos szexet egy ideig ragoztam így meg úgy, hogy nem is biztos, hogy úgy van, meg a szex mindenkinél más, meg az agresszió rokona a szexnek, de ma már biuztos vagyok abban, hogy igényes, ép lelkű embernél nem így működik, nem hagyja eltorzulni, eldurvulni a szexualitását. Elvégre mégis a saját legbecsesebb testrészéről van szó.

Nem, az első típus nem csak nem meri kiélni a vágyait, hanem elemien, kókasztóan szégyellné magát, ha megalázna és kihasználna valakit. Magától, emberségétől undorodna meg. Nem, nem lehet felszabadítani az ilyen férfi “gátlásait”, és nem is kell, pedig férfiközösségekben, politikusok késő esti vacsoráin ezt teszi velük a csoportnyomás. Az el nem torzult, a szexszel vissza nem élő férfi nem válik ragadozó állattá, és ezért hazudnia sem kell, sem magának, sem a partnerének. Nem kell az alkoholra, a pillanat varázsára fognia a “botlást”.

Nem olyan bonyolult ez.

Most már egészen nyugodt lélekkel ki tudom mondani: nem, nem számolok azzal ki a “természetes”.

Éspedig azért nem, mert az a fajta szexuális attitűd, amely számukra természetes, az nem számol más, sérülékeny emberekkel. Rengeteg fájdalmat és össztársadalmi, objektív kárt okoz. Különösen akkor, ha már nem a fantáziákról van szó, hanem a megvalósításról. Tegyük fel, találnak a durváskodáshoz magát nem szerető, disszociált testben létező, valamilyen képzelt vagy valós előny miatt a megaláztatást vállaló (bevállaló) nőt – ez persze kölcsönösnek, beleegyezésen alapulónak tűnik, de őt is traumatizálják. A kiindulópontjuk a téves.

de azügyben se legyen senkinek illúziója, hogy hány olyan tisztes munkaerő és apuka van, aki tizenéves, diáklányos, bébiszitteres videókra gerjed (ezek egy tavaly augusztusi amerikai hjogi döntés érdelkében gyakorlatilag zöld utat kaptak), azokkal bizgeti magát, tartja állandó feszültségben az elméjét. És hát nekik is vannak lányaik, azoknak osztálytársaik, házibulijaik, és ők is szoktak bébiszitter kamaszlányoknak fizetni.

Ha pedig nem találnak ehhez a lebíráshoz nőt, például mert ügyetlenek, egyáltalán nem vonzók, a kiszemeltjeik egy pöttyet éberebbek és öntudatosabbak, vagy valami nagyon gusztustalan, szélsőséges, fájdalmat okozó extrájuk van, akkor ezek a férfiak lesznek a frusztrált gyűlölködők, akik folyton mások szexualitásával foglalkoznak. Ki más mit csinál, másokkal miért állnak le a nők, melyik kamaszlány mikor veszti el a szöüzességét, a filmben miért létezik ez a fajta szex, ha egyszer neki senki nem “adja meg”. erről csetel névtelenül, kukkol, faggatózik fórumokon.

Ezt a fajta szexuális attitűdöt vagy nagyon kulturálatlan környezetben, eldurvult lélekkel szedték fel, vagy nem volt különösebben problémás a neveltetési csomagjuk, mégis eldurvította őket a sivár szex és a pornó. eseezlehg magyarázatnak azt használják, hogy a nők nem hajlandóak, nem élvezik a szexet, az ember úgy él, ahogy tud (és meg is öregedtek, ami nem dicső korszak szexuálisan a férfiaknál sem).

És kicsit sem, soha nem szoronganak, hogy gusztustalannak, aljasnak, testileg taszítónak, lealacsonyodottnak találják őket. Csak ők gúnyolódhatnak a nőn, a nő testén, szexualitásán.

Gondolkodj el magadon, férfi olvasóm. Te úgy gopndolod, hogy a jó szex mocskos? Mit értesz ezen?

Könnyen elsodor téged a gerjedelem, megvakulsz tőle, vagy érzékeled azért a másikat, az ő érzéseit és szexuális örömét a nagy hévben is? Tapasztaltál valaha látható szégyent, elutasítást, riadalmat, unalmat szex közben a másik részéről? Mit tettél ekkor?

Akartál-e olyat, amit a másik nem akart, és ezt vonakodással, passzivitással, esetleg tiltakozással ki is fejezte? A jó szexben mindkét fél aktív, bátorító, tevékeny, és a másik szemébe néz. Csináltál már olyat nagy hévvel, hosszan, ami a másiknak egyáltalán nem esett jól, számodra viszont ejakulációval járt? Eszednél voltál, vállaltál felelősséget, gátoltál fogamzást, vagy rányomtad ennek a terhét a másikra, sőt, vállat vontál, hogy neked úgy nem is jó?

Lestél-e meg valaha gyanútlan, vetkőző nőt? Fantáziáltál-e valaha egyoldalú, önös szexről, erőszakról, beleegyezésre képtelen korú lánnyal való szexről? Próbáltál-e rávenni, rábeszélni valakit egyoldalú, csak neked élvezetes szexuális magtartásra? Ehelyett miért nem jobb a saját kezed? Nevezted-e az ilyemit bevállalós cselekedetnek, vagy így gondolsz-e rá? Használtál-e csajozásaiddal kapcsolatban militáns metaforákat: hódítani, megtörni az ellenállást, bevenni a várat, betörni a kaput, bejutni a bugyiba?

Nagy pornófogyasztó vagy? Mi a jó benne?

Érdekel-e, hogy a nő, aki a közeledben van, kíván-e téged igazán? Vádaskodtál-e valaha, amikor pedig világos lehetett, hogy nem, hogy de ő igenis úgy viselkedett, úgy öltözött, hogy te azt hitted, és felhúzott? Elbírod a felismerést, hogy tetszeni ugyan akart (mindenki akar, ezt a társadalom kéri a nőktől), de nem vonzódott hozzád?

Volt valaha kölcsönös, szimmetrikus aktusod? biztos vagy abban, hogy a partnered élvezi? Képes vagy erről beszélni? Vagy te is az a fajta vagy, aki utána annyit kérdez, hogy neked is jó volt?, te is elmentél?

Szerinted én, ha rákérdezek arra, hogy figyelsz-e a partneredre, vagy csak a magad pőre kielégülése a cél, akkor prűd vagyok, és irreális elvárásaim vannak?

Szerinted rendben van-e, hogy férfiak nyilvánvalóan hazug módon tárgyalják ki a szexuális élményeiket, a partnereik orgazmusát (bizony, még a kurva is!), akár nők füle hallatára is elemzik ki nők testét, avatják normává a személyes ízlésüket, várják el, hogy a nő úgy öltözzön, viselkedjen, ahogy nekik tetsző és izgató?

Azt kell neked mondjam: aki ember marad a szexualitásában, aki a helyén kezeli, annak nincsen különösebb, látványos jutalma. Csak néhány kínos történettel, mocskos titokkal lesz kevesebb. Lehetsz mindig őszinte, még a félrelépés (ez is milyen szó) se olyan undorító így. De nem lesz tőle több vagy jobb nőd, kiteljesedett fantáziád. De hogy rögtön ezt kezdted elvárni, az is mutatja, milyen undorítóan normalizálták már világunkban az erőszakot.

Nőktől kérdezem: az ilyen, második fajtaként részletezett férfiakkal szerzett tapasztalatod az oka-e annak, hogy inkább nem érdekel már az egész szextéma? Hogyan tudtad meggyógyítani a durva, figyelmetlen, artikuálatlan, jogosult, önös férfiakkal szerzett traumáidat? Hogyan választasz partnert?

Mit gondoltok?

Kapcsolódó poszt: mitől jó a szex?

szextanácsok magazinszerte